Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Erős Balázs: MIND HÁROMSZÖGŰEK-E A FRANCIA SZÍNDARABOK

Azt kell gondolnunk, hogy igen, ha a pesti színházak repertoárját vesszük mértékadónak. Mindig ugyanaz: férj, feleség, házibarát; feleség, házibarát, férj; házibarát, férj, feleség; feleség, férj, házibarát. Szóval elég változatos. Igaz, a műfaj nem holt dolog. Ellenkezőleg, meglehetősen fejlődő stádiumban van. Ma már a probléma: megcsalhatja-e az asszony a férjét, a francia színpad számára, nem is probléma többé. Ma már persze hogy megcsalja, sőt némely darabban, többel is egyszerre, vagy esetleg egymásután. Ma már ott tartunk, hogy amikor a függöny felgördül, a feleség már régen túl van minden lelki perplexitáson és a néző csupán a férjcsalás következményeit és komplikációit élvezi. Ilyenek például: hogyan viseli a férj ékes fejdíszét, fáj-e neki felesége hűtlensége, akarja-e vagy szeretné-e visszahódítani hütlen hitvesét, avagy ellenkezőleg belenyugodott-e a történtekbe? Máskor pedig a férj is megcsalja, azaz inkább visszacsalja, otthagyja, sőt, horribile dictu, meg is öli feleségét.

Gyönyörű témák, magasztos eszmék! Csak az a kár, hogy a csömörig ki vannak aknázva. És ezt észre is vette egyik-másik nagymestere a műfajnak, mert most már másképpen állítják fel a «problémát». Kutatni kezdték tehát, mi történik akkor, ha a menyecske még a mézeshetek, sőt a mézesnapok alatt csalja meg az urát? És erre egy roppantul érdekes megoldást találtak: a feleség belátva, hogy nem érdemes, szépen visszabújik férjeura ölébe és ugy csinál, mintha misem történt volna. (Igaz Anatole France egy helyütt, úgyancsak ilyesmiről beszélve, nem sokat kertel, hanem kimondja. «Tel acte, qui, dans l'opinion paraît monstrueux, apparaît á l'usage dans toute sa médiocrité plastique et son innocence naturelle». Ami körülbelül annyit jelent, hogy: dehát olyan nagy dolog az, ha egy feleség megcsalja a férjét, hiszen fizikailag az olyan egyszerű!) A mi férjünk is hát lovagiasan a homokba, akarom mondani üzleti ügyeibe temetve fejét, minden elegáns gesztus nélkül megbocsát. Vagy vegyük a másikat? (Muzsika.) Ott a különbség csak annyi, hogy a férj még akkor sem veszi észre felesége hűtlenségét, mikor pedig lábaival a gyönyörtől, némelykor pedig a megbánástól földön fetrengő hitvese testébe botlik. Sőt! Felemeli s maga borul le előtte, boldogan, hogy felesége rokolyája szélét csókolhatja.

De azért kár lenne azt hinnünk, hogy ezen fentemlített darabok közül bármelyik is erkölcstelen, cinikus, vagy csak ledér lenne. Nem. A francia írók nagymesterek. Úgy tudnak ők játszani a tüzzel, hogy még csak a körmük hegyét sem perzselik meg. A sok csalásból, házasság, és barátságtörésből semmi, de semmi sem történik a színpadon, még csak egy forró kézcsók sem. Csak szavak, szavak, szerelmes, perzselő, tüzes, ügyes és ügyetlen szavak.

Ime a mai francia színpad nagymesterei! De, hála Istennek, nem a mai francia drámaírás! Mert az más, egészen más! Csak bizonyos, később említendő okok miatt, a pesti színházlátogató közönség nem igen ismeri őket. Pedig az értékes elemek ott vannak, azok között, kiket Pesten alig, vagy egyáltalán nem játszanak. Hogy csak egynéhány példát hozzak fel a mult téli szenzonból:

Jules Romains: Jean le Maufranc: (Hazafiatlan János). Egy francia kispolgár küzdelme az államhatalommal, melytől soha semmi jót, semmi hasznosat nem kapott, de amely minden lépését gyanakvó szemmel kiséri, mely csak kerékkötője minden egyéni vállalkozásnak és amelynek előbb be kell bizonyítania, hogy nem gazember, mert csak akkor ismeri el, hogy - talán - tisztességes ember.

André Birabeau: Le Chemin des Écoliers (Vissza az iskolába). Nagyon érdekes tanulmány arról, hogy a miliő mennyire befolyásolja az embereket. Egy élelmes tengerparti iskolaigazgató a nyári hónapokra bérbeadja a diákpanziójának szobáit. Furcsa dolog történik. Ezeknek a tan- és hálótermeknek az atmoszférája a bennük élő, pedig már nem túl fiatal férfiakat és nőket azokká a pajkos és csintalan diákokká és diáklányokká változtatja, akik valaha voltak. A magasállású funkcionárius pertúpajtása lesz a kishivatalnoknak, a volt szegény stréber diák, aki az életben semmire sem ment, sőt sokkal kevesebbre vitte, mint egy másik, aki világéletében egy jó osztályzatot sem kapott, itt az iskolában, újra felülkerekedik a beérkezetten. Egy másik ágról szakadt szegény diák, de kinek hatalmas izmai a repedésig feszítik kabátját, újra uralja a milliomost, ki itt az iskolában, a szellemi és anyagi erő arénájában, féltő tisztelettel tekint nagytehetségű vagy domborúmellű kollegáira. A kollégium levegőjében valahogy megváltoznak az emberi értékmérés indexszámai.

