Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám
Egy fiatal írótársam azt kérdezte tőlem a napokban, hogy tudom-e, ki a világ legnagyobb írója. Nem akartam válaszolni, gondoltam, titokban tartom azt, amit úgy sem tudok. Ő azonban ragaszkodott a kérdéséhez s hamarosan azt is közölte velem, hogy ő tudja, ki a világ legnagyobb írója. Olvasta nagy bejelentésekben, oldalas hirdetésekben, hatalmas lepedőkön; ő tehát tudja, ki a legnagyobb, a legnagyobb. A legnagyobb író: Paul Morand, akinek új könyvét, a Newyorkot, azzal a reklámmal bocsátja kiadója a világhir útjára, hogy megjelent a világ legnagyobb írójának... és így tovább. A többi már ismeretes; ebben a reklámban az új csak a «legnagyobb» jelző.
A barátom kissé elborulva és tartózkodó kiváncsisággal várta, mit szólok ehhez a váratlan felfedezéshez, hogy végül megtaláltuk a legnagyobb írót. Hát semmit sem szóltam. Nem szóltam semmit, mert tudatlanságom ezen a téren sohasem nyugtalanított s mert végül is, minden kiadó a portékáját, minden iró a művét és hírét úgy kínálja és ápolja, ahogy akarja és tudja. A kedves, okos, szellemes, fínom, nagyon tehetséges, nagyon szórakoztató, néha bölcs Morand úr a legnagyobb? Legyen ő a legnagyobb. Ő akar a legnagyobb lenni? Legyen. Őt hívják a legnagyobbnak? Hívják. «Paul, a nagy». Egészen jól hangzik: «Morand, a legnagyobb».
Hát miért ne legyen Morand a legnagyobb?
Nincs joga a legnagyobb nevezni magát? Nem nevezheti a kiadója a legnagyobbnak? Vagy ha egy olvasója vagy kritikusa a legnagyobbnak őt állítja, meg tudom cáfolni ezt a méltatást? És érdemes megcáfolni? Ő a legnagyobb.
Nem is olvasom el a könyvét, látatlanban elhiszem, ő a legnagyobb. Morand a legnagyobb. Morand úr. Elhiszem azt is, hogy ő a leghosszabb ember és ő viseli a leghosszabb nadrágot. Morand úrnak három méter szövetre van szüksége, hogy a szabója kiszabhassa a nadrágját. Morand úrnak van a legnagyobb feje és én elhiszem, hogy a legnagyobb angol kalapgyárban egy külön e célra szerződtetett munkás néki készíti a világ legnagyobb kalapjait. Morand úr a legnagyobb étvágyú író, esténkint háromszor vacsorázik. Elhiszem. Azt is elhiszem, hogy a legnagyobb. A legnagyobb író.
Érzem, hogy gyanussá válok. Talán azért hangoztatom ennyire, hogy elhiszem, mert kételkedem benne és érzem, hogy ez a kételkedés nem mai, nem modern, nem up to date. Mai ember nem kételkedik az ilyesmiben, igazi modern ember, korának hű gyermeke és hőse nem is áll meg ennél a kérdésnél, nincs ilyen problémája. Az a hű gyermek tudja; hogy az író a közönségből él, a közönségnek ordító reklámra van szüksége, a reklám nem válogatós az eszközökben s ha kell, üzleti érdekeinek és írójának a homlokára tűzi az egész irodalomtörténetet és akár a néma utókor minden babérkoszorúját is. Üzlet. Siker. Érvényesülés: Hír. Csak éppen az író és az írói pálya ne vegyen részt a kor rohanásában?
A magamfajta embernek az a baja, hogy rossz időben született, Ifjúkorunkban mi az érték keresésében és tiszteletében nevelkedtünk. Határozott fogalmakat égettek belénk a tisztességről, a becsületről, a munkáról, az emberi és írói értékekről. A hajlamaink, az ösztöneink szívesen elhitték kedvelt íróinknak, költőinknek, filozófusainknak, sőt szüleinknek és tanárainknak is, hogy tisztességes ember, például, az életnek semmiféle helyzetében sem veszi el a más pénzét. Vagy azt, hogy rendes ember nem öli meg a másik embert. Vagy azt, hogy rendes ember nem mond véleményt a saját munkájáról és tűri rendületlenül másoknak, kritikusainak, a közvéleménynek a bírálatát, az ítéletét, amely természetesen mindig jóhiszemű, a munka, az alkotás tiszteletében gyökerezik és az értékek keresésén kívül semmiféle más szempontot nem ismer. Mi, akik a háború előtt voltunk fiatalok, hideglelős lázban bujtunk meg szobánkban vagy csöndes erdők mélyén és szorongó izgalommal hajszoltuk, például, a Ding an sich-t. Kantot tanultuk és meg akartuk érteni a tiszta ész kritikáját. A tér és idő szemléletében töltöttük el az érés esztendőit, meg akartuk állapítani magunk és az emberiség számára az örök érvényű szabályokat és terveinket az örökkévalóság felé sóhajtgattuk. Mit mond Kant? Mit Schopenhauer? Milyen forradalom zúgott végig lelkünkben, mikor Nietzsche «átértékelte az értékeket». És mit akar Bergson a negyedik dimenzióval? És Taine megmondotta, hogy... És Balsac ezt már megírta. És Tolsztoj miért szakít a családjával? És valóban remekmű-e az Iljics Iván halála? És Gyulai Pál nem tévedett-e, amikor Jókait bírálta? És miért nem szereti a közönség Kemény Zsigmondot? És Arany János már eldöntötte ezt a kérdést, amikor... De mért lőtte főbe magát Péterfy Jenő?
