Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám
A maga különleges népi és lelki alkatát kifejezni akaró magyar irodalom Erdélyben nem tízesztendős és nem is száz. Hagyományai vannak itt a toll élet-halálharcának, mely mindenekelőtt, és mindenekfölött Erdélyt akarta megszólaltatni annak, aki. A Királyhágón túl élő magyarokat nem szabad rossznéven venni, hogy ez így volt s amint az újabb jelek mutatják: immár így is lesz. Sorsdiktálta kényszer ez a dunamenti magyarságtól eltérő környezetben és merőben más gazdasági körülmények között élő erdélyi magyarok részéről, akiknek megszólalása sohasem szeparációs jellegű. Gazdagítani akarnak inkább, mint megosztani. Bizonyos vonatkozásban kibővíteni és elmélyíteni akar Erdély, hogy telibb zengésű és erősebb rezonanciájú legyen a magyar szó a magyar lélekben. Rendszerint a maga élethez való jussát igyekszik védeni, mikor kitör melléből a dal sikolya, a ballada szívenütő drámaisága. A Básták és Báthory Zsigmondok véres keze ellen tiltakozik, vagy nagynehezen kiküzdött belső világosságát védi a kivülről untalan ráküldött sötét árnyak elhatalmasodása ellen. Erdélyben a magyar irodalom: önvédelem, rászabadúló külső erők, vagy fejüket belülről felütő megkisértések ellen.
Innen van, hogy a magyar irodalom erdélyi megnyilatkozásainak - származzanak ezek bármely korból és időből - törvénytszabó nagy többsége tendenciás. A Heltai Gáspár meséitől Kemény Zsigmond regényein át Petelei Istvánig s végig a ma élők és dolgozók csaknem egész névsorán, majd mindenki azzal, hogy írt, mondani is akart valamit. Nemcsak szépet, de jót és igazat is. Nemcsak nagyot, de iránymutatót is. Az irodalom így nem felszíne az erdélyi életnek, nem a könnyű szórakozás után kapdosó kezek számára készült vásári holmi, hanem keresztmetszete, kivetítődése, megjelenési formája és harci eszköze egyben ennek a hegyek közé zárt világnak. A szép csak egyik eleme, de nem lényege annak, ami irodalmi formában követel meghallgatást magának Erdélyben.
Hogy ezzel nem lehet világsikereket elérni?
Lehet. De lehetséges az ellenkezője is. Talán csak a lélektani pillanat hiányzik hozzá, hogy a világ éppen azt igényelje, ami Erdélyben kifejezésre jut. Az orosz irodalommal sem történt másként. De talán mégis az volna a legfontosabb, hogy ennek az irodalomnak a jelentőségét maga Erdély felismerje s ha felismerte, legjobb ügyeként állja vele a közösséget még akkor is, ha egyik-másik megnyilatkozása nincsen éppen szája íze szerint a felszínen úszó rétegeknek. Végeredményben valamely nemzet irodalma, ha komolyan igényt tart erre a névre, nem egyes rétegekért, hanem a közösség egyeteméért való s ezt nincs joga senkinek a maga, vagy osztálya önös érdekeiért halálraítélni. Itt helye és ideje volt mindig a prédikátori szónak, amely nem mindig és nem mindenkit símogat, ha Dávid Ferenceknek tömlöcben is kellett pusztulni érte. De ki tagadná a hősies harcban kiverekedett eredmények értékét Dávid Ferenctől, aki egyik életrehívója volt ama tordai országgyűlésnek, mely a hitet magánüggyé deklarálta a kicsiny Erdélyben és a kicsiny, dúlt Erdély ezzel Európa előtt fáklyaként loboghatott a vallási harcok és vérengzések legdühösebb századában.
Fel kell ismernie és egész komplexumában fel kell értékelnie az erdélyi termést
Most, mikor a Nyugat a tízesztendős erdélyi magyar irodalomról kér Erdélyben élő embertől talán első ízben áttekintést a törzsmagyar nemzettest számára, lehetetlen, hogy az erdélyi toll ne sikoltsa át a határokon:
*
S ha Erdély elveszik?
