Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám
Stendhal remekműve, a Vörös és fekete került a kezembe s megint azzal az izgalmas érdeklődéssel olvastam, mint annak idején, több mint tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor először gyujtotta fel képzeletemet. Az érdeklődés, az izgalom intenzitása ugyanaz ma is, de már egészen más természetű. «De Renalné - olvasom mindjárt a regény elején - harminc éves, de még elég csinos asszonynak látszott.» De és még? A harmincéves asszonyok ma nem használnak kozmetikai szereik közt ily «de»-ket s toilettejük díszei közt sehol sem látjuk a mentegetőző és takargató «még» szalagokat. A mi harmincéves asszonyaink fiatalok, lányosak s egészen természetes, hogy ép oly csinosak, mint húszesztendős korukban voltak és negyvenéves korukban lesznek, bár valószínű, hogy az ötvenedik esztendő határán megteszik majd mindazokat az intézkedéseket, amelyek megtévesztő elevenséggel varázsolják vissza állandó ifjúságuk kezdeti szépségeit. Felolvastam Stendhal regényének ezt a fontos mondatát egy okos, művelt és minden művészi szépség iránt rendkívül fogékony harminchároméves (nékem így mondta) asszonynak. Mosolygott. Legyintett s én éreztem, hogy a nagy író minden mélységével és finomságával, minden emberábrázoló képességével és összes zseniális tulajdonságaival együtt milyen tehetetlenül naiv és ügyefogyott egy élő asszonnyal szemben. Akármilyen jó, klasszikus, akármilyen remekmű ez a regény, sok részletében reménytelenül hatástalan, amikor egy mai asszony olvassa. Mit szólhat egy mai asszony de Renalné lelkivilágának mély analiziséhez? «De Renalné - írja Stendhal - teljes életében semmi olyast nem tapasztalt, ami a legkevésbé is hasonlított a szerelemhez. Csak gyóntatója, a jó Chélan abbé beszél neki Valenod úr kísértései alkalmából a szerelemről és oly visszataszító képet festett róla, hogy előtte ez a szó a legaljasabb kicsapongást jelentette. Azt a szerelmet, amit a néhány regényben talált, melyet a véletlen kezeügyébe juttatott, kivételnek vagy éppen a természet rendjével összeegyeztethetetlennek vélte. Hála e tudatlanságának, de Renalné tökéletesen boldog volt...» Persze, ez a mai harmincéves asszony nagyon jól tudja, hogy néhány évtized alatt megváltozik a nők élete; tudja, hogy akkor tizenhat esztendős korukban férjhezmentek a lányok s talán még az is igaz, hogy bár két-három gyereket szültek, dehogy is volt fogalmuk a negyedik évtized küszöbén a szerelemről; mindezt tudja és elhiszi, de mit kezdjen ezzel a távoli asszonnyal és mit a regényével, amely valaha élethű, realista volt s közben történelmivé vált, történelmivé nem is a politikai, hanem azokban a szerelmi részeiben, amelyeknek halhatatlan érzésekről kellene szólaniok? Nehéz ma megérteni ezt a nőt, aki harminc esztendős korában semmit sem tud a szerelemről; amilyen megdöbbentően találó volt rajza a korában, annyira üres elképzelés vagy történelmi emlék a mi számunkra. Az asszony épp úgy, mint a férfi. A híres Sorel Julient a regény elején tizennyolc-tizenkilenc éves suhancnak nevezi Stendhal. Tizenkilencéves suhanc? Milyen az? Nálunk, Magyarországon ugyan a nemzedékek kegyetlen barrikádjai nem sok szerepet engednek a fiataloknak, de Hegyeshalmon túl minél nyugatabbra megy az ember, irodák, hotelok, bankosztályok élén egyre több húszéves fiatal férfit lát s már a párizsi tőzsde ordító épületében, a londoni áruházak hatalmas forgalmában egyáltalán nem csodálkoznak azokon a tizennyolc, huszonöt esztendős «suhancokon», akik rendelkeznek, fontos megbízásokat hajtanak végre s felelős állásokat kitünően betöltenek. Goncourt remekművében, a Mauperin Renéeben így csacsog egy leány: «A Vígopera az egyetlen színház, amelybe elvisznek... a Françaiseba csak akkor, ha klasszikus darabot játszanak. A Palais Royal tilos terület!... A napokban a nővérem meg a sógorom az operabálról tanakodtak. Igaz, hogy lehetetlen odamenni?» Nagyon érdekes olvasmány ez, amely megmutatja, hogy száz vagy ötven, esetleg csak harminc évvel ezelőtt még az operabálba se mehettek el a lányok, érdekes és tanulságos kortörténeti olvasmány, de mi köze ennek a mához... s mi a halhatatlansághoz? Emberi dokumentumokat gyüjtöttek Goncourték s napi aktualitásokat találtak.
