Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
És eljött ez a perc is. A nap meleg lehellettel ontotta torkából arany sugarait, mielőtt a gondolába léptem, a lagunák zöld hullámai cipőm orrát nyaldosták, mint hű kutyák boldogan a hazatérő asszony lábait. Ez volt az a nap, az a tökéletes, az utolérhetetlen. Mikor megállott az égbolt, a kétség a szenvedés... Fehér ruhákat láttam, egy zöld kupolát, fekete csónakokat s ismét láttam a te kék szemeidet, melyeknek minden pillantása megdobogtatta a szívemet; te vagy, igen, semmi kétség, te vagy. Siklottunk befelé: megérkeztünk. Te izgatott voltál, én békésen, eltelten, boldogságba szenderülten, mélységesen nyugodt. Mint ahogy némely szineket a szem nem vesz már észre, úgy nem éreztem én már boldogságon túli boldogságom rezgéseit. Bódultan nyugodt voltam. Nem emlékszem vissza, hogy beszélgettünk-e.
Mária várt a szálloda kis erkélyén, ami a vízre nézett. Már két héttel előttem leutazott s azután egyre küldte a leveleket, sürgönyöket, hogy jöjjek én is. Látod, e pillanatban, hogy harmadszor említem Mária nevét, most veszem észre, mennyire önzőek vagyunk. Beszéltél vele háromszor, vagy négyszer, igaz, hogy csak pár szót, egyszer együtt is ebédeltünk, de nem kérdezted soha, ki ő, én meg nem mondtam. Biztosra vétted, hogy a kisasszonyom s ez elég volt. Pedig ő több nékem. Sokszor megtaláltam nála azt a melegséget, amit hiába kerestem anyámnál. Német származású nő, húszéves korában megszöktette és feleségül vette egy magyar báró, gyönyörű szál, erős ember, aki három hónapi házasság után vízbefulladt. Mária egész életén át nem heverte ki ezt a csapást. Hozzánk került még gyermekkoromban és nálunk is maradt. Három évvel ezelőtt váratlanul jelentős összeget örökölt. Elmehetett volna, akár villát is vásárolhatott volna, de nem mozdult. Félt. Annyira megszokta a mozdulatlan, felelősségtelen életet, amit nálunk folytatott, hogy második természete lett az engedelmeskedés. Mindössze annyiból változtak meg szokásai, hogy évenkint egyszer-kétszer fürdőhelyre utazott. Megbeszéltük, hogy e nyáron Velencébe utazik s meghív engem is. Csak így tudtuk elérni, hogy anyám nélkül eljöhettem.
Most itt voltam, szinte egyedül veled.
Azt akartad, hogy pihenjem át a délutánt. Én engedelmeskedtem, de bár a hosszú út s a megérkezés percei kifárasztottak, aludni nem tudtam. Megfoghatatlan volt, hogy itt feküdtem a hűvös velencei palota szobájában, pár lépésre tőled; az ablakon keresztül a San Giorgio kupoláját láttam s a fehér moszkitó-háló mint menyasszonyi fátyol feszült fölöttem. S ekkor újra éreztem, hogy a testem ezernyi önálló porcikából áll. Zsibbadtak, zsibongtak a pórusaim, a bőröm. Minden milliméternyi felület önállóan lélekzett, örült. A boldogság kis sejtekre oszolva takarta be testemet. Később egy órácskára elnyomott az álom, de az ébredés nem volt friss, öntudatos. A bódultság, könnyű szédülés nem hagyott el és gépies mozdulatokkal öltözködtem. Valami meghatározhatatlan szeméremérzésből nem vettem fel a legszebb ruhámat. Nem akartam, nem tudtam volna pompás hódító toalettben megjelenni. Önkéntelenül egy egészen egyszerű, dísz nélküli sötétkék selyemruhát vettem elő. Ki tudja megmondani, mi az oka? Szégyeltem volna ékszerekkel, kivágott párizsi estélyi ruhában eléd menni.
Elvittél egy kis vendéglőbe a Piccolo Canal partjára. Hat asztal fért el a terraszon, miénk volt a legkisebb s Versailles óta először ültünk egymással szemben. Egy falat étel nem ment le a torkomon, egy korty Padovano sem. Két jégbehűtött őszibarackot ettem. Utána a piazzán zenét hallgattunk, azt hiszem, te közben szóval tartottál. Később beültünk egy bárkába s a Gindecca felé eveztünk. Béreltél egy különösen szép magángondolát, amelyik egész idő alatt a mi rendelkezésünkre állt s hozzá egy Emiliót, akinek szépen csengett a hangja. Ez estén azonban nem énekelt. Csak ültünk és vitt a víz, az ég nagyon sötét volt s a víz még feketébbnek látszott. Lehorgonyzott vitorlások, teherhajók között siklottunk át bámulatos ügyességgel, gyengéden csattogott a víz minden lapát-ütésre. Akár behunytam a szememet, akár nyitva tartottam, ugyanazt éreztem, ugyanazt láttam. Késő éjjel volt, amidőn a gondoliere önmagától visszafordult. Mikor már nagyon közel jártunk a szállodához, felém hajoltál és lassan, puhán megcsókoltad a számat.
