Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers
Ki kell mondani... De mit? «Hóbort és hőben benne van, A levegőben benne van...» Csak ki kell mondani... De mit, de mit? Pár ezer év óta kínlódnak és vergődnek ebben a makacs kimondani-akarásban a költők, - s néha úgy éreztük e pár ezer év alatt, hogy most csakugyan kimondódott valami abból, amit ki kell mondani. De ha ekkor rajtunkütött volna valaki a kérdéssel: mi hát ez a valami, megsemmisülten horgasztottuk volna le fejünket...
Szentimrei Jenő szimpatikus és nemes humanizmussal fűtött verseiben is ez a vágy feszül: kimondani. Igyekszik eltakarítani az útból minden akadályt, fölösleges sallangot, ami elhomályosíthatja és elfüggönyözheti előttünk a lényeget. Szavai a puritánságig egyszerűek, közvetlenek, ritmusa az emberi beszédé, legfeljebb az emeltebb hangú, ünnepélyesebb emberi beszédé, rímei többnyire nincsenek, képei inkább reális észrevevések, mint irreális vonatkozásbaállítások, sehol sem játssza a költő szerepét, hanem a vers ünnepi kiállásában is ember marad. Nem akar «szép» verset írni, nyöszörögni, andalítani, muzsikálni, csak egyet akar: kimondani.
És csodálatos: sikerül neki. Szentimreinek nincsenek homályos versei, még azok közt sem, amelyek az Isten rejtélyével foglalkoznak. Sehol semmi homály, semmi árnyék: minden verse nyilt s becsületes beszéd, amely tisztán állítja elénk, miről is van szó. Semmi elhallgatás, semmi misztikum: ezek a versek mindent kimondanak. De mit tudunk meg? Hogy a legfőbb ideálok: a szabadság, a szeretet, a humanitás, hogy a lét törvénye: a megújulás, felszabadulás, a «többélet», hogy az Isten magányos és hogy mi mindnyájan testvérek vagyunk. Csupa szimpatikus vallomás, megkapóan tiszta szó - ám úgy érezzük, hogy költészetnek túlságosan is józan, túlságosan is világos, túlságosan is egyszerű. Valamivel adósunk marad, nyilván avval, amit nem lehet kimondani.
Úgy látszik, a költészet lényege mégis magában a vágyban, az erőfeszítésben van, amellyel a kimondásra törekszünk, s azokban a hangszínekben, lírai attitüdökben, képet, ritmust, díszt szülő, lázas belső hánytorgásokban, melyekben ez az erőfeszítés nyilvánul. Mégis kell lenni valaminek, aminek a megtalálásáért, kimondásáért hiába minden küzdelem, mert ha egyszer igazán s végérvényesen kimondaná valaki, vége is lenne annak a szép harcnak az ismeretlennel, aminek neve költészet.
Szentimrei verseinek is az adja költői hatását, hogy lelkes manifesztációit rejtve kíséri egy nagyon érezhető, s nagyon rokonszenves emberi hang amely tulajdonképp többrétű, mint az, amit kimond: naiv örömből és fojtott bánatból, optimizmusból és csüggedésből, újjongásból és szorongásból összetett. Mondanivalóinak áradó s kissé összefolyó egyhangúságában ki-kitör ez a latens áram, - világos gondolatok közül a sötét indulat - s néha egy egész verset át tud színezni megkapó szépségűvé.
Szinte rosszul esik épp ennek az öntudatos és komoly költőnek, - aki egyben az erdélyiek egyik legjobb kritikusa is, - könyvével kapcsolatban tennünk egy oktató hangú megjegyzést: a Mount Everest és a Fidzsi-szigetek, valamint a rádió és az antenna kezd immár azzá lenni a modern költészetben, ami egykor Árkádia és a Tempe-völgy, a mirtus-ág és az ambrózia volt. A költészet is együtt rohan a civilizációval és sebes iramban koptatja el a tegnap még modern leleményt. Kár oly mohón kihasználni s oly gyorsan lejáratni minden új technikai vívmány képanyagát. A puskaport feltalálásakor nem emlegették a költők ilyen gyakran s azért írhatta le Berzsenyi évszázadok mulva is örök-friss képét a szerelemről: «... Fojtva erősödik, mint a puskapor és harag».