Napi aktualitásokat, amelyek az örökkévalóság jegyében készült minden műbe úgy beszivárognak, mint a por és baktérium a levegőbe és tüdőbe. Hiába a zsenialitás, hiába a nemes szándék, hasztalan a művészi forma; ezen a lényegen és ezen a formán túl van egy mind a kettőt magába ölelő forma: a kor szava, a nap hangja, a születés esztendejének formája. Van egy szellemi köldökzsinór, mely a legkimagaslóbb zsenit is a korához fűzi, amelyet elszakítani sohasem tud s amelyen át a zseni magzata, a mű, a halandóság csiráit szívja magába; a kor halálával haldokolni kezd minden alkotás. Én bevallom, Achilles harcai és Odysseus kalandjai nem érdekelnek; a hexametereket unom s Homeros naiv bája csak nagyon ritkán vigasztal meg. Bevallom, imádom Goethe bölcseségét s irígylem, hogy olyan okos tudott lenni a korában; szeretném, ha ma én is ilyen okos lehetnék s igyekszem el-ellesni bölcseségét; de mit kezdjek ezzel a weimari okossággal a trösztök, a gázmaszkok, a tömegek korában? Bevallom, nem túlságosan értem Shakespeare makacsul erőltetett magyar kultuszát: az angol zseni bőbeszédűsége sokszor terhemre van, tömeggyilkosságai untatnak, romantikáját gyakran üresnek, emberábrázoló képességeit ma már néha kezdetlegeseknek tartom s bár szeretem Hamlet monológjait, e tomboló drámákat és hasrengető komédiákat formájukban oly régieseknek érzem, hogy primitív álomvilágukhoz csak ritkán találom meg az élvezet útját. S ha már Shakespeareről van szó, ne hallgassunk Tolsztojról, aki oly keményen sujtó vádiratot adott ki a nagy drámaköltő ellen: hogyan olvassuk a tündöklő Anna tragikus árnyékában Levin politikai fejtegetéseit s földosztó töprengéseit, amikor összes honfitársai már régen radikálisan túlhaladtak ezeken a problémákon?... pedig a Karenin Anna ma is a világ öt legjobb regénye közt foglal el díszes, ha nem a legdíszesebb helyet. Üdvözöllek, halhatatlan írótársak a halandóság rettenetes porából! Tiszteletreméltó zsenik, akik dacolni akartatok századok viharával, esőverte szobrok, melyek alatt tavaszi délelőttökön dudlizó gyerekeket tologatnak rosszkedvű nevelőnők, szótlan halhatatlanok, akikről szónokol a tanár és akikből magol a diák... üdvözöllek, üdvözöllek mindnyájatokat a kegyetlen huszadik század tömegéből! Hozsánna néktek, dicsők! Ti tudjátok, hogy tisztelem a tiszteletet és a tekintélyt, nem szól belőlem sem gúny, sem káröröm, sem útszéli kacaj. Nem vagyok hű fia e kornak, mely vad ordítással hirdeti a halandóságot, a percek örömét és sikerét, a gyors győzelmeket, a könnyű feledéseket, a látszat eredményeit. Veletek együtt megvetem ezt az időt, amely megveti az értéket, kiárusítja a halhatatlanságot, osztalékban kifizeti a szellem erőfeszítéseit és pénzes reklámmal harsogja túl évszázadok véres kiáltásait. De tudom, hogy amikor halálotok percében megpillantottátok végül a csillagokat, ahová írás közben vágyakoztatok, hátranézve kihúnyni láttátok Földünket, ezt a kisérteties csillagot, melynek leghatalmasabb szellemi eleme a por... a por, amely belepi az életet, a por, amely felfalja a nemes emberek csontjait. Üdvözlet, halódó istenek, halandó halhatatlanok! Miként testetek részeire hull, műveitekben is elrothad a forma, a művészet változó nyelve, a kor hangja s marad szép emlékek vigasztaló fényével a szándék, a gondolat, a lélek, a tűz, mely dacolni akart az elmulással.
Hódolat néktek, szellemek, szobrok és zsenik!
Hódolat és üdvözlet a porból, ahol az élet él. Ne kérdezzétek, hogyan élünk, mit érzünk, mit szenvedünk, hogyan gondolkodunk Rólatok. És Ti, kedves írótársaim, akik velem együtt éltek a porban, ti se érdeklődjetek arról, hogy mi lesz Veletek e porélet után s hogyan szól majd a mélyen tisztelt, de egy kissé nevetséges utókor ítélete. Vagy talán mégis kíváncsiak vagytok? Valóban, érdekel ez a pikantéria Benneteket? Hát jó. Várjatok, kissé félrehúzom a függönyt.
