Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám
Ágnes imádkozott. Ott térdelt az egyik homályos mellékoltár hideg kövén ahová a szőnyeg már nem ért. Mellette, az első polgári tudományával tömött táskája. Csak itt tudott imádkozni, itt mise előtt, az üres, sötét templomban, ennél az eldugott feszületnél.
Otthon? Este az ágyban?... Lehetetlen! Hisz még benne sincs, máris alszik. Vagy reggel talán, mikor mindig csak az utcán ébred? De meg az a mód, ahogyan ő imádkozik, úgysem bírná el testvérkéi kritikáját. Biztosan megkérdezték tőle: «Miért sírsz?» Talán ki is nevetnék, vagy ami még rosszabb; jelentést tennének a mamánál - a furcsaságról!... És akkor mivel álljon elő hogy bolondnak ne tartsák? Hogy magyarázza meg azt a névtelen fájdalmat, amely kínozza őt, - azoknak, akik nem érzik ezt?!
De a templomban sem tudott mindig imádkozni. Vasárnaponként, mikor kivonult az iskolával, mikor orgona zúgott, ministráns csengetett, karének sikoltott és prédikáció harsant, - a sok külsőség között, valahol mindig elveszett az áhitata.
Ilyenkor kétségbeesetten vette észre, hogy ima helyett, a délutáni programját tervezgeti... Görkorcsolyázni menjen-e, mert felfedezett egy utcát, ahol az aszfalt pompás, mintha csak erre a célra készült volna, rendőr pedig - a korcsolyások réme - nincs a láthatáron... Vagy mégis inkább az uszodába menjen, ahol új trambulin van?!...
De most imádkozott. Ó, nem az imakönyvből és nem is a Miatyánkot. Megpróbálkozott vele már százszor is... de nem ment! Már a harmadik mondatnál mindig oda tolakodott valami misztikus mértani ábra, vagy egy föladott németvers csontváza - és azok rémítgették... A Miatyánk pátosza nem ért el egyszerű szívéig. De az alkalmi imák között is hiába keresgélt. Ezek lehet, hogy segítettek más egyszerű, keresztény családon, hiszen volt itt mindenre orvosság: halálesetre, betegségre, bűnbánatra... csak az ő bajával nem gondolt senki fia imakönyvíró.
Rengeteg kétség között, kitervelt magának egy kis egyszerű imát:
«Szerelmes Isten! (Így mondta: szerelmes!) . . Adj nekik egészséget, boldogságot, hosszú életet és legalább közepes jómódot... (Gazdagságot nem mert kérni, félt, hogy még kapzsinak ítéli az Úr és büntetésből nem ad semmit!)... És ha tényleg feltámadnánk; - Te tudod - akkor engedd őket üdvözülni is... Az édesanyámat, a testvéreimet és - ezt külön fejezetnek szánta -...
S megittasulva a saját hangjától, - ahogy a szót kiejtette: apám! - mintegy varázsvesszőre eredt meg belőle a könnypatak. És zokogott, zokogott... Kis teste összegörnyedt, homloka a földet csókolta. Úgy szerette volna most magát kitombolni, valami szédült extázisban, - ahogy azt egy képeslapban látta, - mint a dervisek. Kést szurdalni magába, fejét a falba verdesni - és forogni... forogni, amig ájultan össze nem esik: a megelégedetten mosolygó Isten trónusa előtt . .
De hamarosan össze kellett szednie magát, mert éppen ilyenkor csoszogott át a templomon egy-egy fennakadt szemű ájtatos öregasszony, vagy a rablógyilkosképű templomszolga.
