Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám
Mihálovicséknál már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az ő szívükben is feltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás iránt, egymás elrontott sorsa iránt. Azon az estén, amint ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehova sem híva, senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, gyermeki hangok nélkül, fény nélkül és öröm nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten . . , akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmult perc... csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástól, ha nagyon mélyen felbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod fiam... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére... Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is.
Egymásrautaltságuk érzése annyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelidek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz.
A szilveszteri vacsorát is szelid, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta terítővel leterített, bicegő lábú asztalon. Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe ráripakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogás, pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban.
Mihalovics fekete fogaival hangosan és vidáman rágcsált s közben többször is rátette kezét a felesége kezére, s mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzést tett, mint: jó ez a malac, fiam... vagy: jó ez a bor, fiam... vagy: együnk, igyunk, hátha holnap már felfordulunk...
A felesége meg, aki erre az estére alaposan bemázolta festékmarta arcát, édesen mosolygott és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelve magát, ahol fehérkesztyűs, frakkos pincérek sürgölődnek körülötte s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.
Még nem végeztek egészen a vacsorával, mikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt.
- Csak nem koldus? - mordult föl Mihalovics. - A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni?
Mihalovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy ajtót nyisson.
- Mit akar? - hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lamentációja:
- Állásnélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéren, az apám igazgató volt kérem szépen, érettségim van, kérem szépen...
- Mi is szegények vagyunk, - ordított ki a szobából Mihalovics, aki minden szót jól hallott, - menjen a burzsujokhoz, nekem nincs egy fityingem se...
- Mi is szegények vagyunk - ismételte az asszony, mint egy sápadtabb, de engedelmes visszhang és be akarta csapni a jövevény előtt az ajtót.
De a kis emberke borostás arcával, különös, szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp s makacs siránkozással folytatta a maga mondókáját:
Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kiséreltem meg öngyilkosságot, levágtak a fáról, kihúztak a Dunából, gyomormosást kaptam a Rókusban, kivették a golyót a második és harmadik bordám közül, fönnakadtam a vasrácsban a második emeleten, az Isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok...
Mihalovics megunta a makacs kunyerálást, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon.
- Nem hallja, mit mondanak? - förmedt rá a fura emberkére, aki egy pillanatig sem szünt meg szomorú grimaszával vigyorogni. - Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldul! Mit tudom én ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzemen a legközelebbi kocsmában...
A kéregetőnek, úgylátszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátjának vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak.
- Süket maga? - mérgeskedett Mihalovics. - Jó lesz, ha odébb áll!
S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse.
A lökésre az ember megingott, s foszladozó, térdén alul lógó kabátja zsebéből fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihalovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kis kutyát s fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre.
- Kutya van a zsebében, - mondta az urának, kissé bamba csodálkozással.
Mihalovics arca egy perc alatt teljesen megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre s a zsebéből kikukucskáló kutyusra.
- Ez jó! - mondta mosolyogva. - Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt...
A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorral az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét és fölemelte egyik elülső lábát, mintha visszakéredzkedne a jó meleg kabátzsebbe.
- Kedves dög! - mulatott a kutyán Mihalovics. - Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon.
Az asszony, aki máskor már rég kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült hús illatára a vigyorgó ember is előretolta az orrát, kidüllesztette szemét és valami különös, panaszos, gyermeki, vagy állati hangot hallatott, amely az asszony szívéig hatott.
- Érettségim van, kérem szépen, - dadogta elgyöngülten, úgylátszik, betanult mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán - intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen...
Mihalovicsné egy pillantást vetett az urára s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsostányért s a maradék húst két ujja közé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utánakapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jó néhány percig tartott ez a tánc, végül is az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy perc mulva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsíros folt.
Mihalovics hangos nevetéssel s látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez:
- Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... ne... hetet...
Az idegen bús szemével ránézett Mihalovicsra és megingatta a fejét.
- Nem...
- Tizet...
S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára.
- Elment a jódolga?... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon?
- Csönd... - mordult rá az ura és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt. Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyujtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan a malacpecsenyével tette. De a kezét nem nyujtotta érte.
- Nem... - dadogta sirósan, - nem lehet...
- Hiszen fölfordul éhen, maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli?
- Nem... - hebegett makacsul az ember - nem... nem...
S ismét megfogva kutyájának bőrét a nyakánál, visszaemelte a zsebébe.
Mihalovics olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna kapni, s szemében a tehetetlen rémület kifejezése csillant meg, mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a kutyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihalovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott:
- Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt?
S kituszkolva őt, a konyhaajtóra ráfordította a kulcsot.
Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta:
- Minek magának az a csúf kis dög? Más bajunk nincs, mint kutyát etetni!
- Hallgasson! - rivallt rá a férje, - ne beszéljen bele az én dolgomba!
De később, miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az ellenkező végletbe csapott, s odasímult, odadörgölőzött a feleségéhez.
Az asszony gyötörte az agyát, hogy az ura ködös lelkébe lásson, de az ő agya is ködös volt. Nem tudta, mit akar az ura, hát csak tűrte a simogatását, csókolgatását, s gügyögve belecsimpaszkodott.
Mihalovics megivott még egy pohár bort s néhány tánclépést tett, maga után vonszolva a feleségét, s hamis hangon kurjogatva:
- Jajde - csuszikeza - banán-héj...
Az asszony nyügösködött, mintha nem volna kedvére a huzakodás, de a férfi magávalrántotta az ágyra, amely megvetve várta őket, - az ágyra, amely ismerte minden titkukat: álmaikat, vágyaikat, örömeiket s a vánkosba harapott gyötrődésüket.