Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM REGÉNY (5)
A nagy ember az asztal mellett ült s vastag barna ujjai közé vékony fehér lúdtollat szorított és különös, szeszélyes fűszálalakú betűket írt. Olyan volt ez az írás, mintha egy nagy gyermek játéka lenne, mintha egy ártatlan lélek rajzolgatna. Voltak itt pázsitszárak, voltak bugák s levelek, négylevelű lóherék s bogarak is mászkáltak a szárakon s leveleken s még a tavaszi szellőt is érezni lehetetett, ahogy lebbenti a szálakat.
De mért ily sokat?... Egy nagy fehér papiroson sűrűn teleszántva, ki tudná azt megfejteni?
A kis cica, aki a nagy ember vállán ül, alig.
Pedig úgy ül ott, mintha neki komenciós helye volna. Nagyon fiatal s nagyon fehér a kis cica s meglehetős jól érzi magát ott a magasban. Hozzádörzsöli fejecskéjét a fekete ember füléhez s aztán kinyujtja rózsaszínű nyelvecskéjét s nyalogatja magát ügyetlenül és kényesen.
Most megmozdul, közelebb mászik a meredekhez s lefelé kukucskál és egyszer csak zsupsz, megcsúszik s Bethlen felemeli a karját, balkarját, hogy az írásába ne zuhanjon az ártatlan.
Most ott van a cica a bal alsó karján, a dohányszínű házi dolmányon, amelyen nagy fényes vitézkötések vannak a gomb körül. A cica ehhez feni fejét s felhízelkedik a nagy fekete szemekbe.
Most Bethlen leteszi a kalamust s jobb tenyerével puhán megsímogatja a macska fejét s egész kis testét, akkor markolja az egészet, mint egy puha levélcsomót az avarban s leveszi magáról, két térde közt le akarja ereszteni a földre, de a macska abban a pillanatban rémülten nyávogni kezd s apró hegyes körmei belevágnak a dolmány száraiba.
Bethlen lenéz s lám a kiscica a nagy vadászkutyától ijedt meg, pedig az nem is csinált semmit, csak a szemével mozdult egyet.
Bethlen ránéz a kutyára s az okosan néz vissza, azzal fogja a cicuskát s kinyujtott nagy kezei odateszik a derék állat hátára.
A nagy kutya leffentyős füleit meg sem mozdítja s a macska eltanyáz most az ő hátán úgy, mint az elébb az emberén, aki újra a játékához lát s érthetetlen türelemmel pepecsel, tovább rajzolgatván a fura fűszálakat.
Most egy új vendég jelenik meg a fejedelem meggörnyedt hátán, egy fehér csirke. Ott csipegetett a háta mögött levő asztalon, ahol mag volt elpotyogtatva s ráugrott, ráröppent az ember hátára.
A fejedelem kicsit tűrte, hogy a csibe gyenge csőrével kopogtassa a barna dolmányt s a haja közé is be-bekapjon; elmosolyodott:
- Mit keresel ott babám? - mondta, hátranyúlt s tenyerébe vette a kis csibét.
Belenézett a pici állat ijedt, apró szemébe s ezt is leereszhette két térde közt, de abban a pillanatban már sikítást és kétségbeesett kapkodást látott, hallott s lenyúl, a csirkét visszakapja, hát a kismacska kapkod utána s ahogy nézi, úgy látja, egy kis piros vér harmata van a macska fehér fejebúbján.
- Ej, ej, - mondta - mihelyt gyengébbet látsz, mingyárt kapzsi vagy? lásd a kutya nem bántott téged és te a csirkére vadászol?... Így van ez pajtás az államoknál is. - Megcsóválta fejét, avval a csibét visszatette a háta megett levő nagy asztalra, amelyen óriási könyvek voltak kiterítve s mappák s a mappán már némely várak helyén egy-egy csirkeszemetet látott.
S tovább írta a követi instrukciókat. Közben kipillantott az ablakon és nehéz érzés, bánatos elkomorulás ült szívére. Sóhajtott, lekönyökölt, a szíve táján szorongást érzett és valami nyomasztó fáradtságot. A feleségét látta jönni a reggeli templomból, ahogy két udvarlóleánnyal közeledett.
Mintha a fejedelemasszony is felpillantott volna, aztán tovább jött s eltűnt. Nagy, szoknya aljáig érő felsősubában volt s feje szorosan bekötve kendővel a prém alá. Milyen karcsú volt és mily ruganyos, csak ennyi maradt meg a férfi szemén, mikor már újra a karcsú és ruganyos betűkbe temetkezett.