Felszipákolta a könnyeit és újra vigyázzba térdelt. Folytatta az imádkozást. De már nem azt, az Istent a lábánál fogva lehúzót, hanem csak, mintegy ellensúlyozáskép az előbbi rimánkodásért: a rokonokért is. (Nehogy az Úr önzőnek tartsa.) Felsorolta az összes nagybácsikat és nagynéniket, pereputtyostól, névszerint és kérte az Istent, hogy legyen azokkal is. Önmagára még kevesebb szót vesztegetett. «Légy velem is - ha éppen akarsz...» - mondta minden hangsúly nélkül, vállát vonogatva, mentegetőzőn. (Ezt is csak azért, nehogy a gőgösség gyanújába keveredjen az Úr előtt.)
Távozóban, az ajtóból mégegyszer visszafordult és rendszerint útnak bocsátott még egy - a napi tanrend szerint variált - mellékes kérést is: «Ha akarsz egy kicsit segíteni, kérlek, engedd meg, hogy ma fizika-órán ne kelljen felelnem. De ez nem fontos.»
Aztán usgyé!... Mintha kilőtték volna a templomból. A koldusasszonyok hiába sápítoztak utána fillérért. Nem adott nekik soha. (Nehogy az Isten azt találja hinni, hogy meg akarja őt vesztegetni.)
De meg nem is időzhetett a templom előtt, mert még megláthatná valami ismerős néni. Aki bizonyára elcsodálkozna - ami különben is néni-tulajdonság, - hogy mit keres Ágnes naponta a templomban, mikor mise sincs!?... Akinek az anyja nem vallásos asszony,... az apja meg
Hát éppen ez az! Szörnyűség! Zsidó volt az apja, - akit imádott. Akit nem hallott soha otthon veszekedni, aki nem ivott, nem kártyázott, - mint a szomszéd néni férje - aki a fél éjszakákat is átdolgozta értük. És olcsó szivart szívott, - de nekik mindig kedveskedni tudott valami aprósággal...
Aki abból a kenyérből evett, melyet a felesége szelt meg egy kereszttel - és akinek kivánságára mondták el a gyermekek delenként: «Aki nékünk ételt adott, annak neve legyen áldott...»
Igen. Ha zsidóra is keresztelték, - az ő apja mégis szent!
*
Az új csipkét tették a fehérnemüs szekrénybe, az Ágnes horgolását.
Egy bársonytarsolyra lett figyelmes.
- Mama kérem, mi ez? Mi van benne?
Az anyja mintha elpirult volna:
- Apa imaszíja és az én imakönyvem...
Ágnes ráborult az édesanyja kezére és hálásan csókolgatta...
- No most elég, kis csacsi! - szólt meghatottságát palástolóan az anyja. - Rakd fel szépen a csíkokat, aztán gyere utánam az éléskamrába. Átrendezzük a befőtteket.
Ágnes elbűvölten álldogált a szekrény előtt. Nem merte kinyitni, megbolygatni a kegyszereket. Csak nézte nézte és tekintetével símogatta a fehér holmik között világító zöldbársonyt...
...Mi ez így együtt? - gondolta. - A zsidó imaszíj, - amilyet a vonaton látott egyszer egy pájeszesen, - és a Szűzmáriaképes imakönyv, melyet az első áldozáshoz kölcsönzött neki az anyja.
Mi?... Szentségtörés?! Ó, nem! A legcsodásabb szimbóluma: az Egy-Istennek. Melynél szebbet költő sem álmodhatott volna.
Valóban csak szimbólum volt, hiszen sosem látta e tárgyakat használatban. Az anyja vallásossága csak egy a lefekvéskor magára és a párnájára vetett keresztből állt, az apjáé pedig, - akit sohasem látott lefeküdni, se felkelni, - az egyetlen hosszúnapi bőjtből.
Ágnes úgy gondolta, hogy a vallásnak nem is formákból kellene állnia, hanem Istennek tetsző cselekedetekből. Aminek alakja a becsületesség és a jóság. Aki jó ember, az vallásos, - aki vallásos, az üdvözülhet.