A mélyen tisztelt és kissé nevetséges utókor, amely már itt köztünk, a porban megkezdi groteszk működését, elküldött nekem a napokban néhány papirosra vésett ál-érctábla-ítéletet. Sárga tok, rajta a cím: «A magyar irodalomtörténet táblázatos áttekintése.» Két helyen is a fontos jelzés: «Második javított kiadás», - tehát alaposan megfontolhatták ítéleteiket és jellemzéseiket az utókor véleményének előkészítői, egy igazgató és egy tanár, akiknek nevét csak azért nem írom ide, mert állásfoglalásuk az élő és haldokló és halott irodalommal szemben nem egyéni, hanem többé-kevésbé megegyezik egyéb irodalomtörténetírókéval. A sárga tokból tizenegy fehér és egy kék «táblázat» huzható ki, mindegyik táblázat szemléltető összefoglalása a magyar irodalomnak, bizonyára hasznos pedagógiai célzattal. «IX. Az újabb és a legújabb irodalom korra (1882-től -).» Rettegjetek! Nevetek a táblázaton! Azt mondja, hogy: «Líra.» A «C» csoportban szerepelnek azok a költők, akiket többek közt «a könnyed erkölcsi felfogás» jellemez; ilyenek: 1. Kiss József, 2. Ady Endre, 3. Babits Mihály, 4. Heltai Jenő, 5. Kosztolányi Dezső, 6. Tóth. Árpád, 7. Gellért Oszkár, végül: «8. Emőd Tamás és mások.» Kedves halott Ady Endre és élő Babits Mihály! Mit szóltok könnyed erkölcsi felfogástokhoz? Ám várjunk csak. Ugyanezen a táblázaton áll papírba vésve a «Széppróza» ítélete. Ismét: rettegjetek! A «széppróza» művelőit többek közt szintén «az erkölcsi elvek félretolása» jellemzi. Ilyen nagy félretoló a 18-ik helyen Ambrus Zoltán, a 19-iken Makai Emil, aki egyébként «Pest írója», a 21-ik sírszakaszban Bródy Sándor, aki «a Zola-féle naturalizmus képviselője», (kit ismernek kevésbé a szerzők: Bródyt vagy Zolát?); de félretol a 24-ik parcellában Móricz Zsigmond is a közvetlenül mellé helyezett Kaffka Margittal, aki «a nők helyzete és szenvedései» kapcsán űzi a félretolás szenvedélyét; ugyancsak a félretolás művésze Karinthy Frigyestől Surányi Miklóson át Tormay Cécileig még harmincöt élő, haldokló és halott magyar író. Isten éltesse Önöket, hölgyeim és uraim, mint nagy és kis félretolókat!
De hát komolyan szólva: mégis, micsoda dolog ez? Hát mit művelnek Önök? Félretolják az erkölcsi elveket? Szabad ezt tenni? Itt álltak a helyükön az elvek szépen sorjában, egyik a másik mellett és mögött s Önök, haszontalanok, egyszerűen jönnek, mennek és félretolják és rendetlenséget csinálnak az elvekkel?! Nem szégyellik magukat? Mit fog szólni ehhez a kedves gyermek, az utókor?
Ám végül is komolytalanul szólva: hogyan lehet így jellemezni és ítélkezni? Egy, sőt két-három nemzedék írógárdája egyszerre megőrült talán és tologatja az erkölcsi elveket? Melyeket tologatta? Melyeket tologatja? Hol vannak azok az erkölcsi elvek, amelyeket a modern írók és éppen és elsősorban az írók és költők nem tisztelnek és felrúgnak? A vallás erkölcsi elvei azok? Az állam erkölcsi elvei? Az emberiség, a nacionalizmus, a pacifizmus, a szocializmus, a materializmus, az idealizmus, a pragmatizmus, a száz és száz filozófiai rendszer erkölcsi elvei? Azzal tologatnak, hogy szabadabban akarnak gondolkodni és írni mindenről és korunk erkölcsi káoszában éppen az új, az igazi erkölcsös embert keresik, még akkor is és akkor a leginkább, amikor feltárják a ma züllöttségét, zűrzavarát, iránytalanságát, egyéni és nemzetközi korruptságát?
Fogadjátok részvétemet írótársaim a porban; íme, egyik utatok a halhatatlanság felé. Ti csak dolgozzatok; szépítsétek nyelvünket, küzködjetek a szó börtönében, fessétek az embert, hajszoljátok az újat, ássatok szivetekbe új és szép titkokért, - a gyerekeitek majd megtanulják rólatok, milyen szép kis tologatók voltatok. Nyugodjatok bele: az irodalomtörténetíró mindig jobban tudja a legnagyobb írónál is, hol van az erkölcsi elvek helye. Nem vigasztallak benneteket, nincs is időm, sietek magam is tologatni egy kicsit s ha ráérek, a jövő héten kiviszek a temetőbe néhány szál virágot a halhatatlanság sírjára.