Nem tudta volna megmondani, mi az, de ha a feleségét látta, megérezte, mindig bűntudatra ébredt. Mintha valami vétke volna vele szemben. Magát vádolta és terhesnek érezte, hogy nem tudja miért. Valaminek kell lenni. Mivel lehet megmagyarázni, hogy a karja elzsibbad, az ujjai mozdulatlanul tartják a ludtollat, hogy elakad az egész gondolata: minek az; minek a nagy tünődés, töprengés, mikor az asszony nem helyesli.
Be más volna, ha az is örvendene neki. Ha megértené, akarná, ha vele jönne és társa volna. Ha dicsekedhetne előtte és látná a boldog fölragyogást az arcán, saját érzéseinek a tükörös fényességét.
Azt nem, azt soha. Ez a csirke vígan csipeget az ő tékáján s mappáin, az asszony félelemmel és gyűlölséggel nézi azokat.
Lesz-e vége ennek a harcnak?
Nem tudja, csak sóhajt. Újra hozzáfog írni és lassan betemeti a gondolatok láva-hamuja.
A fejedelemasszony keresztülment a piacon, ahol valamikor Báthory Gábor mustrálta a szebeni céheket s elfoglalta a kapukat. Most is csak azért lehetnek itt benn a fejedelmék, mert bizony a szászok nem hívták s hagyták volna nekik, ha nem a fejedelmi katonák állanak még mindig a kapukon.
Így azonban nem igen volt mit tenni, csak sötéten néztek maguk elé s várták, mi lesz.
A templom alatt bódék voltak nyitva s azokban kalmárok.
Egy magas szőke német kalmár, amint meglátta a fejedelemasszonyt, kijött elébe s levette fövegét és mély alázattal mondta:
- Nagyságos fejedelemasszony, tekintse meg szegény portékáimat.
- Semmire sincs szükségem, derék barátom - szólt Károlyi Zsuzsanna. - Egyáltalán semmire sincs szükségem.
- Nem a szükség miatt vásárol egy fejedelemné, - szólt nyájasan a polgár, - hanem azért, nagyságos asszony, mert jó szíve segítségére jön az elhagyott és szegény polgárságnak.
- A fejedelemnek nincsen szüksége pénzre, nagyságos asszony, ahhoz, hogy megtekintse szegény alattvalóinak portékáit, - mosolygott a szász, aki oly szépen beszélt magyarul, mintha magyar lett volna.
- Nem, jó ember, - szólt a fejedelemasszony, - sem szükségem, sem értékem. Az erdélyi fejedelem szegényebb, mint polgárai.
- Az erdélyi fejedelem gazdagabb, mint a szultán minden vezíre, s az erdélyi fejedelemasszony pillantása megaranyozza a kalmárok életét. Alázatosan kérem nagyságodat, semmit ne is vásároljon, de legyen hűséggel és jósággal hozzánk s tekintse meg portékáinkat. Ha nagyságod megtekénti csekély holminkat, akkor mi azzal az egész világ előtt büszkélkedhetünk. Ha nem tekénti meg, akkor az egész világ előtt szégyenkezhetünk.
- Jó ember, - mondta a fejedelemasszony, - ennek az nem rendi s módja. Majd el fogok jönni, ha a fejedelem megmondja, hogy annak itt az ideje.
A polgár mosolygott s alázattal mondta:
- Nagyságos asszonyom. Oly kicsiség, amit kérek mindannyiunk nevében. Tekintse meg a mi boltjainkat véletlenül, maga jószántából s mondja meg a nagyságos fejedelemnek, azmit lát vala.
A tekintetében annyi hűség és engedelmesség volt s a szava oly kedves és meghitt volt, hogy a fejedelemasszony megtántorodott szilárdságában s ezen kapott a polgár.
- Mindörökre felejthetetlen lesz, ha Nagyságod megtiszteli az mi kicsiny boltunkat. Ha Nagyságod csak egy pillantást vet reánk, egyszerre felfigyel arra mind egész Szeben s a nagy hír elmegy szélesen e világon a szászoknak egész kicsinyded nemzetségére s jó híre lesz az erdélyi fejedelmi háznak.
A fejedelemasszony habozott.
- De semmit nem veszek s nem akarok, - mondta most már ő is mosolyogva.