Kikötöttünk. Kisegítettél, kezet csókoltál, én pedig tántorgó léptekkel felmentem a szobámba s alig, hogy lefeküdtem, mély álomba merültem.
Négy napig ment ez így. A harmadik nap ebédután találkoztunk régi barátoddal, egy londoni orvossal. Együtt kisértetek haza s utána még beszélgettetek. Később elmondtad, hogy barátod nem állhatta meg, eltávozásom után felkiáltott: «De hiszen ez a lány valósággal bódult!»
Azt hiszem, igaza volt. Orvosok ismerhetik az ilyen eseteket. Alvajárás, vagy fél önkívület, nem tudom, hogyan mondjam. Furcsa méreg, kitágítja a pupillát, lehetetlenné teszi a táplálkozást és exaltációval önti el az egészet. E négy nap alatt alig ettem egy falatot, alig emlékszem arra, amit beszéltünk. Egész nap járkáltunk, csónakáztunk, nézelődtünk s én fáradtság nélkül követtelek. Abban a pillanatban azonban, amikor egyedül maradtam, szinte összerogytam a fáradtságtól. A furcsa az, hogy közelséged semmiféle fizikai vágyat nem gyujtott fel bennem. Mikor a kezemet megfogtad, boldog voltam. De percig sem gondoltam arra például hogy jó volna, ha megsímogatnád a nyakamat s még csókodra sem vágytam. Mondom, bizonyos, hogy mély titok az emberi test. E pillanatban, ha a szádra gondolok, megvonaglok; mint késszúrás, úgy ér a vágy. S akkor, ott melletted, hosszú éves elválasztottság után, a viszontlátás első nagy gyönyörében, nem is gondoltam a csókra. Mentem melletted, ültem veled szemben, hallgattam szavaidat, ennyi volt az egész varázs. Nem udvaroltál, nem vallottál szerelmet, nem igyekeztél elkápráztatni, nem vittél zenét hallgatni, nem csókoltad a nyakamat. Beszéltél, ettél, cigarettáztál, képeket néztél, rendeltél, fizettél, bélyeget vettél a postán, ennyi volt az egész titok. Lásd be, hogy sok férfi van rajtad kívül, aki mindezt megteszi. És én mind között téged, csak téged szerettelek, mást nem is fogok tudni szeretni soha többé. Mi az a rettenetes törvény, ami így szolgáddá tesz, ami alól nem tudok szabadulni? Mi a szerelem, ez a vak kényszerűség, egyetlen erő, amelyik lebírja nemcsak az önfenntartás, de a fajfenntartás ösztönét is? A járásod ritmusa tökéletesnek tetszett. Az idő, amely alatt szájadhoz emeltél egy pohár vizet, az egyetlen időtartam, se több, se kevesebb, mint amennyi kell egy pohár víz kiivásához. Megnéztél egy képet és utána véleményt mondtál: úgy éreztem, valóban ennyi perc kell ahhoz, hogy a színek a szemedbe, a szemedből az agyadba, agyadból a szájadhoz kerüljenek. A szerelem, azt hiszem, az életnek egy bizonyos ritmusa, melyben eljutnak hozzánk a benyomások és amelyikben mi azokra reagálni tudunk. Kell, hogy az, akit szeretünk, ugyanolyan ritmusban élvezzen minden dolgot, mint mi, vagy legalább is meg tudjon tanítani, hogy mi is ilyen ritmusban éljünk. Ugyanannyi idő alatt vesszük észre, hogy valami szép, vagy csúnya s ugyanannyi idő alatt unjuk meg azt a szépet, vagy szokjuk meg a csúnyát.
S azt hiszem, ezenkívül még egy dolog kell a szerelemhez: hasonló érzékenység. Úgy értem, nemcsak, hogy ugyanannyi idő alatt veszünk észre valamit, de ha száz dolog van előttünk, feltétlenül ugyanegy ragadja meg figyelmünket. Mindez csak úgy jutott most eszembe, amikor kétségbeesve gondolok utána, miért van az egész lényem oly reménytelenül hozzád kötve, miért van az, hogy nem látok egérútat, egy kis törést, ahol szabadulhatnék? Azt hiszem, ez az oka. Minden, amit megjegyeztél, amit mondtál, a kellő időben jött. Nem mondtál túlhamar dolgokat, amit még nem tudtam volna felfogni, nem túl későn, amikor már nem érdekelt; mikor lépcsőn mentünk fel, az volt a benyomásom, hogy az a gyorsaság, amelyik legjobban megfelel szívemnek és az izmaimnak. Azt hiszem, a nagy törvény mindenre érvényes. A szín is mozgás és ruháid színe mindig megnyugtatott, jókedvűvé tett.
Az a tökéletesség okozta bódulatomat. A félig megfagyott ember akkor veszti el eszméletét, amikor barátságos, meleg szobába viszik. Megszakadt volna a szívem az örömtől, a gyönyörtől, melyet minden ízem külön-külön érzett s így öntudatlanul egy nagy, zsibbadt, mákonyos felhőbe burkoltam magamat.
