Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / ·
A legtöbb összefoglaló irodalomtörténeti mű olvasásánál az az érzésünk, hogy megismerkedtünk ugyan egy korszak több-kevesebb kiemelkedő alakjával, de a tér, ami ezek körül az alakok körül van, homályban maradt előttünk. Ilyenkor aztán hiába látunk mégoly tisztán egy-egy írói fejet, az arcok a sötét ködből - vagy esetleg a semmiből - merednek felénk, s így nem kapjuk meg a mult ismeretének biztonságos érzését. Turóczi József németnyelvű magyar irodalomtörténetének új füzete elsősorban a teret érzékelteti. Hatalmas terepet tekintünk át benne, s mindenre oly nyugodt nappali világosság esik hogy, mint egy meghitt jólismert földön, szinte el mernénk indulni a felidézett korban akármerre, Itália vagy Prága felé. Szó fér hozzá, megilleti-e ekkora hely a renaissance és humanizmus Magyarországon oly terméketlen korszakát ez új irodalomtörténet arányai közt: de bizonyos, hogy önmagában nézve a kis füzet kitünő munka. A korban, amelyet egyetlen nagy szinfoltnak ismertünk, megmutatja az árnyalatokat, a mozdulatlan egységnek vélt szakaszban a változást. Az Anjoukat még alig-alig érinti a renaissance szellője, Mátyás alatt az új szellem már teljesen átjárja az udvari életet (de csak ezt), a Jagellók alatt az esztétikai jellegű itáliai humanizmust az inkább ethikai irányú s már a reformációt előkészítő német humanizmus váltja fel. A három korszak élesen elválik egymástól, egyben azonban hasonlítanak: abban, hogy az új szellem mindvégig külsőséges dísz marad s odáig sem erősödik, hogy ráeszméljen a régi világgal, a középkorral való ellentétére. Mátyás alatt kap még leginkább lángra, de most is exterritoriális és a nemzet szélesebb rétegeiig nem jut el. A renaissance, mint egy exotikus növény, pompázik a királyi udvar virágcserepében, s azonnal elhal, amint ez széttörik. És közben, mint Ady írta, akit a nemzetnek és Mátyás «nyugatos» udvarának ellentéte versre és prózára izgatott, - «kacagott, kacagott a diák ...»
A mozgalmas és szemléletes képben, amit Turóczi e korról fest az a legmeglepőbb és legmegkapóbb, mennyire benne állt Magyarország az egykorú Európa szellemi áramlatainak cikázásában. A két századot áttekintő másfél ívnyi tanulmány természetesen nem hozhat ismeretlen adatokat, Turóczi alaptétele is (amely, mellesleg, nem tudom, nem túlságosan egyszerű és optimista-e), hogy irodalmunk fénykorai a magyar és az európai szellem ölelkezéseiből születtek, már Beöthynél megtalálható: a kép mégis újszerűen hat ránk, Az az érzésünk, mintha egy festményen, amelyet megszoktunk háttér nélkül látni, a háttér egyszerre színt kapna és megelevenednék. Mi történt? Egy tantétel - a magyar és az európai élet összefüggése -, amely évtizedek óta megvan összes irodalomtörténészeink reflexióiban, olyan íróhoz érkezett, aki nemcsak tud a mondott összefüggésről, hanem látja is azt, s mondhatnám biológiai kényszerűséggel látja, egyszerűen, mert látómezejében az európai élet nemkevésbé benne van, mint a magyar. Külön szerencse s bizonyára nem is véletlen egészen, hogy ez a megérkezés a legjobbkor történt: olyan időpontban, mikor Európa közös multjának bemutatását nemcsak tudományosan helyeseljük, hanem morális örömmel sóvárogjuk is.