Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: VASZARY JÁNOS KÉPEI

Vaszary János nem tartozik az önmagukban megállapodó művészek fajtájához. Valahányszor egy-egy nagyobb kollekcióval a nyilvánosság elé lépett, mindig meglepő stílusváltozással zavarta meg művészetének barátait. Nyugtalan, folyton tovább és tovább törekvő lelke, szangvinikus temperamentuma nem tűr megállást, lassanként elúnja a kifejezésnek azt a módját, melyet néhány éven át gyakorolt. Együtt akar rohanni azzal a sok változással, amely a mai ember külső életében olyan gyors egymásutánban követi egymást. Festőink között kétségtelenül a legidegesebb alkotó, akinek egy pillanatra sincsen nyugta, a legtürelmetlenebb, még önmagával és festményeivel szemben is. Talán öt éve lehet annak, hogy egyrészt brutálisan erős, másrészt meglepő fínomságokban gazdag expresszive-naturalista csendéleteivel és alakos kompozicióval teljesen elszakadt egykori impresszionista ízű ábrázolásmódjától. Ezen a kiállításán is van még egy-két képe, amely, ha csak halványan is, erre a korára emlékeztet. De a túlnyomó többség majdnem teljes szakításról számol be. A térszerűség egykori hangsúlyozása eltünt csupa egy síkra vetített színhangsúlyozást találunk, rendszerint keveretlenül egymásmellé odahányt harsogó világos színekből. A tárgyak testisége majdnem teljesen feloldódott, a ábrázolás módja még odavetettebb, még kevésbé kidolgozott, még befejezetlenebb, mint eddig volt. A fény és árnyék ellentétein alig van valami hangsúly, rikoltó, világos színek kavargó harca lett a döntő. A lehető legkevesebbre csökkentette a részletezést, egynéhány odavetett színfoltból vagy színvonalból alakítja ki a képet még akkor is, ha sok tárgyat zsúfol rajta össze. Ez a szűkszavúság külsőleg az impresszionisták módjára emlékeztet, de mégis távol áll tőle, mert fölötte erősen átalakítja a tárgyi elemeket. Valami lázas nyugtalansággal vájkál a jelenségekben, hogy a legnagyobb erővel kísérelje meg odavetni az élet rohanását. Ábrázolásai gyakran csak harsogó jelzések maradnak, amelyek mögé nem mindig könnyű ugyanazt a lelki tartalmat önteni, amit Vaszary érzett, úgyhogy gyors felvillanásukat, s színek, vonalak rakétaszerűen robbanó széthullását gyakran nem tudjuk képpé összekötni.

A mai Vaszary gyakran lemond arról, hogy az olajfestés jellegzetességét kihasználja. Mintha papírra nyomott, színes képekkel állanánk szemben, amelyek a lehető legegyszerűbb technikai eszközökkel akarják a lehető legtöbbet mondani. Amint képei katalógusának önmaga írta előszavából látszik, nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan, mert azt hiszi, hogy a mai falak nem tűrik meg a sötét és nehéz olajképeket, hanem a nagy falsíknak megfelelő világos, freskószerű díszeket kívánnak, melyek felett könnyen átsurran a fény.

Ez a dekoratívitásra törekvés erősen befolyásolja képeit, sőt erősen korlátozza is. De nem hisszük, hogy az utolsó szó volna, melyet kimond. Rippl-Rónai életében is volt egy ilyen korszak, mely akármilyen érdekes alkotásokra vezette is, nem tartott soká és utána Rippl ismét festőibb kifejezésmódokhoz tért vissza. Vaszaryban is volt elég ebből a festőiségből, lehet, hogy elérkezik ismét az az idő, amelyben öncélúbbnak fogja a festményt tekinteni, mint ma.