Napokig nem beszéltünk tehát magunkról, egymásról, a sorsunkról, a jövőnkről. Ehhez nem lettem volna eléggé ébren. Nem értettem volna meg a konkrét szavak értelmét, nem tudtam volna elképzelni, hogy ezután még cselekedetek várnak ránk, utazások, formalitások, szertartások. Képtelen lettem volna gondolkozásra, okoskodásra, körülmények latolására. Maga a gondolat, hogy még a jövőről kell beszélni, idegenszerű volt nekem, hiszen a jelent sem értettem meg. A legfurcsább érzéki csalódásba estem: az volt a benyomásom, hogy hosszú évekig tartó út után együtt érkeztünk Velencébe, pontosan ismerve egymást, mindent tudva egymásról.
Úgy is viselkedtünk mintha évek óta együtt lettünk volna: legtöbbször a harmadik személyt használtuk. Jártuk a templomokat, a múzeumokat, szép kis kocsmákat kerestünk ki, vagy átmentünk fürödni a Lidóra. Néha-néha eszünkbe jutott egy emlékünk s ezt elmondtuk a másiknak, elmagyarázva a szereplő személyeket töviről-hegyire. Mikor én meséltem, szinte víziókat láttam: egy mult, elfelejtett élet alakjait és történeteit. Nem volt az a benyomásom, hogy azelőtt is ugyanolyan szemmel láttam a világot, mint most négy napig. Ez természetes is. Egészen más hangnemre hangolódtam át. Erre a bódultságra magyarázom azt is, hogy érzékeim még mindig nem ébredtek fel. Mikor nagy ritkán megcsókoltál, főképpen este, a gondolában, búcsúzás előtt, inkább jóleső szeretet futott át, mint az a bizonyos villamosság, amit pedig olyan jól ismertem. Még akkor sem éreztem a borzongást, amikor messze, kinn a lagunán Emilio szép meleg olasz szerelmes dalait énekelte fejünk fölött és te vállamat átölelve tartottad. Mentünk haza, elbúcsúztunk és én végtelen fáradtsággal, álmossággal ráhullottam ágyamra, hogy nyomban elaludjam.
Ötödik nap történt. Mély álmom ellenére másnap a Lidón még mindig bágyadtnak éreztem magamat, a vízbe sem akartam menni. Délfelé érkeztünk, egészen könnyű löncsöt fogyasztottunk el, azután lassan levetkeztünk és nyugszékekbe feküdtünk a nap alá. Körülöttünk nehéz selyempizsamákban járó olasz mannequinek, gazellalábú, csizhangú amerikai leányok, villogó fogú spanyol táncosok és pár fínom öreg francia úr heverészett, nyujtózkodott, mosolygott, beszélgetett. Kis gramofónok szóltak, nem messze tőlünk kriket-ütők csattogtak. Mi csak feküdtünk egymás mellett, néha figyelmesek lettünk egy-egy érdekesebb alakra. S azután engem lassan elnyomott az álom. Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, talán két óra hosszát. De mikor felébredtem, mintha kicseréltek volna. A fáradtságnak nyoma sem maradt. Ellenkezőleg, frissnek, elevennek, hallatlanul erősnek éreztem magamat. Mindent jobban láttam, jobban élveztem. Az ég kékebb lett, a nap melegebb, a homok puhább. Beszaladtam a vízbe s elúsztam messzire. Mikor visszajöttem, kissé lihegőn, víztől csepegve, piros szemekkel, még mindig friss voltam, mint valami fiatal najád. Úgy látszik, felébredtem. Megszoktam a levegőt körülötted, az atmoszférádat, a szervezetem megszokta azt az érzést, hogy melletted vagyok. Eloszlóban volt a feszültség, hirtelen éhes lettem és ragyogó kedvem kerekedett. Táncolni szerettem volna. Elhatároztuk, hogy átmegyünk Velencébe, átöltözünk és visszajövünk vacsorázni az Excelsiorba.
Most már a legszebb ruhámat vettem fel ez estére. Gyöngyházszürke súlyos, drága estélyi ruhát, aminőt csak egyet-kettőt hord fiatal leány, mielőtt férjhez megy. Féltő gonddal, aprólékos pontossággal öltöztem, fésülködtem. Mikor készen voltam, minden tükörben megnéztem magamat. Azután föl és alá járkáltam a szobában magasra emelt fővel, mintha új járást akarnék megtanulni.
Röpült velünk a Lancia a lagunán át. Éreztem, hogy ég az arcom, szorosan fogtam kezedet, arra gondoltam, hogy Bachicha bandája játszik tangót és alig vártam, hogy táncra átölelj. Biztosra vettem, hogy jól táncolsz.
Azelőtt alig ittunk ebédnél vagy vacsoránál. Most kétféle bort rendeltünk és utána pezsgőt. Rájöttem, hogy az ételnek íze van, a mártásnak aromája, a salátának illata. Megkérdeztem a kis halaknak nevét, a bor évjáratát, mintha valóságos gourmande lennék. Minden örömöt jelentett, minden külön, csak nekem szóló élvezetet. Nem bírtam magammal. S mikor végül megszólalt a tangó, a Bachicha tangó-bandje, rád néztem, megfogtam kezedet s mind az a pillanat, amelyikben azt éreztem, hogy nő vagyok, eltörpült ennek a másodpercnek remegése előtt.
