Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák
takarjátok ritka lábnyomom avarral:
Im', életem hűsebb magoslataira
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből -
hallgass el sikongó, habzó ünnepély.
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj
csiklandozó, fényes madárdalaiddal
szerelembe futó rőt ösvényeiddel.
Ezer lengő karral búcsút integető:
utolszor látlak így leomló ifjuság.
Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak
szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit,
sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén
föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé.
Húnyjátok le zavart szemetek, virágok:
vándor ajkairól a magányos ének.
De kopasz fejem' bár dér tűzze be gyönggyel,
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.
merre a másik völgy bokáimat rántja -
megyek panasztalan a férfias tájra.
Fenyves szenved itten, alatta törésre
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az
érdes lapályon túl a szürke, végtelen
Férfiak tája ez, barátom! felette
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül
egyenesen száll a füst az üres égbe.
ez kell már, e barbár rend s e társas munka,
hol bérem kézfogás s mély lehű alvás lesz-
Bízom én erőmben, - ezt visszhangozd, környék,
hogy im' a gerincről még egyszer lenézek
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.