Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám
Sohasem ismertem őt, - de intenzívebben érzem valamikori létét, mint a távollevő barátaimét. Egy már csak megsejtett életérzés megtestesülése számunkra ő, de olyan diadalmas szuggesztivitású, hogy asszony objektíven ma alig tud róla beszélni. Maga sem objektiv szemlélődő, - elsősorban harcos ember volt, akinek írásaiban a rezignált derű, ha fel-fel is ötlik, az inkább harci eszköze volt, mint valódi világszemlélete; kora krónikása, akinek írásai nem a lehiggadt indulatok perceiben születtek, és aki csak látszatra egyensúlyos, ahogyan a világ folyását nézi - tovább buzgó, szüretlenül könyvvé gyült tanuságtétel minden alkotása, és mint ilyen alig állhat ellen az időnek. Emberi lénye és oeuvre-je csupa konfliktus; minden munkája egy-egy termékennyé vált ellentétből: a válogatás nélkül mindent magához szerető anya, (vagy ha úgy tetszik, művész,) és az emberségében megalázott, felhördülő, sebeket osztó harcos szünetlen viaskodásából keletkezett - és aki ma munkáit olvassa, belesodródik a harcba. Így történhetik, hogy ő, aki egy generáció asszonyait tanította harcos önérzetre, ma a férfi-uralta irodalomban elsüllyedt, elmerült, hamis szempontú kritikák engedelmes alanyává lett. És így történik az is, hogy azok, akiknek előtte járt, harcait vagy kiharcolatlanul elhagyták, vagy életiramuk jóval túl vitte őket az ő problémáin s így hol gyáván utánozzák, hol nem tudják már vállalni. Mert utánozzák azok is, akik megtagadják; ami magát marcangoló asszonyönérzet volt benne, ezekben ma magakelletés eszköze a szerelmi fogócska-játékban; ami nála elrugása a női passzivitásnak, emberrélevés súlyos járma, ezekben visszamenekülés a férfiképzelte démonikusságba, a «misztikus» asszonyiságba. - S ha a férfi-irodalom elfelejtette őt, a női, - amennyiben van ilyen, mert alighanem csak jó és rossz művek vannak, - ha tehát az emberiség nagy pártjai közül az egyik alpárt jól konstruált, plasztikus alkotásra hivatkozva igazolni akarja előharcosát, összekeresheti oeuvrejének jó néhány kötetét és - alig talál olyat. Izig-vérig impresszionista volt, élményeinek frisseségét őrízte meg elsősorban, alig volt fontos számára a részleteket összefoglaló végső konkluzió. S mégis, ha összevetjük egy-egy írását kortársai közül olyanok írásaival, akik ugyanazon, vagy hasonló problémát dolgoznak föl, de a filozófus mindent leegyszerűsítő módján, azt látjuk, hogy itt a problémák egyszerre elhervadnak, a függetlenségért harcoló asszony győzelme halálos. És itt válik igazolássá az ellene emelt vád: ő nem hirdetett öröknek olyan problémát, ami idővel lényegét változtatja. Más szóval: az élettől várta a győzelmet. Így azután nagyot váró idők egyszerű krónikása maradt.
És a későbbenjöttek számára senki nálánál elhitetőbb elevenséggel nem közvetítette ezt a háború előtti és alatti kort. Nem véletlenül és nem is csak azért, mert tehetsége erre termett volt. Az az idő a nemek tudatosodásának ideje volt és a politikai rajongásoké. A politikai rajongásoknak más szószólói voltak, de ami a két nem egyenlőtlen küzdelmének akkori fázisából megmaradhatott, szükségszerűen inkább a gyengébb fél vallomásaiban él, mint az erősebb pártfogó szemlélődéseiben.
Mélyen érdekes, hogy az elnyomottság milyen fogékonnyá tesz mások másféle elnyomottsága iránt. Kaffka, a polgári asszony mennyivel közelebb volt a proletárokhoz, mint az osztályabeli férfiak legtöbbje. Mennyire foglalkoztatja életük, hogyan figyeli a kirobbanni készülő ellentéteket hogyan méregeti a disztanciákat! (A kisasszony és a parasztlány vetélkedése, a kisasszony és a paraszti kérő stb.) Utolsó írása egy vasalónőről szólt, - talán be se fejezhette, nem tudom, az ujsághoz, amelyben megjelent, ma bajos hozzáférni.
