Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Vannak, akik Housmant a ma élő angol költők legnagyobbikának tartják s ha nem is általános ez a vélemény, mégis ellenesei, így Chesterton is, felismerik a «nagy költői erőt» művében.
Huszonhat év folyt le Housman két kis kötetének megjelenése közt, de a versekben alig van különbség. Verselése az első pillanattól kezdve páratlanul művészi s mégis mindvégig egyszerű és meleg, távol minden irodalmiasságtól. Housman csak akkor dalolt, mikor nem tehetett másképen, - mikor London ködében, szürke professzori élete közepett meg-megcsapta a boldogabb vidék emléke s mint szél, mely Shropshire magas hegyeiből fúj, tépte a költő-hangszert szívében.
A szabad ég alatt felnőtt, de utóbb világvárosi élethez láncolt ember örök honvágya: ez Housman költészetének legbővebb forrása. Semmi sem pótolhatja az otthoni természetet, melybe fejlődő fantáziája kiszakíthatlanul fonta bele indáit. Az otthoni tájt, a nyárfák zúgását, a szabad hegytetőket, az erdőket, mikben varázslat él - az elvesztett ifjúságot, s az akkori jó barátokat. Akikről már gyermekkorában ábrándozott, s óhajtotta «hogy meghalhasson értük,» s akik aztán a «bátor; hű fiúk» «elmentek harcolni s azok haltak meg ő érte».
Ez Housman egy másik fő-témája. Sok fiatal életet gyászol, kiket elvitt hol a katona sorsa, hol valami falusi tragédia: felindulásban megölte fivérét a fiú s akasztófán bűnhődött. Ennek szól néhány legszebb s különösen egy, megrendítő erőben felülmúlhatatlan kis verse. De lefordíthatatlan. Housman mesterileg alkalmazza a ritmus és melódia titkait, a szó értékét, verseit szárnyalva viszi mindaz, ami nincs szóval megmondva bennük, vagy amire egy-két szó - de csak az a szó - rámutat. Eszközei a legegyszerűbbek, de elfelejthetlenül szép strófákat, sorokat csendítenek meg minduntalan, s nem egy nyolcsoros verse van, mely mély drámát éreztet.
Nálunk szinte kiveszett a kis vers művelése. Housmannál láthatjuk, mily értékes művészet lehet az: kevés szóval sokat mondani. Az összesürített hangulat zengését, a fékezett erő gazdagságát néhány sor mélyén vibráltatni, hogy megremegjen tőle hallgatója lelke s még soká remegjen tovább a hatás hullámain. (Míg a nagy vers kimeríti olvasója érzését: befejezve azt, megszabadul s csak
Housman költészete egyébként a népies és művészi elemek sikerült vegyülete - amilyennek nálunk Arany volt utolsó mestere. Angliában ugyan a népies költészet mindenkor dialektusban beszél, s ahogyan Housman szikár elegáns alakja az «angol gentleman» intellektuális típusát sétáltatta a londoni egyetem termeiben, úgy beszéde is az egyetemek választékos nyelve az egyetlen angol irodalmi nyelv. De itt-ott mégis felhangzik benne halkan a shropshirei tájszólás. Népies azonkívül legtöbb tárgya: a falusi fiúk és lányok, s népiesek a valódi - nem a képzelt - természetből vett képei. Hiszen a népiesség a dolgok mélyén nem más, mint a természettel való primitív
De Housman komorságának még egy harmadik forrása van: a filozóf-költő fájdalma az Ember sorsáért. «Ha mindig mámorosak lehetnének az emberek!» mondja «De néha józanok, néha gondolkodnak is» «and if tey think, they fasten their hands upon their hearts».
Chesterton valahol szemére veti Housmannak pesszimizmusát. De kérdés: ártalmas-e a pesszimizmus, ha bölcs? Housmané mélységesen az: «csöndesen lelkem, csöndesen» mondja «fegyverzeted törékeny, a föld s a magas ég régóta áll s erős alapra épült». S máshol, csendes iróniával: «régóta fáj az emberi szívnek, hogy kettő meg kettő az négy, s nem öt vagy három - alighanem soká fog az neki fájhatni meg».