Táncoltunk. Tapsoltunk, újra kezdték. Megint táncoltunk. Leültünk, ittunk. Megint táncoltunk. A világ legszebb női, legelegánsabb férfiai flörtöltek körülöttünk. Páris legfínomabb parfőmjeinek illata elkeveredett a tenger sós szagával. Muranói kristályban csillogott és kapott furcsa szivárványszíneket az ital. A terrasz fölött, másik bolygók csillagai halványan nézték ezt a színpompát, ragyogást, gazdagságot. Mi olyan fiatalok voltunk hogy mindez a vagyom, szépség, híresség belefért a szívünkbe, nem volt nyomasztó pillanatra sem. Ezen az estén, mikor legjobban voltam felhangolva rá, belekerültünk gyöngyök, brilliánsok, nagyhercegek, hegedűművészek közé. Nagyszerű forgatagba, hol a gazdagok hétköznapot, mi szegények ünnepnapot játszottunk, de ahol minden ragyogó és valódi volt. Tíz helyről támadt itt mámor a nőkre. Egy férfi szeméből, egy másik mosolyából, egy harmadik vállából, a zene ritmusából, egy korty ó-borból, egy másik nő vörös hajából és gyémánt gyűrűjéből. Mindezt a júliusi olasz éj levegője fürösztötte át. Szökdöstek fel a piros léggömbök, repültek a kis fehér papír-golyók, hullott a konfetti. S mikor elfogyott, a virágok követték. A vázákból, a teritékek mellől, a gomblyukakból kikerültek a rózsák, szegfűk, kaméliák, repültek a levegőn keresztül egyik asztalról a másikra s dúlt a virágharc.
Késő éjjel volt, mikor csónakba szálltunk. Remegett visszhangzott bennem a könnyű mámor, sőt, amint kikerültünk a forgó, izzó, gyönyörű párok közül és egyedül maradtunk, még fokozódott bennem. Ott voltál mellettem, oka, célja mindennek. Ez az egész forrongó, zsibongó, gyönyörű este csak arra való volt, hogy kívülről is hassanak rám dolgok, melyek úgy eltöltenek, mint az az érzés, amit belül hordtam. A te kedvedért táncoltam, a te szemeid hatása alatt emeltem szájamhoz a poharat, dobáltam szét rózsáimat. Talán önkéntelenül minden azért történt, hogy lássad, milyen szép vagyok, milyen örömre, tobzódásra vagyok képes milyen forró életszeretet van bennem. A legjobb időben hagytuk ott az Excelsiort. Kissé mámorosak voltunk már, de még csöppet sem fáradtak.
A csónakban hozzádbujtam. Lassan haladtunk át a kis csatornán, mely a lagunába visz, ez a pár másodperc is türelmetlenné tett, úgy vágytam már arra, hogy megcsókolj. Minden ennek a csóknak az előkészítése volt. De már kinn voltunk a nyilt vízen és te még mindig nem hajoltál felém. Arcodhoz simítottam arcomat, amelyik tüzelt, égett, várt. Ekkor te felemelted a kezedet s kétszer-háromszor megsimogattál. Zavarba jöttem, nem értettelek. Felnyujtottam fejemet, megkerestem a szájadat és rátapadtam. Igazi, szép csók volt, legalább úgy éreztem, mivel lázba hozta egész testemet. Mohón csókoltalak, te mozdulatlan maradtál, én csak csókoltalak, egyre jobban belemelegedve, kínoztam ajkaidat, fogadat, nyelvedet. Lélekzetmegállva borultam rád, fogtam át nyakadat. Szemeimet lehúnytam, nem is láttalak, de egyszerre csak éreztem, hogy a hosszú csók közben lassan félrefordítod a fejedet. Felnéztem. Kissé lehajtott arccal a vízbe bámultál s mintha arcod piros lett volna.
Furcsa érzésem támadt. Elszégyeltem magamat. Ezt az én nagy hevességemet, mohóságomat te úgylátszik akkor sem értetted meg, ha éppen úgy vágytál a csókra mint, én. Bizonyára szűziesebben gondolkoztál, mint én s talán az iskolád sem volt olyan nagy. Ha néha leveleimben tréfásan megkérdeztelek, ki a flörtöd, mindig komolyan válaszoltál, hogy rajtam kívül egy nőre sem gondolsz.
Nem tudtam azért, hogy szégyeljem-e magamat, vagy szemedre vessem-e, hogy nem tudsz felmelegedni. Te, aki mindig oly pontosan megérezted a ritmust, éppen itt, e ponton maradnál mögöttem, hagynál egyedül? Mi ez tulajdonképpen? Bátortalanság, tapasztalatlanság, félszegség? Vagy talán túlságos fínomság, mely nem mer, nem tud ily hamar beleszokni a test apró szemértelenségeibe? Ily hamar? Sokat kellett pótolnunk, hiszen annyi év elveszett. És mi, akik belső életünket mindenben egymásnak akartuk kiszolgálni, ily nehezen találnók meg egymást, amikor az érzékeinkről van szó?
Halálosan zavarban voltam. Nem mertem volna szólni. Kissé messzebb húzódtam tőled, te sóhajtottál és végtelen gyöngédséggel a kezemet kezdted simogatni. Így értünk haza. Én fölsiettem a szobámba, te még kinyittattad a bárt.