Bizony, ha az Istenfélelmet így tudná értelmezni mindenki, akkor nem történhetne meg, hogy kis barátnőjét az iskolából kijövet társai le büdös zsidózzák! Mert a barátnője, az egyetlen, is zsidó, amire titokban rém büszke. Ezt a választását mintegy halk demonstrációnak szánta - az apja mellett.
S ha valahol, - amit nem is neki szántak, - gúnyos megjegyzést hallott a zsidókra, nem állhatta meg, hogy ki ne vágja: «Kérem, én előttem ne tessék szidni a zsidókat, mert az én édesapám is az.»
Ilyenkor mindig úgy érezte magát, mint egy hős és valósággal kéjelgett a megszégyenített felnőttek zavarában.
Most még egy utolsót akart igazítani a csipkén... és akkor a bársony zacskó, jaj, a bársony zacskó! a földreesett. Egy elsárgult levél hullott ki belőle.
Hogy történhetett ez? Hiszen ő hozzá sem ért!... Biztosan az Isten lökte ki a szekrényből, mert el akarta vele olvastatni ezt a levelet... Izgatottan nézte a reszketeg sorokat:
«Édes Leányom!
Örömmel vettem kedves leveleteket. Boldog vagyok, hogy Sándor megnősült és mint írja, szerető jó asszonyra talált benned.
Leveled azon kitételére, melyben azt írod, ha úgy kivánom - áttérsz a zsidó hitre, ez a válaszom:
Természetesen jobban örültem volna, ha Sándorom zsidó lányt vesz feleségül. De ha a Fiam egy keresztény nőben találta meg az igazi élettársat: úgy én belenyugszom abba. És kérem az Isten áldását frigyetekre.
Leányom. Ha meggyőződésből akarsz áttérni, szivesen látom azt. De csak azért, mert én kivánnám, - bűn volna!
Nem, én nem kivánom. Inkább maradj jó keresztény, - mint hogy rossz zsidó légy.
Az Egy-Isten áldása legyen rajtatok.
Szeretettel ölel:
Apátok, Sámuel.»
Ágnes szédült a boldogságtól.
A nagyapja írta ezt a levelet... A nagyapja ez az egyszerű, felvidéki kántortanító, akit nem ismerhetett, mert meghalt mielőtt ő a világra jött volna.
Nem hiába őrizte az anyja ezt a levelet az imakönyvében, oda való! A nagyapjának, ennek a falusi kántornak az intelligenciája és szíve ajándékozta meg az anyját a hitével és mentette meg - az eretnekségtől!...
Ó, áldott legyen az emléke!
*
Karácsony előtt történt pár nappal.
A szekrény teteje már tele volt mindenféle titokzatos csomaggal, amiket az apja hordott össze esténként. Ágnes úgy tett, mintha nem venné észre, de titokban izgalommal találgatta tartalmukat. A gramofón már biztos volt.
Két apró csengetés. Az apja jött haza.
Ó, hogy szeretett volna kirohanni elé - és ahogy szokta, - hosszan megcsókolni azt a drága kezét. Miközben az apja bizalmas kézszorításától, ami mindig kijárt neki, forró láng csapna az arcába. Aztán elvenni a kalapját, mint egy kis lakáj és a kabátját lesegíteni. S mialatt felakasztja, magához ölelni, mint valami élőlényt s a mutatóujjával egy keresztet lopni rá...
De ma le kellett mondania erről az élményről. Mozdulni sem tudott, úgy hasogatott az agya.
- Mi az, miért fekszik a gyerek? Valami baja van? - kérdezte aggályosan az apja és már indult is a divány felé.
- Hagyd, végre elaludt. A feje fáj - válaszolta az ablaknál foltozgató anyja.
Az apja széket húzott az ablakhoz.
- Tedd félre a munkád, fiam, sötétedik... De még beszélni valóm is van veled... - mondta bizonytalan hangon.
És aztán még halkan:
- Ágnes alszol?...