- Semmit, csak gyönyörködtesse szemét, ha van mivel s sujtson le bennünket, ha hiábavaló volt fáradozása.
A fejedelemasszony maga sem tudta mért, közeledett a bolthoz s amint a többi boltok ablakán kitekintettek a polgárok és kereskedők, egyszerre nagy nyüzsgés-forgás lett.
Beléptek a kis üzleti helyre.
A bolt sötét volt. Nehéz boltívek hajlottak le reájuk s az asztalon semmi se volt, csak néhány darab abaposztó, feltekerve nehéz végekbe. De a kereskedő beljebb ment s kinyitott nagy kulcsokkal egy vasajtót s annak nyilta után a sötétből visszatért s ölében nagy halom selymet és bársonyt hozott. Letette az asztalra.
- Tekintse meg Nagyságod. Ezt a kelmét és szövetet messze földről hoztuk. Ezt a selymet messze Indiákon csinálták. Gondolja meg Nagyságod, milyen nehéz az, onnan ide elhozni a kis Erdély földjére. Életét veszélyezteti s kockáztatja, aki odáig elmegy, mert azok az idegen s vad népek ellenségei mindennek, ami nem közülük való. Életével játszik, aki odáig barangol. Éhséggel és forrósággal kell és szomjúsággal megküzdenie és fegyverekkel lesnek rá a vad rablók csordái.
- Akkor mért teszik ezt? - kérdezte tünődve a fejedelemasszony.
- Mit, nagyságos asszonyom?
- Mért nem marad mindenki otthon a maga hazájában s házában. Mi mozdítja meg a lelkét, hogy ilyen haszontalanságért oly messze elmenjen s elhagyja feleségét és gyerekeit. Bizonyára jobban szereti az ilyen ember az utazást és a kalandokat, mint a családot.
- Értük tesszük, nagyságos asszonyom. Feleségem s gyermekeim itthon vannak a házban s végzik a maguk dolgát. Nekem, mikor olyan messze földeket járok s minden erőmmel azon vagyok, hogy jól és hasznosan végezzem dolgomat, csak az ad nyugalmat s erőt, ha azt tudom, hogy otthon békesség van és kis családom csendben s háborítatlan nyugalomban élnek. Ha nem kell attól félnem, hogy amíg én odajárok, addig itthon őket veszedelem fenyegeti. S legyen áldott az Isten, hogy most oly nagy és bölcs fejedelme vagyon a mi kis országunknak, aki nem engedi, hogy igaztalanság történjen a szegénnyel. Mert nem nehéz a forró puszták homokja és a szél, amely azt ránk borítja a sivatagokban, nem nehéz az oroszlánok bőgése és a sakálok vonítása, nem nehéz, nagyságos asszonyom, a sok vihar és veszedelem: csak egy a nehéz, ha arra kell gondolnom, hogy mi van otthon az én drágáimmal, akikhez az én életem hozzá van láncolva a szeretet szálával a legnagyobb távolságban is. De még minél távolabb vagyunk, annál jobban. Lám én most jöttem meg nem igen régen, valami két hónapja a távolból. Három egész esztendeig voltam oda egy polgártársammal, aki most itt van a szomszéd boltban. Ő még
A fejedelemasszony tünődve nézett a boltosra s nem szólott. A boltos csak valami jelt adott s nemsokára belépett egy szőrkucsmás és alacsony és német, vidám és mosolygó emberke. Csupa szakáll és nevetés.
A fejedelemasszony a selymeket nézte s egyre csak azon tünődött, hogy bármi szép is az, mért kell embereknek érte életét s erejét kockára tenni.
A kis ember jött, üdvözölte keleties meghajlásokkal, mintha ő is török lett volna már a sok utazás alatt. S nemsokára térült-fordult s jött egy ládika az ölében s abban indiai s keleti gyöngyök és drágaságok.
Ahogy ezeket kiszedte, kirakta a nyers deszkapolcra, egyenként megcsillogtatva a fényben s egyesével lerakva az asztalra, olyan szeretettel s elragadtatással, mint ahogy a szerelmesének szemében tud gyönyörködni valaki, a fejedelemasszony egyre jobban lehangolt lett.
- Tik nem a munkáért és a haszonért csináljátok ezt, - mondta, - hanem azért, mert nektek az út és a háborúság az életetek. Méltó ez?
- Nagyságos asszony, mi vagyunk az emberek lelke. A lélek nem kérdezi miért, csak cselekszik.