Ez volt az első este, amikor nem aludtam el azonnal. Hánykolódtam, forgolódtam az ágyban. Kielégítetlenségemben, zavaromban, bizonytalanságomban sután éreztem magamat. Közel jártam ahhoz, hogy durvasággal, fínomtalansággal, romlottsággal vádoljam magamat, de azért teljesen megérteni nem voltam képes a te szórakozottságodat, óvatosságodat sem.
A következő nap azért jól telt el. A meleg engedett, könnyebb léptekkel sétáltunk és az Abbaziát látogattuk meg. Ez az alig pár négyzetméteres kis tér a meghatóan egyszerű, szinte törékeny, friss homlokzattal olyan hatást tett ránk, mintha a középkor legtisztább életű, legegyszerűbb szerzetesének szavát hallottuk volna. Egész Velencében itt van a legnagyobb csend. Keskeny lagunák övezik a kis szigetet, szó nem hallatszik, ember nem látszik itten. Úgy éreztük, hogy ami nemesség, tiszta égi hang van az írásokban, az itt jobban testet öltött, mint a világ bármely hatalmas székesegyházában, mint a thébai sivatagokban, mint a római kincses udvarban. Kéz a kézben álltunk, megtisztultunk. Nem lehetett szó haragról, szemrehányásról, vitatkozásról. Egész délelőtt, egész délután egyek voltunk, csendesen, alázattal, boldogsággal szerettük egymást.
De sajnos, a nappalt este követi, a tisztaság és nyugodtság szellemét a kétség és a tudnivágyás. Este ott ültünk a kis kávéház előtt s nekem hirtelen eszembejutott, hogy már majdnem egy hete elutaztam hazulról s a mi problémáinkról még egy szót sem beszéltünk. Kínos volt nekem, hogy nem te kezdted a beszélgetést, nem értettem, hogy halasztgatod, elfelejted, hiszen évek óta tudtuk mindketten, hogy emiatt jöttünk ide. Hálás voltam, hogy megérezted, az első napokban nem akarok mást, mint lélekzeni, melletted ülni. De most már ideje lett volna. Megértheted türelmetlenségemet. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy talán csalódtál bennem, hogy nem az jelent meg, akit vártál. Borzasztó volt ez az érzés és természetellenes. Erről szó sem lehetett. Hogyan is történhetett volna ez meg? Sokkal mélyebb törvények jegyeztek el minket egymással, sokkal titokzatosabb ösztönök éreztették velünk az együvétartozásunkat, semmint, hogy a csalódás lehetséges lett volna. Viselkedésedet ismét csak valami furcsa szórakozottságnak tulajdonítottam, vagy annak, hogy több mint két és féléves kemény küzdelem után minden gond és gondolat nélkül pihenni akarsz pár napig. De mégis, most már ideje volt, hogy azt a bizonyos egyensúly-érzést megadjuk magunknak. Mintha ismét egy hajszállal nem együtt lettünk volna a ritmusban.
De talán csalódtam, mikor mindez eszembe jutott a kis kávéház előtt. Amint rádnéztem, te is szokatlanul töprengőnek látszottál, mintha feszülten figyeltél volna valamire. Talán éppen az járt eszedben. Vártam. Multak a percek, a negyedórák, de hiába. Elhatároztam, hogy segítségedre sietek. Nem akartam én magam elmondani mindent, csak az volt a szándékom, hagy közel kerüljünk ehhez a témához és lassan belemelegedjünk, hogy azután te átvehesd a szót és elmondd határozottan hogyan, mint tervezed és akarod sorsunkat. Budapestről kezdtem beszélni, az anyámról, az életmódról, amit eddig folytattam. Különböző házi szokásokról, melyek divatban vannak, s melyek valószínűleg egészen mások Angliában. Megérttettem veled, legalább azt hittem, hogy kíváncsi vagyok az új intézményekre, új formákra, körülményekre, melyekbe bele fogok kerülni és arra is, hogy mikor fogok ezekbe belekerülni. Jó sokáig tartott, míg elmondtam mindezt s úgy éreztem, félreérthetetlenül beszéltem, de ugyanakkor tapintatosan és hogy úgy mondjam, légiesen, teljes mértékben kímélve, tisztelve érzékenységedet, meg azt a jogot, hogy te szólj elsőnek tényekről. Meg voltam elégedve magammal, mert úgy éreztem, teher esik le szívemről. Nem volt, nem lehetett kétséges a válaszod. Elhallgattam és rádnéztem.
Arckifejezésed nem változott. Még mindig ugyanazzal az elmerengő, távolbanéző tekintettel ültél. Azt hittem, feszülten figyeltél rám, de mikor elhallgattam, nem fordultál felém. Mintha vártad volna, hogy folytassam, vagy mintha, ezt el sem mertem képzelni, mintha nem is hallottad volna, amit mondtam. Elhült bennem a vér, a szívem összeszorult.
- Hát nem figyelsz rám, nem hallod, amit mondok? - kérdeztem megsebezve.
Te hirtelen mozdulattal kaptad felém fejedet:
- De igen. Csak olyan szórakozott, fáradt vagyok ma este.