De objektivításra, pártatlanságra, ha törekedett is, mint harcos ember nem juthatott odáig. Plasztikus sokoldalusága csak női alakjainak van, férfiai típusokat egy-két egyéni, nem ritkán megvetendő vonással terhelve hordják, uralomravágyók, kétszínű-hazugok, cinikusak, gyávák és gyengék. De nem kimélte a női ellenfelet sem. Az előnyösebb helyzetben levő, ha felesége a szeretett férfinak, ha proletár szeretője, - enyhítő körülmények nélkül kap egy-két hideg vonást. Sőt magát a főalakot is elsősorban küzdelme jellemzi. - És ezek az írások, melyek az időben s nagyon is a maguk elmult idejében gyökereznek, melyeknek szószólói ilyen harcok fényénél gyér-élesen megvilágított alakok, - hogy megfognak mégis, mennyire nem eresztik meg a férfiakat sem. A művészete teszi, - halljuk a magyarázatot, - de mi az a művészet, amiről ő maga nem egyszer kicsinylőleg nyilatkozott? Milyen kevéssé van tudatában élettől-független, külön világ voltának, vagy éppen életet formáló példaadásának! Sorsok folyása, elbeszélő művészet, - de a sorsokat emberek élik s aki csak olyan kevés örömét leli az emberalak megformálásában, vajjon a sorsok kuszált szövedékének bogozgatásában kielégülhetett-e s ez volna az, ami rendkivüli hatását magyarázza? Hogy először így volt, azután másképpen, - az ember megteszi a magáét, hogy alkalmazkodjon, alkalmazkodik is, sokat kinlódik, de végül is megussza és átmenti magát (Kaffkánál ritka az elbukó, az öngyilkos); közben sok port felkavart, életet látott, - ennek így ment a sora, amannak úgy... Főleg meg kell állni az egyetlen harcban, - ó, ő már nem vesz mindent olyan halálos komolyan - elméleti dolgokban szinte cinikus néha, csak az élet-valőrjét látja mindennek, - mert nem a gondolati elem a fontos és mindezek a sorsok nem gondolatok visszavilágító fényénél teljesülnek elmondanivalókká. S keletkezik ebből a világnézetből sebes tempójú, igazi kezdet és igazi vég nélküli regények és novellák sokasága. - A «válságok», ha megrázóak is sokszor, nem a nagy örvény fölött játszódnak, a megalkuvás sem igazi veszedelme alakjainak, körültekintő ál-rezignált felismerése minden írása egy-egy visszás helyzetnek, - az élük társadalmi, a lényegük optimista. S ha adva van ilyen módon a válságok veszendősége, a harci kedven kivül, ami átjárja az egészet, nem marad más, mint a processzus. A személyes élmény, az impresszió. - De nem akarnám ezzel olcsó bölcseséggel lyrikus tehetségnek bélyegezni őt, mert lyrikusnak persze lyrikus volt, költeményei egyenanyaguak regényeivel, de senkinél a személyes élmény egyértelműbb önmagáértvalósággal nem mozgósítja maga körül a tárgyi világot.