Ágnes nem felelt, - de a füle megnőtt!
És az apja beszélni kezdett:
- Nézd, fiam, a gyerekek már nagyocskák... a lakás viszont kicsi. Egészségtelen... Maholnap kelengyét kellene gyüjteni, Isten segítségével hármat!... A reumád is évről-évre rosszabbodik, de fürdőre nem tudlak küldeni. És mindennek a szomorú dolgoknak a megváltozása egy fizetésemeléses kinevezésen múlik, ami január egyre biztos, - de
Ágnes azt hitte, most hal meg. Ebben a pillanatban. Most, amikor ez a szörnyű szerencsétlenség történt az ő szent apjával. Még a főfájása is elállt rémületében.
Az anyja hangját nagyon messziről jövőnek hallotta:
- Én köszönöm, Sándor - a gyermekek nevében is - az Isten pedig meg fogja neked bocsátani...
Ez az! - vergődött Ágnes - vajjon meg fogja-e bocsátani? Van-e, lehet-e arra bocsánat, hogy elhagyjuk vallásunkat, földi előnyökért?!
A szülők átmentek a másik szobába lámpát gyujtani és felhangzott a testvérkéi üdvrivalgása, a: «Kezitcsókolom - mit hoztál?!»
Ágnes felült a diványon. Tekintete a becsomagolt gramofóntölcsér körvonalaira esett. Ó, hogy gyűlölte már előre ezt a hangszert!... Hiszen ez a «vacak» is az apja hitének egy darabjába került...
Na és mi lesz a bársonytok tartalmával? Mi lesz?... Kilakoltatják az imaszíjat? Tizenkétévi, békés együttlét után, - most egyszerűen kidobják?... És a levél!? Az a drága, reszkető betűjű levél, mely minden földi hiúságon felül emelkedve, nagylelkű tudott lenni... Ó, szerencse, hogy a nagyapa már nem él, mert ha élne, akkor ebbe kellene belehalnia!
Ágnes úgy érezte, hogy itt cselekedni kell!
Halkan kilopózott és rohant a templomba. Most nem sírt, most nem ért rá elérzékenyülni, - most meg akarta győzni az Istent.
«Isten! - Te hatalmas vagy mindenek felett! Te nem lehetsz hiú!... Neked mindegy lehet, hiszen tovább is Téged imád, csak más formában. És hogy is hagyhatott volna el Téged, mikor újra csak hozzád tért vissza! Hiszen Isten csak egy van: Te!...
És különben is, a keresztény vallás az igazi. Mert úgy-e az az igazi?... És azt se felejtsd el, hogy Jézus is zsidó volt - és hogy ő, a saját fiad is kikeresztelkedett! És mégis ott ül melletted a trónuson...
És tudd meg, hogy az apám miattunk tette! Miattunk, akiket Te adtál neki... Nem önzésből tette, esküszöm! Meglásd, ő ezután is a legolcsóbb szivart fogja szívni... De a mamának úgy fáj a lába, éjszakánként nem bír aludni... És azt is mondta, hogy küszködött, viaskodott!... De minek magyarázzam tovább, hiszen Te jobban tudod az egészet, mint én. Hiszen Te mindent tudsz!...
És úgy-e, Te tényleg olyan könyörületes Isten vagy, ahogy a bibliában áll! Ahogy a prédikációkban mondják... Én tudom biztosan, igen, én biztosan tudom hogy meg fogsz neki bocsátani!... Te nem hazudtolhatod meg a bibliát, se a papjaidat... És bocsáss meg nekem is, ha csak egy percig is kételkedni mertem a Te könyörületességedben... Mert úgy-e, mindenkiben csalódhatunk, - még az apánkban is - de Benned úgy-e nem?!
Hiszen Te Isten vagy!... Érted? Te Isten vagy!»
És a visszhang utána mondta a csaknem fenyegető szavakat: «Érted?... Te Isten vagy!...»