Ideges mozdulatodra önkéntelenül oda fordultam, ahová tekintettél. De nem, nem ült nő az asztalnál.
Öt fiatalember foglalt ott helyet, egy-egy hangosabb szavuk áthallatszott hozzánk. Angolul beszéltek, ketten közülük amerikaiak lehettek. Ahányan voltak, annyi típust képviseltek, de mind szép, érdekes arcú férfi. Heves érdeklődéssel követték egymás szavát. Leghevesebb köztük az volt, aki szemben ült velünk. Szemei oly izzó feketén ragyogtak, aminőt még olasz férfiaknál sem láttam. Orra egyenes volt, szája érzéki és feltünően piros, széles, csontos arca felett alacsony, nyomott homlok uralkodott. Beszédközben kezefejével gesztikulált. Ő vitte a szót. A többiek hallgattak, kérdeztek, helyeseltek. Amikor a zene olyat játszott, ami tetszett nekik, egyikük sem szólt szót sem. Az egyik amerikainak profilját figyelhettem meg. Ő lehetett legfiatalabb a társaságban. Kissé hátradűlt székével, nyilván, mivel másként nem tudta elhelyezni éktelenül hosszú lábait. Egyik kezét állandóan zsebében tartotta. Arcmozdulataival legélénkebben követte a beszélő szavait. Szőke haja kissé homlokára esett, szürke, nagy szemei voltak, energikus álla és ehhez képest meglepően kicsiny, pisze orra, de még kisebb, szinte gyerekes füle.
Mikor a feketeszemű pillantása keresztezte az enyémet, kissé fölemelte a fejét és valósággal keresztülnézett rajtam. Nem először láttam itt ezt a társaságot és észrevettem, hogy gőgös emberek, senkit sem vesznek észre, senkiről nem vesznek tudomást. Csak egy kivétel volt. Néha megjelent a Piazzán egy úr, mindig feketében öltözve, egyszer szmokingban, bársonykihajtós köpenyben. Arcát nem vehettem jól ki, mivel nem nézett sem jobbra, sem balra. Középtermetű férfi volt, lassú, kimért léptekkel járt s középen fogva mindig kezében tartott egy elefáncsontvégű ébenfabotot. Mikor ez az úr elsétált a téren, asztaluk előtt, az öt fiú elhallgatott s valami tiszteletteljes, mély érdeklődéssel sokáig nézett utána.
Most is ez történt, éppen ebben a pillanatban, amint néztem őket. Az ismeretlen úr megjelent, elsétált előttük s az angol fiúk nem vették le róla szemüket. Te és én hangtalanul, néma csodálkozással szemléltük a jelenetet.
Nem volt időm megjegyzést tenni, te hirtelen felálltál, pénzt dobtál a tálcára és mentünk. Karonfogtál és magadhoz szorítottad karomat.
- Ne haragudj, - mondtad - de ma lázasnak érzem magamat, idegesnek. Szégyellem magamat, de így van. Most kezd erőt venni rajtam a hároméves küzdelem.
Gyötrődő hangon beszéltél, mintha valami nagyon bántana, mintha fájt volna, hogy nem voltál kedves hozzám.
- Ne haragudj rám, édes Lilikém, - ismételted - ez hamar elmúlik. Tudod mit, holnap kirándulunk Muranóba és Torcellóba.
S mintha ez nagy könnyebbség lett volna számodra, vidámabb lettél.
- Csinálunk egy szép napot. De vigyázz, nagyon korán kell felkelni.
Leültünk a hallban és sokáig tárgyaltunk a portással az összeköttetésekről, a látnivalókról, az útiprogrammról. Minden részletet elismételtettél, mindent felírtál, szinte lázasan készülődtél, mintha ez a kis kirándulás lett volna első utazásod, vagy mintha nászútra mentél volna.
Utolsó szép napunkra készülődtél, de ezt nem tudtuk. Te talán sejtetted, tudat alatt érezted talán. Eldönthetetlen kérdés bizonyára számodra is. De azért köszönöm neked a nagy buzgalmat, jóakaratot, lelkesedést. Felhőtlen, elragadó napot töltöttünk, teljes egyetértésben, harmóniában. Mellékérzés nélkül szerettelek ismét s még egyszer azt hittem, szerelmed vagyok, asszonyod vagyok. Még egy napig hittem, hogy örökké egymás mellett fogunk járni, hogy minden emlékünk közös emlék lesz, hogy a díszlet, amelyik szerelmünket övezte, nem az egyetlen díszlet lesz, de az első az elkövetkezendő sok és változó között.
Annyi bizonyos, hogy a díszleteket jól választottuk ki. Páris, Versailles, s most a kis faluk, megható szigetek. Olyan végtelen vigasz, megnyugvás egy pillanatra nem rád gondolni, csak tájakra, olyan végtelenül üdítő másodperc magam elé varázsolni e képet.