Léopold Marchand: Nous ne sommes plus des enfants: (Nem vagyunk már gyerekek.) Röviden az éltes férfi rohanása ifjúkora után. Szegény elbukik, mert hiszen sem lábai, sem tüdeje, legkevésbé pedig a szíve, nem bírja az iramot. Összeroskad, mert az, ami a fiatalság ereje és szépsége, a fantázia, a hév, a szétáradó színes ideálizmus, már eltünt a hosszú út alatt. Mikor újra karjai közé szoríthatja annyiszor visszasírt fiatalkori szerelmes midinettejét, akkor nem a csók vágya és tüze hevíti, hanem a hotelszoba undok banalitása és rendetlensége hangolja le.

Charles Méré: Berlioz: Gyönyörü, megkapó, a nagynevű művésznek szenvedően emberi bemutatása. Túl a hangversenypódiumon koncertező művészen, akit a muzsikától megrészegedett közönsége tenyerén hord, megmutatja nékünk az Embert, amint sivár és szerencsétlen otthonában küzd egyrészt anyagi gondjai ellen, másrészt a két rosszulválasztott hitestárs tiranniája és kíméletlen kínzásai ellen. Az a kép pedig, mely Wagner és Berlioz kibékülését mutatja be, oly szívrehatóan egyszerű és emberi, annyira fínom és leigázó, hogy felejthetetlen élménye marad az olvasónak és a nézőnek.

Francis de Croisset et Robert de Flers: Le Docteur Miracle: (A csodadoktor.) Utópisztikus színdarab. Boldogabbak lennének-e az emberek, ha életüket valamely csodaszer révén meg lehetne hosszabbítani? Nem. És ezt annyira szellemesen festi a színdarab, oly élethűen mutatja meg, hogyan követi az első pillanat mámorát a fokozatos csüggedés és elkeseredés, hogy a néző csak akkor tér magához ámulatából, amikor a szerző megrázva a hőst, felébreszti álmából. Akkor vesszük mi is csak észre, hogy tulajdonképpen egy álmodozót követtünk ebédutáni szendergésébe.

Már most kérdem az olvasót, mit láttunk mi mindebből? Semmit. Mindössze két komoly darabot láttunk. Egyik a Topáz, a másik a Most jelent meg. De ez utóbbi is annyira párizsi ízű, annyira lokális vonatkozású, hogy egy nem beavatott közönség képtelen megérteni és élvezni. Ezért nem is volt az a sikere, melyet a darab részleges kvalitásai megérdemeltek volna. Mert nem minden jó Pesten, ami Párizsban jó. Általános emberi problémák mindenütt és mindenkor aktuálisak. De helyi vonatkozású színdarabokat nem szabadna választani. A fentemlítettek bármelyike van olyan jó, mint Bourdet darabja, sőt jobbak, már csak azért is, mert nincsenek egy meghatározott városhoz kötve.

Még csak egy darabról szeretnék megemlékezni. Charles Vildrac egyfelvonásos színművéről a Pélerin-ről (Zarándok). Ennél megkapóbb, igazabb, mélyebb és színesebb egyfelvonásost nem ismerek. Erre az is bizonyíték, hogy bár akkor még írója egész fiatalember volt, darabját a Comédie Française mégis elfogadta és azóta állandóan műsoron tartja.

Mindezek után pedig természetesen felvetődik a kérdés: miért játszák a pesti színházigazgatók mégis inkább a fentemlített háromszögalakú darabokat? Sajnos, a felelet nagyon egyszerű. Azért, mert íróik már rég elismert cégek. Ismert, száz tűzpróbát kibírt drámaírók, kiknek neve aranyvaluta. Henry Bernstein, Tristan Bernard: fogalmak. Olyan borok, melyeknek már nem kell cégér. Csakhogy a bor tüze az évek számával növekedik. Ezeké az uraké meg csökkent - nagyon csökkent. De ez nem fontos: a cég elismert, jónevű, elég, ha a színlapon csak a nevük szerepel, sem kommüniké, sem ismertető cikk nem kell. Azt már a mult évtizedek, majdnem azt mondottam évszázadok, elvégezték.

Igaz, a közönség is hibás. Bizalommal kellene nézni a fiatalok és még ismeretlenek felé, meghallgatni, elolvasni azt, amit mondani akarnak. Hiszen ők hozzák a jövő irodalmát!