Ady vijjogta bele ezt a kérdést a magyar éjszakába, ha jól emlékszem, 1910-ben, amikor híre-hamva sem volt még a háborúnak s ő már srapnelrobbanásokat vélt hallani. Ady Erdélyszélről való ember volt s Mindszentnél is beljebb, Zilahon, jó szemmel jól láthatta az itteni világot. Mások is láthatták volna, ha akarják vala látni.
Csak azért említem 1910-et, mert ezzel egyidősek körülbelül azok a legújabbkeletű fölérzések Erdélyben, hogy szükség volna itt valamelyes irodalmi életre, mely Erdély külön hangjait szólaltatja meg. Kós Károlynak indult el akkoriban egy furcsakicsi lapja:
Meg kell állapítanunk, hogy süket falakat ostromoltak. Az indítást valamennyien attól a csatazajtól hangos budapesti irodalmi élettől kapták, mely akkoriban verte legtajtékosabb hullámait Ady és a Nyugat körül. A kicsi kalotaszegi lap Ady Endrét ismerteti a kalotaszegi magyar falu népének s büszke rá, hogy van egy svájci előfizetője is: Boncza Berta a lausannei nevelőintézetben. De a többiek is hevesen Ady-pártiak voltak s nyilván azért indultak, hogy vérmesebb erdélyi fiatalok is elmondhassák a maguk véleményét az Ady-pörben, mert Pesten aligha jutottak volna szóhoz ezek a vélemények. Ott akkor nagyobb ágyuk lődöztek egymás táborára. Valami közös verseskötetke is az első fecskék közé tartozik, melyben Berde Mária, Ligeti Ernő és Orbók Attila jelentették meg együtt a váradi
A komolyabb mozgás a külön erdélyi centrumért azonban csak a háborús évek második felében indult meg, amikor Ady felsikoltása kezdett már erősen időszerű lenni. A székely megyék megismerkedtek a román invázióval s meg a monarchia székelyvédő politikájával is. «Ha így gondoskodnak rólunk odafenn - csóválgatták a fejüket magyar urak, székely urak - megesik még, hogy igaza lesz annak az Ady Endrének.» Szó kezdett lenni valami külön erdélyi minisztériumról is, mely Kolozsvárt székelne, éppen a mai magyar miniszterelnök vezetése alatt. E tervekkel párhuzamosan az irodalom is újra mozgolódni kezdett. S. Nagy László, ez a felette mozgékony gyógyszerészsegéd, kezdte tömöríteni az erőket előbb Kolozsvári Szemle, majd
*
Ilyen felkészülődések mellett is teljes készületlenségben ért a román impérium, pedig ha valamikor, az első esztendőben ugyancsak szükség lett volna belföldi könyvtermelésre. A szigorúan lezárt határokon magyar nyomtatványok nem is csúszhattak keresztül s a közönség valósággal kivásárolta még az antikváriumokat is, hogy olvasnivalóhoz jusson egyáltalán. Ha kész irodalmunk van akkor, kész nevekkel, az első rohammal csatát nyerünk ezekben az esztendőkben.
Fájdalom, mindent előlről kellett kezdeni. Ittrekedt egyetemi és teológiai tanárok ösztönösen tömörültek az egyetlen irodalmi nyomtatvány, az Erdélyi Szemle köré s ezzel vetették meg egy konzervatív irodalmi revű alapjait, mely átformálás és komoly anyagi megalapozás után, Reményik Sándor szerkesztésében, a máig is élő
A Zord Időről jut eszembe hogy még a Pásztortűz és Napkelet kialakulása előtt más nagyobb erdélyi és tiszaháti városokban is megpróbálkoztak a «decentralizációval». Váradon két hetilap is indult, a
És valának harcok. Jobboldal és baloldal, progresszív és konzervatív, transzilvánus és ellentranszilvánus címeken, zajosan, hevesen, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Akkor szegény néhai Benedek Elek varázsszavára kimondtuk az «egységet». Voltak izgalmas erdélyi premierek a kolozsvári magyar szinházban, ahol mindenki izgult, csak a közönség nem. A közönség félig se tartotta érdemesnek megtölteni ilyenkor a színházat. Az «egység» idején elkezdődött az «irodalmi olimpiászok» korszaka. Várad, Temesvár, Arad, Marosvásárhely íróit vonultattuk fel Kolozsváron, hadd ismerkedjék velük szemtől-szembe a közönség, hátha jobban hozzászokik, hogy neki is van saját külön irodalma. A közönség azonban makacsul nem akart szokni. Pedig P. Gulácsy Irénnek, Bárd Oszkárnak már elég szép színpadi sikerei voltak. Marosvásárhely olimpiászi kirukkolása egyenesen impozáns szellemi értékeket vonultatott fel, de a többi városok gárdája sem maradt messzire a vásárhelyiek mögött. Mindegy. Azért szilárdabb gyökereket az «egység» ideje alatt sem tudott verni az a nagy erőfeszités, melyet erdélyi irodalom néven, s nemegyszer már büszkén emlegettünk.