Kora reggel néztük, hogyan csinálják a muranói nemes üvegeket. A kemence körül sorban ültek, álltak a munkások és mint fiatal lelket, úgy formálták ügyesen, szeretettel az izzó, hajlékony lávát. Kis csipeszekkel villámgyorsan csíptek bele a forró, folyékony anyagba és másodpercek alatt félelmetes sárkányfejek, gyengéd puttók alakultak ki előttünk. Babonás gyorsasággal történt az átváltozás. Ami e percben még formátlan, lángoló tömeg volt, a következő percben már változhatlan, opálosan ragyogó, kész figura. Évszázados hagyományok dolgoztak e fiúk ujjaiban, kik pótolhatatlanok és féltékenyek mesterségükre. Nem engednek maguk közé senkit, aki nem itt született.
Éppen úgy, mint Baránóban a csipkeverő-lányok. Nyitott, hosszú csarnokban vagy harmincan ültek egymás mellett. Zsibongva, halkan beszélgettek s kezük alól kerül ki az utánozhatatlan, legremekebb csipke. Emlékszel, itt láttunk egy bambinót anyja karján, kinek fejét oly remek kis csipkefejkötő takarta, amilyen drágát a walesi herceg sem kapott. És itt láttuk meg azt a négyéves kislányt, aki talán a legszebb teremtmény volt, akivel találkoztunk. Bámulva állt a kis gőzös kikötőjénél húsz-harminc gyerek között. Mindannyian piszkosak voltak, ő is. Kis keze sáros, arca maszatos. De ez a maszatos arc valósággal égi látomás volt. Sötét elefántcsontszínű arcocskája, simaságával, végtelenül gyengéd kerekségével a kiválasztottan szép Bellini-Madonnákra emlékeztetett. Kicsiny száját, egyenes orrocskáját, a lehelletfinom művész képeiben is hiába keresnők. S a szemeit, azt soha nem fogom elfelejteni. Két nagy, teljesen fekete szem, de nem szikrázott, nem ragyogott. Tompán fénylett, amint rámnézett s a színnek ez a töretlensége, fekete, fénytelen csak színmivolta szinte misztikussá tette a gyermek fejét. Mikor felemelte kezét, hogy barna haját hátrasimítsa, kis madár szárnyának mozdulását láttuk. Ilyen gyermek mellett állhatnak meg tünődve vén bölcsek, térdelhetnek le remegő öregasszonyok. Borzasztó volt arra gondolni, hogy ez a csöppség ebben a nagy szegénységben fog felnevelkedni, ahol a férfiak is mind soldóért nyujtották kalapjukat, hogy gondolkozni fog ugyanazokkal a közönséges szavakkal, mint a többiek s ez eldurvítja vonásait, csunyává teszi száját, mohóvá vagy gonosszá a tekintetét.
Nehéz ezt a tekintetet megőrizni. Én nem fogok soha így nézni, te sem, sajnos. De így nézett az a franciskánus szerzetes, aki fogadott minket a San Francesco del Deserto kolostorában. Valóban az elhagyatottság szigete ez, húsz percnyire egy nagy birodalom mozgalmas, nagy városától. Ciprusok állnak őrt az alig pár száz méter hosszú kis sziget partjain és ciprusok borulnak rá a kis kolostorra, ahol egyszer megpihent a Szeráf, a gyengéd Szent Ferenc. Itt van az a fa, amely alól a madaraknak prédikált, akik pihegő szárnyakkal, okosan pislogó kis szemekkel gyülekeztek köréje. Mennyire irigyeltelek, hogy megláthattad ezt a fatörzset, megsimogathattad. Nőket nem engednek közel hozzá. Hát valóban nem érdemeljük meg azt sem, amit a madarak? A kicsiny templomban vártalak, míg a barát végigvezetett pár négyzetméteres birodalmán, elmondva neked egész egyszerű életbeosztását, büszkén mutogatva egyetlen ékességüket, a két kis pávát. Megrendülve éreztem, hogy vannak még elszórva a földön talpalatnyi helyek, hol nyugalom és béke honol. S ha a mi rettenes, feldúlt életünkben már nem akad senki aki megmutatja a megelégedés, a megnyugvás útját, aki végre kitalál valamit, hogy minden percünk ne legyen újabb meglepetés, újabb felfordulás, újabb tanácstalanság, legalább van egy pár tucat egyszerű lélek, aki képes tovább élni a hétszázéves derüt, ártatlan, tudatlan boldogságot.
A földi paradicsomnak, sőt a lélek paradicsomának látszanak e kis helyek. Alázatos szerelmesek számára való magános kirándulás. Csak ne találkozna az ember lépten-nyomon félmeztelen koldusokkal, kéregető férfiakkal, lázas, sovány anyákkal.
Amikor megközelítettük Szent Ferenc szigetét, hirtelen a bokrok mögül üres bádogtálakat felénk nyujtó kolduscsapat rohant meg minket. Úgy viselkedtek, mintha eszüket vesztették volna. Dühös arckifejezéssel gesztikuláltak és értelmetlen szavakat morogtak. Egyesek fogvicsorítva nevettek. Mikor kijöttünk a kolostorból, az egyik barát a küszöbön valami híg és zavaros folyadékot töltött a csajkákba s az asszonyok köszönet helyett öklüket rázták. Kérdően néztünk a barátra, aki legyintett:
- Nem kell törődni velük, rossz emberek.
Még máig sem értem a jelenetet.