Ezek voltak többek között ifjúkorunk kérdései, amelyekre határozottaknak látszó válaszokat tudtunk adni olyan törvények alapján, amelyeket kőbe vésni nem lehet, amelyek sokszor bizonyára szubjektívek is voltak, de amelyeket valahogyan a legnemesebb ércbe, a szívünkbe írva viseltünk. Értékeket tiszteltünk és értékeket kerestünk. Nem tudtuk talán megmondani matematikai szabatossággal, mi az érték, de ma ki beszél egyáltalán értékről? Nem nevezik ma naív őrültnek, aki a Ding an sich-en gondolkodik? Örökkévaló dolgokon? Üzlet az, cél az, pálya az, van abban chance? Hol van az a dús filozófiai vita, amely 1914 júliusáig az európai irodalomban az érték fogalma körül viharzott? A testek értéktelen mészárlásának esztendőiben életveszélyes fejsebet kapott a lélek is, az európai lélek, amely hörögve tántorog a megmaradt nemzedékek és az újonnan jöttek új rohanása mögött. Jól ismerem ezt az érzést, magam is átéltem a végső háborús hónapokban. Uram Isten, csak élni, élni! Nem fontos semmi, nem fontos hogyan, miért, nem érték a cél, az érték maga, csak még egyszer! még egyszer visszamenni és újra, újra leülni akárhova, négy fal közé, kávéházba, talán még íróasztalhoz is, emberek közé, akik nem ölnek és nem kétségbeesettek... Így rohant haza a frontokról millió és millió ember, maga az élő emberiség s a visszanyert élet, szabadság vad lázában még azt is meg akarta szerezni, amit örökre elvesztett: nem a régi életet, nem az értékeket... ki gondolt már arra... hanem legalább a kulisszákat, a külsőségeket, az ízeket, a csákokat, a sikereket, a pénzeket, a rangokat, a hatalmakat, a presztízseket... s mialatt táncolt és kereskedett és tőzsdézett és romokra papírházakat épített ez a keveréknemzedék, az inflációs gazdasági élet tetejére teremtett egy inflációs lelki életet, egy inflációs kultúrát - éljen Amerika, éljen! - amelyben a blőff, a siker, a taps, a pénz detronizálta a megnémult értéket. Ki a világ legnagyobb írója? Mindenki! Mindenki, aki ír. Mindenki, aki akarja. Minden városban és minden boulevard sarkán trónol egy kiadó, akinek minden írója a világ legnagyobb írója. Minden percben minden országban megjelenik egy könyv, amely a világ legjobb könyve. Minden üzletnek van egy díja, amely a világ legnagyobb irodalmi és művészeti díja s amelyet minden évben megnyeretnek akár kétszer is a világ legnagyobb írójával. Minden sarkon egy színház, legjobb színház, amely minden premierjén a világ legnagyobb drámaírójának legjobb művét adja elő. Egyesületek és akadémiák szakadatlanul koszorúznak, de te rossz korban született, véletlenül itt maradt régi ember, ne nézd, ó, ne nézd a fejet, melyet koronáznak, a koszorút, melynek leveleit ma nem az érték fájáról tépik. Minden utcában egy ujság, amely egyedül szócsöve a közönségnek és amely csak a maga íróit ismeri el a világ legnagyobb íróinak, a többi nem is él, vagy nem érdemes élnie. Ebben a házban koszorúzzák a világnézetek költőit, a másikban azokat, akik a mesterséget tudják, a szomszédban a politikus írókat, szemben az irányokat, értsd: a mi irányunkat, a mellékutcában az elvonult szellemeket, akik elvből nem hallják meg a napi élet lármáját. Törvény? Érték? Kinek kell! Szabály, hit, nemes erőfeszítés? Ki veszi észre a zúgó tapsok tombolásában? A taps állandóan ünnepel. Állandóan tapsolnak. Tapsolják a legnagyobbat, a legnagyobbakat, akiknek óriási serege percről percre nő. Tíz óra harminc perckor Paul Morand. Éljen! Éljen! Éljen a legnagyobb! Tíz óra harmincegy perckor: jöhet a következő! Tessék sietni, sietni! A fogyasztás nagy, a legnagyobbság jelöltjei tolakszanak, gyerünk, gyerünk, jöhet a következő!