Az emberek akkor kezdtek komolyabban figyelni, mikor megjelent Budapestről Heltai Jenő s az Athenaeum képében néhány írónktól egészen komoly formában regénykéziratot kért. Még előlegről is beszélt, amiről idebenn kiadó még nem mert beszélni. Itt főként verseskönyvek járták még s nem egynek igazán komoly sikere volt. Reményik, Áprily, Szombati Szabó István verskötetei két-három kiadást is megértek, pedig csak úgy a saját szakállakra adódtak ki. Nyirő Józsefet úgy emlegették - de már Budapesten is - mint a magyar próza legnagyobb reménységét.
Néhai jó Benedek Elek ismerte fel, hogy próféta itt a maga hazájában nem lesz senki, ha kissé nyugatabbra fémjelzést nem kap a neve. Nyakába vette a budapesti lapokat és kiadókat. Tömegével - no, nem olyan nagy tömegével - helyezte el az erdélyi írásokat s hozta haza az értükjáró pénzeket. Berlin felől is érdeklődni kezdett a Voggenreiter Verlag magyar osztálya s csaknem egyidőben egy verses és két prózai antológia jelent meg a piacon erdélyi írásokból. Berlinben egy prózai, meg egy verses, az Athenaeumnál,
Akkor pattant ki az új ötlet, mely testet is öltött rövidesen, Erdélyi Szépmíves Céh nevezet alatt. Háromszáz elszánt irodalompártolóra alapozta számításait ez a romantikus vállalat, akik aránylag drágán megveszik a számukra jobb kiállításban kiadott könyveket s ezek hátán olcsóbb kiadásokban is megjelentették ugyanazokat a könyveket, az érdeklődő, de kispénzű közönség számára. A romantikus vállalkozás nagyon reálisnak bizonyult. Most már csak tizenkét jó könyv kellett volna, mert meg volt rá előre a biztos vevő. Hát tizenkét jó könyvet nem adtak, de az első komoly könyvsiker érdeme mégis csak a Szépmíves Céhé. Mindjárt első kiadványával, a Gulácsy Irén Hamuesőjével «fogott». Még határozottabb sikere volt a Kós Károly
*
Most a Helikon ideje következik. Az ifjú Kemény János báró hívja össze a már megválogatott húszegynéhány embert Marosvécsre. Arról kellene beszélni, mi a további tennivaló, hogyan lehetne az író alkotó munkája elé tornyosuló nehézségeket közös erővel leküzdeni? Bánffy Miklós gróf a legfiatalabb erdélyi író közöttünk. Csak az imént lett román állampolgár. De terveket hozott magával: kiadóvállalat, kamaraszinház. A Helikon tagjai átveszik a Szépmíves Céhet. A háromszáz amatőrök létszámát felemelik ötszázra. Szó esik népkultúráról, utánpótlásról, az erdélyi nációk íróival kapcsolatok kereséséről. Nemes, megalkuvás nélküli transzilvanizmus a közös munkairány, mely a művészi szép nyelvén szól a szomszéd népekhez, egymáshoz és mindenkihez. Hogy mit mond? Ezt a kérdést finom tapintattal megkerüli. Találkozzunk, hogy megismerjük egymást és összebarátkozzunk: ez látszik egyelőre a Helikon legfőbb célkitűzésének.