Torcello volt délután az utolsó állomás. Órák hosszat hevertünk a smaragd gyepen Santa Fosca templomának tövében. A nagy hadvezérek, császárok örökké élnek. Ki csodálkozik, hogy áll Titus diadalíve, Szent Márk díszes dómja? De hogy ez a kicsinyke, egyszerű falusi templom a maga igénytelenségében ezer éve itt maradt, abban volt valami megindító, valami szokatlanul áhitatos, kedves.
Ott hevertünk a gyepen és hitről beszéltünk, a régiek, ezer, ötezer éve meghaltak hitéről, világáról. Nem tudtuk eldönteni, mikor volt szebb, jobb az élet, akkor-e, vagy ma. Mikor volt több erő az emberekben, több bizalom abban, hogy boldognak kell lenni.
Ekkor beszéltél a boldogságról. Elgondolkozva, mélyre nézve, kissé hitetlenül. Ekkor mondtad, hogy lefelé halad az emberiség szekere, hit nélkül, erő nélkül, hogy manapság mindenki csak a jövőnek dolgozik, ebben remél, míg a valóban nagy korszakok nem érdeklődtek a mult iránt és megvetették a jövőt. Én védelmére keltem a mának. Magamat védtem, az én fiatalságomat, az én hitemet abban, hogy szép az élet, erősek vagyunk és egyre többet érünk. Nemcsak magamat védtem, téged is, és önkéntelenül, rejtett anyasággal a gyermekünket is, akiről még azt hittem, hogy egyszer meg fog születni. Védtem a házunkat, a kis családunkat, azt a kort, amelyben ez a kis család végtelen örömmel és boldogsággal fog élni. Nem tudtam elképzelni, hogy nem ez a legszebb század, ahol két emberre, aki szereti egymást, minden kényelem, minden szépség vár. Építeni, hinni, századokat széppé tenni csak az tud, aki szeret.
Nem hittem a logikában, az okosságban. Még a tiedben sem. Büszke voltam, hogy mennyi mindent tudsz, mennyit láttál, olvastál, de nem hittem neked és büszkeség nélkül elfelejtettem mindent, amit én tanultam. A bölcsesség úgy tünt fel nekem, mint a zene. Nagyon élveztem a mondatok finomságát, meglepetéseit, ötletes fordulatait, de éppen olyan céltalannak találtam őket, mint amilyen kellemesnek. Az igazság az volt, amit én éreztem. Hogy a világ teremtése mindennap újra kezdődik, amikor két élet egyesül. Nincsenek korok, korszakok, haladás. Két emberi test van, amelyik, ha egymásra talál, évezredek óta ugyanarra az útra indul el. Valóban, mit számított nekem a mult? Amíg hevesen beszéltél mellettem, én mosolyogva arra gondoltam, mennyire tetszel nekem s hogy a történelem nem az, amit mondasz, de amit csinálni fogsz. Fiatal ősanyának éreztem magamat, akinek belsejében végtelen generációk nyugszanak. Arra gondoltam, hogy a mi egyesülésünkkel számtalan emberélet első csirái teremtődnek meg, akik majd századokon keresztül újra és újra életeket indítanak el a föld színen, hogy éljen az ember.
Végtelen, odaadó imádatomban kimeríthetetlenül termékenynek, erősnek éreztem magamat. Amíg kerested a szavakat, vergődtél velük, én a magam biztonságát, forró egészségét éreztem, s tudtam, hogy a végén te is odajössz, odabujsz hozzám a bizonyosságért, tudtam, hogy minden út hozzám vezet. Mosolyogtam azon, hogy gyötröd magad a szavakkal, végtelen kerülőket teszel az időben, a gondolatokban s az eget-földet bejáró vargabetű után jössz rá, hogy hozzám kell visszatérned, aki elejétől kezdve ott voltam melletted egy lépesnyire. Jól esett ez a játék, mert csapdában láttalak, honnan nem volt kiút s mennél nagyobb fáradsággal erővel akartál kijutni, annál bizonyosabb volt, hogy a visszaérkezéseddel megdől minden kétség.
Itt, Torcellóban, a kétezeréves római emlékek és az ezeréves keresztény templom előtt, ez volt az igazi történelem. De ezt csak a nők ismerik.
Csak egy pillanatra érezted meg, hogy nekem van igazam. Egy mondat közben megálltál, utánanéztél a kimondott szónak és legyintettél:
- Eh, különben ki tudja. Talán nem is igaz. Talán nem értem, hogy hogyan volt és fogalmam sincs, hogyan lesz. Nem ér az egész semmit.
Lehúnytad szemedet és fáradtan a fűre hanyatlott fejed. Én alácsúsztattam karomat és éreztem, hogy ragyogás önti el arcomat, mosoly, boldogság, ami azt jelentette, hogy mindent tudok. Én vagyok az anya, aki benépesítem ezt a világot, én vagyok a biztonság, a sors, az én szerelmem a kezdet és a vég.
Meguzsonnáztunk egy kis kocsma udvarán. A ház falán indakötegek, vadszőllő futott fel. Széles kőasztalra rakta a kövér nő mindazt, amivel meg tudott vendégelni minket: sajtot, kenyeret és bort. Így lakmároztunk ott, vadvirágok és hagymakötegek között, egyszerűen és éhesen, mint Homeros hősei.