Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Kisvárosi vándorcirkuszok műsorán talán még szerepel a góliát, aki kivörösödve, fujtatva, porondnak szegzett lábbal s erőlködéstől reszkető karral emeli meg a roppant vasrudat, majd óvatosan ereszti vissza a földre, - aztán jön a kis Dummer August s félkézzel könnyedén meglengeti a tömör vasnak látszó súlyzót, amelyről ekként derül ki, hogy üres papírmaséból való.
Ilyenféleképp vagyunk Oláh Gábor verseivel is. Csupa nagy gesztus hatalmas vízió, mázsás szavak dübörgése, színes jelzők ömlése, groteszk ötletek kavargása, képek és metafórák zúgása, - a költő szinte beleizzad és beleremegnek izmai, - de ha ezt a rengeteg súlyt meg próbáljuk emelinteni, azt látjuk, hogy minden papírmaséból van. A nagy gesztus üres handabanda, amelyet belső erő nem tud igazolni, a hatalmas vízió zavaros, szemléletesség nélkül való szótömeg, amely örökösen egy kaptafára készül, a színes szavak előtt ott az arany és bíbor és viola jelző hogy színesre fesse őket, a groteszk ötletet addig csűri-csavarja a költő, amíg végkép megunatja az olvasóval, az özönlő képek fakóságát pedig még untalan ismétlődésűk is fakítja: minden leányfej «rózsa», minden fekete «ében», minden fehér «hó».
A grammatikai zavarokig menő képzavarok özönét nem sorolom fel, hiszen a vers egészéből kibontva könnyű rásütni egyes alkatrészekre az értelmetlenség bélyegét. S bizonyos, hogy ítéletem ellen is bőven lehetne fölhozni egyes idézeteket a költő sikeres rátalálásai közül. Hiszen az
Csakhogy Oláh Gábor nem szeret egyszerű és ritkán tud ökonómikus lenni. Valamikor megütötte azt a hamis «zseniális» hangot, amelytől nem bír többé szabadulni. Mindig tovább nyujtózkodik, mint ameddig a takarója ér, mindig a zsenit játssza, mindig szárnyas lovon, szárnyas szekeren röpdös verseiben, vagy egyenesen a maga vállára köti a szárnyat, mint valami primitív aviatikus, akit csak az Isten óv, hogy ugra-bugrálásában a nyakát nem töri. Mindig minden akar lenni: mélyenszántó filozófus és könnyed trubadúr, drágakőszemlés parnasszien és özönlő romantikus, egetjáró misztikus és elbúsult hazafi, Dante és Baudelaire, Arany és Ady és last not least: Oláh Gábor. Telhetetlenségében aztán összehord hetet-havat, nem riad vissza a legsilányabb képtől, hasonlattól sem; a nyolcvanas évek költői frázisai zagyván keverednek el Oláh Gábor zuppájában olyan «nyugatosságokkal» amelyeket a Nyugatban már senki sem ír le.
A költőt valamikor gyakran jellemezték a «szavak szerelmesének». Oláh Gábor tulajdon szavainak makacs szerelmese. Nem tud megválni tőlük, egyiket fűzi a másikba, mondhatnók: egyiket üti agyon a másikkal, s egy-egy érzését, gondolatát addig oldja-mossa a szavak özönében, míg végül nem marad belőle semmi. Hogy egyetlen példát említsek: férfi-nő voltunk kettősségének nem egészen uj gondolatát, melyet Ady «Ha fejem lehajtom» című versében néhány strófában rezzent meg, Oláh Gábor, nem tudva megválni témájától, hat oldalon át tépi-nyúzza, magyarázza, variálja, egy talmudista, vagy mondjuk, egy exegéta hevületével, míg végül nemcsak Oláh Gábor, de maga az olvasó sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány. Ha Oláh Gábor fordítana költői metódusán: ha kusza, elmosódó képeit dolgozná ki ilyen precízen és agyonmagyarázott érzéseit, gondolatait hagyná meg első friss villanásukban: az eredmény is fordított lenne.
Ám így csak a nagy duhajkodást, a nagy handa-bandát látjuk, amely persze csak látszat: Oláh Gábor néhány poharat tör össze, de a tükröt nem veri be, fenyegeti a cigányt, de a bőgőbe nem rúg bele, s a prímás izzadt homlokára félbankót ragaszt.