Belülről furcsa kaptár a Helikon. Van benne mindenféle szerzet, de csak szépíró. Ennek a sokféle szerzetnek sokféle az írói hitvallása. A «nyugatos» tradiciókat Kuncz Aladár, a Helikon folyóiratának ezidőszerinti szerkesztője képviseli. Körülötte egészen szeszélyes felsorolásban Tabéry Géza, Ligeti Ernő, Kádár Imre, Kós Károly, Reményik Sándor, Szombati Szabó István, Áprily Lajos, Olosz Lajos, Endre Károly, Molter Károly és Berde Mária alkotják a derékhadat s ez volna egyuttal a mérsékelt középút, amely - mondom - a régi Nyugatot jelenti erdélyi aláfestéssel. Másik jellegzetes szín a székely csoporté, melybe Bartalis Jánost, Tompa Lászlót, Nyirő Józsefet, Kacsó Sándort, Tamási Áront, Finta Zoltánt és e sorok íróját szokták számítani. Ezek már újabbat s gyökeresebben erdélyit akarnak a népballadákig visszavezetett székely irodalmi hagyományra támaszkodva. Valami afélét talán, amit a népi zenéből Bartók és Kodály kigyúrtak maguknak. Közülünk való volt a korán elhalt, erős szociális érzékű Sipos Domokos is és öreg vezérünket siratjuk Benedek Elek tragikusan hirtelen elmulásában. Az újabban feltünt és bekapcsolódott Szántó György és Markovits Rodion megint külön jelenségek s külön út a fiatal Dsida Jenőé is. Pakots Károly valamiképpen a Mécs László szabad és mégis papos nyomdokait követi, Szabó Mária a szentimentális asszonyregények írója. Gulácsy Irént, úgy érzem, már el is vesztette Erdély, de az ő gyökerei amúgy is az Alföldbe nyulnak vissza s Erdély nem változtatott rajta, legfeljebb telítette képzeletvilágát. A régi irodalmi hagyománynak egyetlen képviselője foglal helyet a Helikonban: Gyallay Domokos. De több számottevő «jobboldali» író nincs is Erdélyben.
A határozottabb körvonalú csoportosulásokon belül is csaknem annyi az árnyalat, ahány az ember.
Verset Reményik Sándor kétségtelenül Petőfitől tanult írni, de kevesebb népi frisseséget és jóval több gondolati elemet magában hordozó egyénisége kirajzolta rég előtte a saját útját. A töprengő, kétkedő, spirituális finomságokig átszellemülő lelki ember jár magánosan ezen az úton. Sok konzervatív kötöttsége ellenére is túl jutott az egészen merev dogmatizmuson. Bárd Oszkár például, aki soktekintetben határozottan Reményik ellenképe, versbeszedi - könnyenfolyó, de hideg s néha kényszerített könnyedségű versekbe - az összes nyugati filozófusokat. Emellett azonban minden érzéshullámra, minden hangulati megrezzenésre versben rezonál. Szombati Szabó rímei patakkal omolnak elő, a leggyakrabban párhuzamos gondolatritmusok habjain. Kálomista-papos, zengő bőség a költészete, melynek optimista lendületébe újabban valami szép, mély férfikeserűség vegyül. S ahogy érik, úgy fordul mindinkább a rímtelen vers felé, de egyúttal mintha szűkszavúbbá is lenne. Ligeti Ernő valami presziőz barokk formanyelvet szólaltat meg verseiben (Én jót akartam). Kényesen és nyűgösen játszik szavakkal, érzésekkel. Kádár Imre kemény és tudatos. Majd minden verse programm, néha a vezércikkig kemény és okos (Bujdosó-ének). A Berde Mária versei gyöngéd, pókhálószövetű asszonyírások, melyek Stefan George s a vele egykorú németek iskoláján nevelkedtek. De valami protestáns erdélyi zamat egészen Berde-versekké teszi őket, különösen, ha problémákat akar velük megvilágítani. Ilyenkor szinte-szinte még a tanulságok levonásától se riad vissza. Olosz Lajost hellén tisztaság és férfias keménység jellemzik (Gladiátorarc. Égő csónakon). Endre Károly finom formaművész, csupa muzsika az a néhány verse, amelyeket eddig közreadott (Az ember, aki járva-jár). Szándékosan hagytam utoljára ebben a csoportban Áprily Lajost, akit legújabban csábított el közülünk Budapest. Őt felértékelték odaát nem egyszer s most erre még bővebben kínálkozik majd alkalom. Az erdélyi poézis mindenesetre egyik jellegzetes színét veszítette el távozásával.
