Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers
Nem hiába vette könyve címébe, Darvas Jánost sokat kísérti az elsüllyedt világ képzete. Hogy csak a legutolsó kötetéből vegyek példákat: ifjúságára úgy gondol, mint egy elsüllyedt városra, az a sejtés él benne, hogy magasból, a lég-tenger felszínéről szálltunk alá egykor a földre, Európa népeit hulláknak látja, amint úsznak a vértenger alján, magát egy elmerült világból kimeredő őrtoronynak, s természetes, hogy Atlantiszról sem feledkezhet meg:
Itt minden hang a csöndhalálba ful,
Némák a hullák
S minden csak áll, áll mozdulatlanul.
Végül azonban úgy tünik az olvasónak is, hogy Darvas költői érzékenységét is mély fedőrétegek takarják. Bizonyos, hogy nem nagyon könnyű hozzátalálni. Különböző rétegeken kell előbb áttörnünk, amelyek hol vékonyan, hol vastagabban terülnek el rajta. Az egyik ilyen réteg az Adytól átvett szavak, formaképletek rétege. A másik az óvatos illedelemé. Darvas képzelete a legkisebb ellenállás irányában működik s aggodalmasan símul mindenhez, ami általánosan elfogadott. Verselése pedáns, nyelvében pedig legszívesebben olyan szavakat használ, amelyek más költőknél nyert asszociációs tartalmaktól már eleve fényesek, s nem mer rá kísérletet tenni, hogy költőileg még érintetlen szavakat kapcsoljon versei áramába. Ily formanyelv burája alatt látomásai szükségszerűen elvesztik erejüket és fényüket. «Minden csak áll, áll mozdulatlanul.» Az ember néha már szeretné, ha egy-egy ki-nem-számított, ideges mozgás hasítana e merev nyugalomba, s szinte felsikolt egy másik Atlantisz-verssel: «Fel, emberek, fel a hajóra!...»
De ha jobban odafigyelünk, észrevesszük, hogy a nagy műgondú szlovenszkói poéta verseiben eredeti költői élmények keresik a kifejezést. Van Darvasnak egy ösztönös belső mozdulata: a valóságnak egy spirituálisabb vagy legalább mozdulatlanabb szférába transzponálása. Amire ránéz, azonnal elveszti súlyát s mintegy asztrál-testté válik. Legalább is akkor ír legörömestebb verset, akkor érzi leginkább magához közel a dolgokat, ha halottá látta azokat, halottá és már ezzel is némileg átszellemültté. Nincs költészet, amely kevésbé volna «életes», mint ez. Költeni úgyszólván annyit tesz neki, mint az életet egy a saját irányával ellentétes irányba kényszeríteni, megfosztani mozgásától, testiségétől, párolgó fanyar vérszagától, álomszerűvé, jelenésszerűvé tenni, szilárd halmazállapotából gáznemű halmazállapotba juttatni, minek a sok szó: költeni annyit tesz neki, mint a világ egy darabját tenger alá sűllyeszteni.
Igaz, vannak Darvasnak olyan versei is, amelyek többé-kevésbé függetlenek ettől az önkéntelen állandó törekvésétől, sőt egy-két szép vers is van ezek közt, mint a friss elképzelésű «Kígyók a déli verőn» és a bár túlságosan fejtegető, de érett, emberi, egyszerű szavú és nem is konvenciós «A sóvárgók testvérisége». Ilyen versei azonban - lásd különösen a hazafias tárgyúakat - általában teljesen érdektelenek. A mondott átszellemítésre pedig két kedvenc módszere van: egyfelől átteszi a dolgokat a mese világába, másfelől, minél erősebben akarva érezni a halál dermedtségét, a mese világán belül az érthetetlen rémület kísérteties hangulatait és látomásait keresi. Nyilván összefügg ezzel, hogy jobb hallása van a csend változatainak, mint a lármának felfogására. Mert ez a csend is az űr halálos csöndje, «varázsolt csönd ez, szörnyű csönd-varázs». Darvas hallja, mikor a kísértetek «