Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Goethe
Kis János, aki minden ízében a német irodalom önállótlan visszhangja, teljesen alárendeli magát a Goethe szövegének, szóról-szóra, mondatról-mondatra haladva fordít, ezzel ugyan közvetíti a szavak s a mondatok érthető tartalmát, de viszont feláldozza a dráma szellemét. Nyelvileg menthetetlen, sőt az volt már megjelenése pillanatában is, hiszen akkor már megtörtént a Kazinczy-kor s a Vörösmartykor nyelvének hely- és funkciócseréje. Csengery sok jóakarattal, de nagy kerülővel, a klasszika-filológia felől érkezik Goethéhez, az Iphigénia antik német egységét felbontja két összetevőjére, a görög tartalmat elszigeteli a német szellemtől, mintegy visszagörögösíti, vérét veszi modernségének s úgy ülteti át a józan értelem távlathíjas, logikai nyelvére. Fordítása becsületes munka, mivel azonban a filológust nem támogatja költő, egészben véve csak papíros életet él. - Babits antik vérrokonságánál s Goethe közelségénél fogva újra megbonthatatlan egységben látja s éli az Iphigénia világát s minden törekvése odairányul, hogy ennek az antik-modern egységnek szellemét, hangját, ünnepi plaszticitását minél teljesebb, minél adekvátabb hűséggel szólaltassa meg azoknak az eszközöknek a felhasználásával, amiket egyfelől a művészete, másfelől a magyar nyelv bocsát a rendelkezésére. Az ő hűsége a legmélyebb, az ő felelőssége a legsúlyosabb, mert a lényegre s az egészre vonatkozik.
Sz. a szavaktól nem látja a mondatokat, a mondatoktól az egészet, iskolás nagyképűséggel, Kis János, Csengery fordításával a kezében végzi az ellenőrzést, elvonatkozik a megmérhetetlen eleven ritmustól s az ellenőrízhető metrumhoz tapad, így aztán mindaz, amit hütlenség vagy félreértés címén lajstromba szed, vagy tisztára másodrendű, az egész szempontjából közömbös dolgokra vonatkozik vagy teljesen megokolatlan. - Sz. megbontránkozik azon, hogy Babits «izgatott koronák»-kal fordítja Goethe «rege Wipfel»-jét, pedig a Babits jelzője egyfelől goetheibb a Csengery semmitmondó «lenge»-jénél (Kis itt szóba sem jöhet), másfelől történetileg is igazolható: a XVIII. sz. és Goethe nyelvhasználatában a «rege» jelentését csak egy árnyalat választja el az «aufgeregt»-től. Vagy: Sz. kifogásolja, hogy Babits Diana puha karjairól beszél, holott Goethe «sanft»-jelzőt használ. P. Fischernek hatalmas Goethe-szótárában