És itt jutottunk el művészi produktivitásának és hatásának gyökereihez akkor, amikor lényének kettősségéhez visszaérkeztünk. Mert túl a harcokon, amikben engesztelődést nem ismert és történéseken, melyeket egészen soha át nem járt általánosító gondolat, nála maga az életanyag az, ami dominál, összefogni és hatni képes. Az egyszeri átélés, a futólagos impresszió egyuttal érintkezés a levés örök - és örömteli - alapmelódiájával. Az élmény tiszta csengése, ahogy a tárgyakról, a hőst és olvasót sűrűn körülvevő atmoszférából lopva visszaverődik, - maga a megbékülés, az egységbefogás, az «életigen». És alkotni: hallani, hallatni ezt a melódiát. Ez a kéz, anyai, vagy művészi, nem bánom, amikor belelökött az irgalmatlan harcba, ami az élet, titokban símogat. És hogy biztatni tudjon, el sem szakadt a mindennapi élet mikrokozmoszától, nem idegenedett el tőle, hogy áthasonulva később visszatérjen hozzá. Egyre őrzi a kontaktust. És bármennyire paradoxnak is látszik, - ez teszi művésszé. Ha másoknak meg kellett tagadniok beléjükoltott asszonyiságukat, hogy emberré legyenek: nagyobb közösség tagjává, benne ez a röghözkötött asszonysors válik mondanivalóvá s produktívvá az asszonyi nézőpont, ahonnan neki a dolgok adódnak. Nagytakaritás, guerillaharc a cseléddel, a lányok órákig fontolgatva nézik magukat a tükörben, mielőtt férjfogásba kezdenek, stb., stb., elszámlálhatatlan részlet, ami elmossa a nagy gesztusokat, - az a korszak nem tapasztalt nagy gesztust! - de a polgári élet mindennapjaiból egy sereg új elemet gyüjtött a feldolgozott művészi motivumok arzenáljába. - Nagyrészük közkincs lett azóta. És túl ezeken a konkrétumokan, egyre mélyebbre hatolhatni nála a mikrokozmosz rengetegébe. A fajtájából elsőnek új életkörülmények közé jutott lény érzékenysége nála csak fokozza a dolgokhoz volt régi viszonyát. A régi élet rekvizitumai, porrongyok és befőttesüvegek, elfoglalják az őket megillető helyet és ugyanakkor egy jelenetben tudni lehet, hogy ez most a verandán történik, hogy lehúzták a függönyöket és így tovább, a Dunáról jöttek az urfiak s Peti a hóban új ruhában sétál, és ezek a fontos-mellékességek a válságokon keresztül a ráismerés melegségével zengetik a halhatatlan életet. Csak még az egész nagy cselekvőkben volt akkora szeretet az élet minden ténye iránt. (Ezek közt is inkább az asszonyokban.) Mégsem akarnám őt itt a szeretet nemtőjének megtenni. Mert gyűlölni is kevesen tudnak úgy mint a hozzá hasonlók. A «Színek és Évek»-ben Horváth Dénesre emlékezzünk. Ez az ember, akit Magda először szeretett, aztán, miután gyengének, semmirevalónak bizonyult, szolgált egy életen keresztül, a regény vége felé már csak enni tud, mielőtt meghalna. Ekkora utálattal alig beszéltek előtte kínlódó emberféregről. De ebben is, mint másban, a mindennapi életet szennyben, unalomban és túlterheltségben szolgálók nevében ő mondott ki elsőnek bátor, őszinte szót.
Felszabadító, - amikor az élet apró dolgait megragyogtatja, amikor gyűlöl és amikor bíztat. Ki olvasott példának okáért ösztönösebb novellát a látszólag jelentéktelen «Májusi zápor»-nál? «Menjen, nem akarom látni többet!» Holott az asszony tudta, mibe ment bele, hogy a férfinak fiatal felesége van s hogy viszonyát őhozzá nyilván titkolja előtte, - mégis, itt szemtől-szemben a képmutatással, a szemhunyorgatva megértésre appelláló kétszínűséggel melyik valamirevaló asszony nem sziszegi vele: «Menjen, nem akarom látni többet!»
Csak egyetlen novellájára utalnék még itt. A generációk örök harcának asszonyi változata, - anya és fiú. Az a pillanat, amikor az anya, még ereje teljében elveszti, elereszti az egyetlen fiát, elveszti úgy, hogy maga küldte el, mert megállt az úton, amit maga jelölt ki számára, - tanította felvilágosult gondolkodásra és ime éppen ez a felfogás most elválasztja tőle, korai házasságra bírja. - Sötét tragédiák lehetősége, - most az anya ráeszmélhetne, hogy tanításaival csak megtartani akarta a fiút, hogy az idő mégis levetette vállairól s ezzel az élet voltaképpen véget ért, most kilátástalan harcba kezdhetne a másik, a fiatal leány ellen, - lelkiismeretfurdalás marhatná a rossz út miatt, amire maga kergeti a fiút ellenkezésével, - nem ez történik. Kaffka, a józan optimista, szilárdan megáll az asszony oldalán s a tragédia villámcikázása csak rávilágít a másik mentő lehetőségre, - a barna szemű idegen fiúra, akit ha elhárít is, ez megint az élet, - elégtétel, más fajták íze, - s pasztelszíneivel megint világít körülötte a veranda, a Duna, a ház... Így sikkad el mindannyiszor az irodalmi pátosz az ő kezében, aki az életet szerette.