Jönnek is. Ki hallja már, mit mond a legújabb legnagyobb? Ki néz a szemébe, ki merül el a lelkébe, ki tudja elolvasni ezt a rengeteg legnagyobb könyvet, ki tudja számon tartani ezt a rengeteg legnagyobb írót? Úgylátszik, mindegy, mit mond. Az egyik nacionalista, a másik kommunista, az egyik katolikus, a másik ateista, az egyik harcos forradalmár, a másik csöndes néplélek, az egyik az életet hirdeti, a másik a halál papja... nem fontos. Az a fontos, hogy eltalálja-e az úgynevezett közönség pillanatnyi hangulatát - a kiadó, a menedzser, a reklám-főnök. Hiába vagy mély, ha most vicc kell, s hiába vagy vicces, ha most drámára szomjaz a siker. Éljen a siker, borulj le előtte.
Le is borulnak. Az író, a költő, a művész talán utoljára borult le. De amikor ő még tépelődött és kábultan ődöngött az új világban, már mindenütt csak meghajlott derekat látott. Akkor már leborultak a vezérek, a színházak igazgatói, a könyvkiadók vezérigazgatói, az ujságok fejedelmei, a részvénytársaságok tőkecsoportjai, a könyvfogyasztásra alapított hatalmas üzletek osztalékpolitikusai, leborultak az esztétikusok, akik nem is emlékeznek már egy Brunetiére, egy Gyulai Pál szellemére, a kritikusok, akik pártok zászlaival takarják el az egyetemesség és elfogulatlanság koporsóját, leborult a közönség, amely imádja a sikert és elfordul az értéktől, ha külső megnyilvánulásaiban balszerencse üldözi. Azelőtt túlságosan sokat beszéltek tehetségekről, amelyek tudtak érvényesülni, ma könnyelműen hangoztatják, hogy a tehetség «úgyis» utat tör magának. Végül leborultak az írók is s az írás árulóivá lettek. Ezüstkor? - kérdi Babits Mihály. Inkább papíroskor. Legalább is: bankjegykor.
Nem is tudom, miért írom ezeket a sorokat, hiszen nem akartam válaszolni a barátomnak, aki félig lehunyt szemmel rám nézett. Nem háborodtam fel, nem panaszkodom, nem keseredtem el, nem bíztak meg a felszólalással. Nem fáj nekem, hogy nincsenek mecénások, akik vagyonukkal és szellemükkel irányíthatnák ezt a lelket vesztő és lelket kereső kort; nem siratom az építtető pápákat, a szobrot rendelő Sforzákat, a színházat alapító fejedelmeket és királyokat; nem siratom, hogy ma régi hatalmak trónjain olyan utódok ülnek, akik megkövetelik elődeik tiszteletét, de nem teljesítik azok kultúrkötelességeit, hogy uralkodik az abszolutizmus minden szeszélyével, de nem kormányoz a közönség; nem hiányzanak nekem az akadémiák sem, amelyeknek frakkján játékos csilingeléssel fityegnek elmult századok kitüntetései, játékosan, erőtlenül és hitetlenül. Néhány esztendő ez, vagy néhány évtized, majd elmulik, én egészen jól tűröm, sőt sokszor érdekel is ez a szörnyű üzem, papirospalotáival, vérző rohanásával, földalatti morajlásával, fenyegető kísérteteivel s pokoli lármájával, amely aggodalmasan hasonlít az erdőben ijedten botorkáló gyermek csapkodó fütyürészéséhez. Talán csak levelet írtam egy kedves fiatalembernek, aki akkor fog élni, néhány év vagy évtized mulva, egy fiatalembernek, aki keresgélni fog napjaink történetében néhány adatot s oly sok fölösleges ideje lesz, hogy érdekli egy kis sóhajtás is, amely ezekben a napokban szállt föl a könyvek erdejéből. Vele közlöm: halló! Itt, Európa, 1930, március 8, délelőtt 10 óra 30 pere, e pillanatban a legnagyobb: Paul Morand.