Az én költőm az erdélyiek közül Bartalis János. A Nyugat olvasói hamarabb ismerték őt, mint mi, de azóta is sokat tisztult, sokat mélyült, hogy első versei megjelentek a Nyugatban. Most bukolikákat ír. A természet és a gazdálkodás egész zenekarát akarja programmszerűen megszólaltatni. Az áhitatos, tiszta zsoltárokig lendül a hangja fel s néha olyan egy-egy verse, mint a kora hajnalban, azon harmatosan szakított gyöngyvirág. Nyers ellentéte az ugyancsak székely Tompa László borús, dacos, kegyetlen, önkínzó lírája (Erdélyi hegyek közt, Éjszaki szél, Ne félj). A viharban magánosan álló fenyő a Tompa jelképe s a programmja: «véreimmel a tél felbonthatatlanul egybeölel». Finta Zoltán nyugtalan, helyét sehol sem lelő költészete (Bort, búzát, békességet), mely pedig néhány szép, meleg strófával reménységeket ébresztett, hirtelen elhallgatott. Most egészen könnyed, szórakoztató novellákban éli ki alkotókedvét. Sipos Domokos mindössze tizenkét ép verset hagyott hátra (Vágtat a halál) s a tizenkettőből hat a magyar halál-líra remekei közé tartozik. Mindenkinek el kellene olvasni Bárányka című versét, ahol a halál küszöbén, a sorvasztó lázakkal viaskodó költőben felremeg a részvét egy halálraítélt báránykáért. És nincs az «Ácsolj keresztet»-nél keserűbb vádja művésznek a tömeg ellen. És verset ír Szentimrei Jenő is, valahol a gondolat és az érzés határmesgyéin. (Nyári délután Egeresen. Ki kell mondani).
Itt nehány nevet kell felsorolni még, akik az erdélyi problémát kikapcsolva, közvetlenül akarnak a legújabb világproblémák megszólaltatói lenni. Ilyen a nemrégiben Berlinbe költözött Pap József, (Kiáltás a barátért), ilyen Becski Andor, aki kifejezetten osztályköltő és huga Irén, nehány nagyon szép új, asszony- és anyavers költője. A húszegynehányéves Antal János kis regényével, Benamy Sándor a Kajüt című emlékezetes darabjával, Dsida Jenő tiszta és bátor verseivel, Kibédi Sándor dadogó, de erősen öntudatos versekkel ébresztettek jövendőjük iránt jogos érdeklődést és figyelmet.
*
Nehezebb dolog lesz a prózaírókat pár mondatban bemutatni. Gulácsy Irén, Kós Károly, Makkai Sándor, Tabéry Géza, Nyirő József mind megírták a maguk történelmi regényét. A Gulácsy regénye (Fekete vőlegények) szinte-szinte már ismerősebb odaát, mint nálunk. Mit tehetnék én hozzá a már kialakult véleményekhez? A Kós könyve (Varju-nemzetség) nekünk, Erdélynek, többet mond s kellemesebbet, mint a királyhágón túli magyaroknak. Még nem regény, csak «krónika», de azért élvezetesebb sok szabályos regénynél. Csupa romantika, néha egészen Jókais eszközökkel, bár előadásban szűkszavúbb, fantáziában szárnyaszegettebb. Ezért merész, élesen kimetszett reális részletekkel kárpótol, hogy a puszta romantikát tendenciává fussa ki. Röviden és brutálisan azt akarja kimutatni, hogy Erdély kívülről sohasem kapott semmi jót, hanemha önmagából. Makkai essayistának különb, mint regényírónak. (Magyar fa sorsa, Egyedül.) De regénye nem nélkülöz erősen megírt részleteket (Ördögszekér), bár néhol bosszantóan logikus. Tabéry két nagyobblélegzetű regénye (Szarvasbika, Vértorony) nem közönséges kvalitásokat hordoz. Szintétikus a felépítési módjuk, ami alkalmat ad sok szépen, kereken megoldott novella egymáshoz fűzésére. Eredeti látásmódja sok érdekes vonással gazdagítja a Bólyaiak tragédiájáról magunkban kialakult képet s a Dózsa-forradalomnak és Mohácsnak érdekes és merész beállítást ad. De nem elég merészet a végső konzekvenciákig s nem elég kristályosat. Nyirő regénye (A Sibói bölény) sem az, amit Nyirő magából sejtetett néhány döbbenetesen magyvonalú novellájában. (Jézusfaragó ember.) Vadromantika és a regény menetét untalan akasztó buja líra keveredése ez a könyv, mely közönségsikerre számíthat, de az igazi Nyirőt mi egy vallomáserejű, mai regényében várjuk kiteljesedni.
