Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Férfi-dráma ez, nemcsak ezért, mert csupa férfiszereplő van benne, nő egy se, hanem mert az egész belső szerkezete, a szelleme és a morálja abszolut férfias. A sportoló angol gentleman a háborúban - ez a tulajdonképeni témája. Nem tárgyalja tendenciózusan a dolgot, nem prédikál sem pacifizmust, sem militarizmust, csak megmutatja a dolgokat realisztikusan, hűségre törekedve: ilyen volt a mi életünk a kavernában, ilyenek voltunk mi ebben a kavernában. Nem szépíti a dolgokat, de nem is hangsúlyozza ki a túlságokat. Ellentétben például a német háborús irodalommal, ez az angol darab olyan író műve, aki tiszteli a maga háborús multját, olyan közönség számára van írva, amely tiszteli fiainak háborús multját. A háború csunya dolog, nem embernek való és nem gentlemannek való, de ha rákerül a sor, végigcsinálni gentleman-kötelesség, megfutamodni előle hitványság. Ez a darab attitudeje. Egy olyan nemzet attitudeje ez, mely azzal hódította meg a világot, hogy fiai állni tudják a testi és lelki szenvedést, fáradalmat, viszontagságot, akár a forró égöv veszedelmeibe kell menni, akár a sarkvidékek jégvilágába, akár vad néptörzsekkel és exotikus természettel kell szembeszállni, akár a szennyes lövészárakba bújni német gránátok és gázbombák elől.
A lövészárokban hatan élnek tisztek. A kapitányuk az angol férfi-ideál, a katonaruhába öltözött gentleman mintaképe, bátor katona, kérlelhetetlen szigorú feljebbvaló, hűséges barát, alantasainak valóságos atyja. De érzi az egész szörnyűségét mindannak, amiben benne van s összeomlana a rettenetes idegfeszültség alatt, ha nem tartaná benne a lelket a wisky mámora. Társai, a hadnagyok, mind egy-egy különálló típus: a tanítóból lett sztoikus filozófus, a humoros zabáló, a gyönge idegrendszerű degenerált, az ujonc kamasz, aki most került a lövészárokba, örül, hogy mehet a veszedelmes patrouilleval és nem sejti, hogy a halálba megy. Úgy élnek, mint a jó testvérek, szoros közösségben, valami tragikus sport-barátságban. Mennek az út vége felé s ezt a véget az utolsó jelenet jelenti: a kaverna a német pergőtűztől beomlik s a színpad a pusztulás képe lesz. Minden páthosz nélkül és mégis pathetikusan elénk mered a kikerülhetetlen vég. Minek prédikálni? Csak meg kell mutatni a háboru Meduza-arcát, prédikál az némán is.
Ezt a darabot, amely angol nyelvterületen óriási sikert aratott, Németországban is nagy hatást tett, amely tagadhatatlanul erőteljes, tiszta munka a maga egyszerű igazságában, a mi közönségünk nem fogadta szívesen. A hiba itten egészen bizonyosan a közönség részén van. Úgylátszik, nálunk idegen az a szellem, mely ennek a darabnak a lelke s a magyar nézőnek nehezen érthető az a mindentől eltérő viszony, amely az angol tisztek közötti hangot és modort meghatározza. Magyar katonák között például elképzelhetetlen az a mód, ahogy a kapitány az ezredessel beszél, szolgálatban, szolgálati ügyekről, - de nem szabad elfelejteni, hogy az angol hadsereg, miután a rendes sorhad már 1914 őszén elpusztult, civilhadsereg volt. Egyéb, inkább külső idegenszerűségek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy nálunk ez a darab nem tudott kapcsolatot találni a nézőtérrel.
Az előadás semmiesetre sem tartozik ez okok közé. A Vígszínház kitünő játékot produkál.