Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások
Mint a mai emberben, aki szívesen kettőzi meg énjét, mint a legtöbb íróban, aki nem találja meg legigazibb műfaját: két lélek lakik Jalouxban, húsz és egynéhány regénynek s pár kötet tanulmánynak szerzőjében. Az egyik, az ismertebb, ha tán nem is a jelentősebb, az a derék kritikus, aki, bizonnyal jobb fórum híján, évek óta s minden áldott héten, a
Mert Jaloux regényíró is, sőt talán annak készült elsősorban: azoknak a rokonszenves regényíróknak fajtájából való, akik, mint Bourget vagy Boylesve, - Jaloux elvitathatlan elődei, - szívesen elmélkednek olykor a regényírás elméletéről, s tapasztalataik fényén a mások műveit is észreveszik, egyszóval nemcsak írnak, hanem olvasnak is. Az efajta regényírók szinte sosem unalmasak: legrosszabb regényeikben is van valami nyoma a ratiónak. Viszont legjobb lapjaik is bizonyos eltökéltséget árulnak el, amit egy Bourget gazdag lélekelemzésével, egy Boylesve s egy Henri de Régnier kedélyével vagy költészetével tud feledtetni. Jaloux, fájdalom, ritkán költő; az igazi költészetet nála egy-egy választott hely, egy Velence, egy provence-i táj, egy svájci vagy olasz város keretrajza, felidézése, a cselekménybe való belejátszása pótolja, mint a Jégmadárban is, ahol a lagunák napnyugtái és hullámjátékai állandó mellékzöngék a főszólamban, egy magános szépasszonynak két szerelmes férfival vívott küzdelmében. Viszont az az elemzőképesség, amelyet Jaloux, a kritikus, oly megható módon állít egy-egy nagy író vagy remekmű szolgálatába, regényeiben akárhányszor sajátos módon megbénul. Oka ennek, elsősorban, az a szinte gyógyíthatlan regényesség, amely a kritikus Jaloux Novalis- vagy Jacobsen-imádatában is megnyilvánul, s amelynek legtöbb regényében egyáltalán nem szab gátat, - talán mert azt gondolja, hogy a regényt mégis csak a regényesség élteti, talán hogy így elégítse ki élete álmait és chimaeráit?... Kár, hogy épp a Jégmadár alig-alig adhat képet a regényíró Jaloux-nak legjobb tulajdonairól, s főképp arról a borongós, finom és lágy érzelmi atmoszféráról, amely a francia regényben mindig meglehetősen ritka volt, s amelyet a «Fumée dans la Campagne» vagy «Le Reste est Silence» szerzője is inkább kedves Turgenyevjétől vagy Dickensétől tanulhatott. A Jégmadárban a hűvös és banális hősnőn s a kis francia kolónia velencei idilljén kívül, főképpen két férfialak merül fel az egész regény formátlanságából. Az egyik egy vad és mégis gyönge breton, aki szeretné visszanyerni a Jégmadár vesztett szerelmét, s aki itten, Velencében fiatalságának is búcsút mond; a másik egy fiatal, hol rajongó, hol önkínzó író-féle, akinek szerelmét, gyöngeségét, öntetszelgését s tehetségét Jaloux már-már túlzott figyelemmel, s olykor túlzott szigorral boncolgatja, - mintha csak egy régebbi, legyőzött vagy kiirthatlan énje fölött tartana ítélőszeket. Így amint a regényben él, ez a Philippe Chaudoin egyike Jaloux legszínesebb és legvonzóbb regényalakjainak, - különös narcisszizmusával, amely a nőben is csak magát látja, örökös tépelődésével, amely lassan mind a maga, mind a mások életét is megmérgezi, szelleme mozgékonyságával, amely, mint a művész és a gyermek, mindent a maga varázsában fürdet, s talán, mindenekelőtt, káprázatos hangulatváltozásaival, amelyek, akarva-akaratlan, mindenkit lenyügöznek körülötte, s amelyek, a keretrajzból a lélektan síkjára vetve, mintha a nyárvégi Velencének minden fényét és felhőjét visszatükröznék...