A székelység jellemalkatának s problémagazdag életének egész átmarkolását Tamási Áron kísérelte meg a Szűzmáriás királyfiban. Első regénye ez a félig naturalista, félig misztikus írás Tamásinak s aki mélyére bocsátkozik, megragadó szépségekkel találkozhat benne. Fűszeres nyelve külön élmény lírával kevert erős drámaisága néhol a balladák komor erejével hat. Ő az erdélyi próza másik komoly, nagy reménysége, aki már a novellában (Himnusz egy szamárral, Hajnali madár) klasszikusan tisztát és emberit alkotott.
Berde Mária regényeiben az örök asszonyi elnyomatást zengi a férfiszabadossággal szemben (Örök film, Szent szégyen Haláltánc, Romuald és Andriana). Prózai munkáiban már inkább Észak nőíróira emlékeztet, az asszonyi magafeláldozás és fel-fellázadás néhány melegen és veleérzőn megkonstruált nőalakjának felépítésében. Molter Károly a swifti szatírikus regénnyel próbálkozott (Metania rt.), de bizony még nem tudta üstökönfogni és egy pontra koncentrálni szerteszáguldó érdeklődését. Kacsó Sándor még csak novellában mutatott oroszlánkörmöket, de én egy kéziratban levő regényét is olvastam már, véresen mai erdélyi probléma könnyes és keserű felpanaszolását (Vakvágányon). Karácsony Benő szemre könnyed előadásban pompás rajzát adta az erdélyi kisvárosnak (Pjotruska), Szabó Mária Budapesten megjelent regényéről (Felfelé) sok jót hallunk, de Erdélybe nem jutott el. A történeti regényírók közt kellett volna említenem Gyallay Domokost (Vaskenyéren) a torockói bányászsorsból feldolgozott unitárius regényével, mely szűkre vont ívet fut be, de olvasmányos és alapos stúdiumok eredménye.
Merőben új jelenségek Erdélyben Szántó György és Markovits Rodion. Szántó regénytrilógiája (Bábeltorony, Földgömb, A bölcső) odaát is alaposan ismert, de nem ismerik első regényét (Sebastianus útja elvégeztetett), amely legközelebb visz az íróhoz, hiszen a saját megvakulása történetét mondja el. Ezt a könyvét a maga nyers őszinteségével, a fiatalság útkereső kapkodásainak kendőzetlen leírásaival s megrázóan tragikus fölívelésével a legjobb Szántó-könyvnek tartom a Földgömb mellett, mely hibátlan beleélés az Erzsébetkori Anglia és a mindenkori művész életébe.
Markovits Rodion, szinte látom, el fog futni tőlünk a Szibériai garnizónt maga előtt toló Aranyvonaton. Akik Erdélyben meglátták, azok se mertek ilyen vérmesen beütött sikert jósolni neki, akik pedig nem látták meg, most annál jobban leesik az álluk. Ezeknek imponál most a legjobban.
*
Hogy hova megyünk? Nem tudom. Jómagam azt szeretném, ha a meglátott siker útja nem szédítené meg errefelé az embereket. Inkább maradnának továbbra is a maguk problémái között őrlődő s erőnek erejével adni akaró «erdélyi írók», akik itt égnek fel a népükkel s olykor a népük ellen, de azzal mindig egybeforrást kereső fronton, mint homlokuk körül dicsfénnyel, de egyre távolabb tőlünk és önmaguktól. Ha fel tudnók csuklani maradék nélkül mindazt, ami bennünk zokog az elnyomott emberért s ha ki tudnók kacagni a székelyek havasillatú férfikedvét: mi adhatnók a legszebb értékeket a közeljövő magyar irodalmának. Bízom az új nemzedékben, amely talán már nem fog küzdeni azokkal a kínai falakkal, melyeket nekünk lépten-nyomon meg kell ostromolni s Erdély kivirágzik az ember gyönyörűségére.
(Kolozsvár.)