Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illés Endre: EGYEDÜL MINDENKIVEL
Révész Béla könyve - Athenaeum

A kimondanivágyás. «Valahol, a képzeletvilágom mögött, fölbuzduló izgalmakkal, mindig újraszülető hangulatokkal vár, adná magát régi nyugtalanságom: a kimondanivágyás!» - egyik vallomásában, összegyűjtött munkái elé szánt írásában írja így Révész Béla. Kis cédulákra írt vallomásokkal számolok most be erről a könyvéről. Azon szaggatott melegségükben adom a mondatokat, minden beállítástól s elrendezéstől menten, ahogy olvasás közben gátlástalan s mégis kényszerű őszinteséggel, - mint megvágott fenyőből a kicsorduló gyanta - papírra kivánkoztak. Az érzelmi túltelítettségnek bizonyos hőfokán a születő impresszió meginduló kristályosodásának első pillanatait rögzítik le ezek a jegyzetek. Vonalaikat jóval meg kell még hosszabbítani, formáikat kialakítani, fénytörésüket kiszámítani, összefüggéseiket kibogozni, s mindezt sok-sok más részlettel kiegészíteni: a legszűkebb szavú, minden fölöslegest elhagyó, hideg tűvel lemezre karcolt portréhoz is. Egyetlen víz vagy vércsöpp analizise is mindent elmond már. Ez a kötet is minden bizonnyal megzendíti - noha csak egy hosszabb novelláját (Szegénynek lenni) s egy lírai vallomását (Beethoven) fűzi egybe - Révész Béla egész skáláját s összes húrjait. De az alkalom mégsem a legkedvezőbb talán annyi Révész- portré után egy teljességre törekvő s igényeket is támasztó, újabb portrékisérlethez. S éppen azért ezek a jegyzetek, kristályosodásuknak már első pillanatában papírra kivánkozó szavak, a meztelen kimondás nem lesz talán teljesen méltatlan a kimondanivágyás mindig s újra megvérzett, minden harcát előlről kezdő, igaz művészéhez.

Szegénynek lenni. Annak a mindenki másétól különböző, egészen egyéni és egészen sajátos skálának, amelyet a magyar írások között Révész Béla neve jelez, kétségtelenül ez a kiinduló alaphangja. Szegénynek lenni... Sóhajtás ez? Vagy dübörgő indulat? Hol az egyik, hol a másik. S a kettő összehangzásának egyiktől a másik felé erősödő, ezer változata még. Mennyire ismeri ennek a jajgató orgonának minden sípját Révész! S hogyan tud játszani rajta! Erősödő búgással és elhalkuló jajongással, krescsendókból dekrescsendókba hullámozva hintáztatja kis lélekvesztőjén ég és föld között hőseit s olvasóit egyszerre. S önmagát. Önmagát legelőször! Hogy ismeri a titokzatos runákat: az ólomgőzben elpetyhüdt férfiarcokat, a gyufagyári munkáslány kihullott fogait, a szegénység és a szenvedés zarándokait, jutahalmok, papirosboglyák, kén- és foszforgőzök, kohók piros tüzei körül szolgálók seregét; a robot megbélyegesedett kijelöltjeit... mind-mind, sorra!

Az életet nem lehet elviselni. Ezt az életet legalább is: nem! Révész emberei mind belerokkannak, idejük előtt meghalnak, belebetegszenek, belepusztulnak; kivel a robot végez, kivel a betegség, kivel a kenyértelenség, kivel - a rendőrkard. De valami-valaki feltétlenül végez velük. Az életet nem lehet elviselni. Csak ideig-óráig kijátszani, kis ravaszságokkal, szánalmas cselvetésekkel, szomorú esettséggel, tetszhalott lányával kitérni a végzet útjából. Ahogy ez a Géza is teszi, a Szegénynek lenni kábultfejű hőse, gyenge vállaival családfenntartó, s még gyengébb képességeivel állástalan strazzista; ahogy kereset s lehetőség nélkül bolyong a biztos elutasítás hitével címről-címre, míg egy beteges raktárnoknál köt végül ki; a raktárnoknál, akinek epilepsziája mellől mindenki elszökik, csak ő ragad ott, állásba tapad; ez az állás azonban nem az ismeretlen s számára megtanulhatatlan raktárnoki munka, igazában a beteg főnök vigyázása s ápolása; s ebbe a betegségbe kapaszkodik az ő egész élete, ez a betegség az ő kenyere, egészsége, testvéreinek, anyjának holnapja, jaj, milyen bizonytalan holnapja. Meggyógyul, vagy belepusztul a beteg raktárnok: őrájuk mindenképpen halálos csapás. Ehhez a betegséghez kell imádkozniok: hogy sokáig-sokáig tartson. Mert csak kijátszani lehet az életet. Megbírkózni vele nem.

A szegény munkásasszony három évig szoptatja a gyerekét. Mert amíg szoptatja nem lesz új gyerek.

Kijátszani, nemcsak az életet, de még a legfelsőbb, irányító hatalmakat: a lelkiismeretet s az Istent is. Jótékonykodással például. A piszkos üzletekben könyökig vájkáló, gazdag nagybácsi, amikor nagyon közelről fenyegeti már a veszély, kéretlenül is megsegíti mindig szegény rokonait, akik az ő eldöntésre váró, kétes pöreiből élnek. De csak addig, amíg azok el nem dőlnek: jobbra, vagy balra.

S hogy ismeri Révész a takart gyomornak leghalkabb, árúló lélekzését is. A szegény kispolgár-családban, ahol három eladó, selymes-csipkés lány van, hogy megérzi a fívér felöltőjének naftalinszagát. Persze, megint a zálogházban volt. Ebből telik a férjfogó, kinos selyemre és csipkére.

De hogyan és hol fog végződni mindez? A szegény embernek van-e valami jövője? Jövő? Nem igen. Inkább valami szép, napsütötte, májuselsejei álom...

Álomvilág. Révész Béla egy álomvilágot helyez műveinek fókuszába. Oázisígéretként ezt az eljövendő világot csillogtatja meg a szegénység Szaharáján. Ez a világ: a szocialista utópia. Megvalósulás helyett egyelőre még csak szervezkedés, májuselsejei gyűlések, felvonuló tüntetők, általános sztrájk, a bizalmiak kizárása, az agitátorok bebörtönözése, rendőrkard és vér kisért a jelenben. De majd... Lassan fordul a világ. Nem véres kataklizmákat hoz. De több egészséget, több kenyeret, több életet. Szocializmusnak: nagyon halk szocializmus Révész Béla hitvallása. Emberiességnek: annál fénylőbb és sugarasabb szívdobbanás. S mégis... az olvasó, akit Révész Béla a szegénység poklának fülledt, földalatti körein idáig vezetett, itt megáll. Az olvasó, aki most csak olvasó, a társadalom bogozódásában bárhová tartozzék is, most csak egy igaz művésztől megigézett lélek: itt egyedül marad. Az embert s az igazságot talán szívesen követné továbbra is. De az irót nem tudja. Az iró, akinek sajátos kézszoritását eddig érezte, most elengedi a kezét. Révész Béla, aki oly élesen tudja megfigyelni a talajtalanul imbolygó, kispolgári társadalmat oly vájt füllel hallja meg minden kis sóhaját, s a szeizmográf pontosságával jegyzi fel egyetemes, nagy lélekzetvételének görbéit; a szegény, s a legszegényebb emberek írója, aki végigkiséri útján a születő életet három évig tartó szoptatós-korától minden nyomorúságán át izmai, tüdeje, szive megszakadásáig; a művész, aki a részrehajthatatlan igazság s az űző megismerés emésztő szomjúságával járja ezt az életet: leteszi itt, álomvilága kapujában, fegyvereit. Valahogy úgy ahogy a római pápa szava ex cathedra csalhatatlan: nagyon is emberi tulajdonságokkal megrajzolt emberei a pártkereteken belül tisztává, makulátlanná, testiségükkel hibáikat is levetett, emberek fölé emelkedő héroszokká válnak, - akár a nyolcórai munkaidőről beszéljenek, akár sztrájkra agitáljanak, akár egyszerű, pártdíjat fizető tagjai legyenek a nagy testvériségnek. A biztos vonalakkal rajzoló toll megakad, zökken, stílust vált itt, elveszti szuggesztív erejét, nemességét, színeit, s ahogy a szervezkedés erejét parabólákkal szolgáló példaállítás vágya fölébekerekedik Révészben a művészi látásnak: ennek a kompromisszumnak kényszerűségében szinte Jókai világának angyal- s ördög-figurinjei támadnak az írói idealizálás s befeketítés zsinór-rángatta életére. Akiket eddig végtelen szenvedéseikben, tévedéseikben, elesettségükben, igen sokszor alsóbbrendűségükben embereknek ismertünk, - nem emberek többé, de angyalok. A másik oldalon pedig ördögök állnak: az alamuszi polgár, a hetyke rendőrtiszt s a lovas hajcsár, - emberi hús-vér teljesség helyett szintén önkényes szkelet-szerűséggel. (Alamuszi, hetyke, s hajcsár: a jelzőiben, kifejezéseiben csúcsokat járó, minden útszéliséget oly messze elkerülő Révész Béla írta a pártegyoldalúság kiskátéjának e szólamait?) Az érző ember láthatja így a dolgokat, mert így kivánja látni. De a megtéveszthetetlen s önnön szívét marcangoló művész tudja: innen is, túl is, mindenütt élet van, s emberek vannak.

Realitás. Az álomvilág Révész Béla realitása is. Csakhogy ez az álom: egy költő álma, - valóbb a valóságnál. Tavaszi napsütésben párolognak úgy fel az ég felé fordult arccal a földek, mélyből törő forrás oldja csak úgy ki kőzetek s ásványok sóit, ízeit, ahogy Révész Béla szavai a kimondanivágyás mindent megmutató forróságában duzzadásig magukba oldják s szívják a való élet valóságontúli ízét. Havasok csúcsain jár s havasok levegőjét szívja, aki Révész Béla mondatai közé téved. Ez a realitás: nem a megfigyelés s a leírás külső realitása. Ez az akadozó, botló megmutatkozás: a belső atomrezgés felszabadított, áttüzesedő forrósága.

Beethoven. Két megfordított kagyló alatt: örökre csak az önmaga tengerének zúgását hallgató lélek ájulásos vallomása - a magányosságról. Meg kell figyelni s meg kell döbbenni, mennyire csupa mozgás, morajlás, zúgás, neszezés és suttogás itt minden, kozmikus hangok: egy ember heroikus teremtéskisérlete, hogy a hideg és hangtalan világot benépesítse hangokkal; - hangokkal, amelyeket nem hall. Páratlan s a remeket súroló írás. Olyan, mint egy forró gordonkaszóló. Mintha tavaszi éjszakák elhullámzó neszezésében az ibolyaszagú csillagoknak játszanék valaki végtelen dolgokra függesztett szemmel.