- Igen, - mondta a fejedelemasszony. - Egyik így, a másik úgy. A férfiemberek nem tudják mit cselekesznek, csak mennek s kiteszik magukat a bajoknak és a veszedelmeknek. Nem kell nekik se a feleség, se a gyermek, csak a háborúság.
Mélyen elszomorodott s könny volt a szemében. A könnycsepp megjelent a pillákon, aztán lefutott halvány arcán, le egész a száj sarkáig, ott egy kicsit megpihent, aztán lefolyt még lejjebb.
A fejedelemasszony elővette kis fehér keszkenőjét, az urára gondolt és az asszonyi sorsra. Íme, ezek egy darab selyemért, egy darab tarka kőért el tudnak menni világ végeig s Isten tudja milyen szenvedéseken mennek át. Mit mondjon akkor ő az urának, aki egy országért és egy népért veszi magára a keresztet?
Nagyot, melyet sóhajtott s nem tudta nézni tovább a kincseket.
- Gyönyörűséget talál benne, nagyságos asszony? - kérdezte a szász.
- Nem, - mondta a fejedelemasszony, - én félek ezektől. Nekem ez úgy látszik, mintha golyók volnának, puskagolyók, amelyek elébb-utóbb szívét ütik átal azoknak, akik utána szaladgálnak. És ezek - s a selymekre tette a kezét, - olyanok, mintha halotti lepedők lennének, amibe bele fogják csavarni azokat, akik hurcolják magukkal a maguk halálára.
Ezzel nem szólott, kis kendőjével újra a szeméhez nyult, meghajtotta fejét, kiszédelgett a boltocskából.
A szászok kikísérték az ajtón s megállottak a piac közepén s mélyen és nagy tisztelettel szinte a földig hajoltak.
- Köszönet és hála a nagyságos fejedelemasszonynak, Erdély nagyságos fejedelemasszonyának, - kiáltotta nagy hangon az ajtó elé kigyűlt kereskedők felé a magas német ember, - hogy megtisztelte és lábainak nyomával megszentelte a mi boltjainkat és a mi életünket! Legyen dicsőség és hála a nagy fejedelem hívséges hitvesének, hogy betette parányi cipellőjét a mi szegénységünk helyére és boldogan kiáltjuk: vivat!
A fejedelemasszony elsietett, mert iszonyodott minden hálálkodástól, hazugságnak s ravaszságnak érezte a kereskedők szavát. Mindentől iszonyodott, ami egy fokkal több volt az egyszerűségnél és szerénységnél.
Tovasietett s érezte a hátában, hogy szemek kísérik s boldog volt, mikor a Mihály arkangyal szobránál elfuthatott előlük s a kis piacon át ment a fejedelmi ház felé.
Mikor a tanácsház kapujába ért, a fogarasi számtartó jött ki elébe:
- No, Juon, begyüttél valahára?
A számtartó levette süvegét s kezében tartotta, míg alázattal felelt s beszélt:
- Négy szekervel, ökörvel, nagyságos fejedelemasszony, huztam, kit huztam, majorságbúzát hat köbölt s meg lencsét is két köbölt. Az disznóölésbül is hoztam két öreget s egy kisebb ártányt feltráncsérozva, mert csak éppen, hogy a bellérek kezibül kiszedtem, de lepedőbé vagynak rakva, tisztán és rendesen. A zsákokat is behoztam, meg az apróságokat, de mán hagymánk nincsen, mert nem is vót, nem termett; ezekbe a rossz üdőkbe senki se vetötte a magját, mindenki csak fegyverrel kapála, nem kapával fegyverkede.
A fejedelemasszony derülten nézett az oláhra.
- Jól van, Juon, hát pénzt hoztál-e be?
- Kit a korcsomára vittünk, harminckét hordó bort, annak fele elkölt, abbul hoztam kétszáznegyvenhat forintot, a lucrumból is vagyon, udvarbíró uram gazdálkodásábul négyszáz forintok.
- Eredj be, majd elszámol veled Sándor deák.
- Istállom, nagyságos fejedelemasszony.
- De mondd meg neki, hogy mindent jól beírjon a veresfedelűbe.
- Igen, istállom.
- Mert amit be nem ír, azt mégegyszer neked kell megfizetni.
A derék Juon nagyra meresztette a szemét s most értette meg, hogy az ő érdeke, hogy a számadás rendbe legyen.
De hirtelen valami különös érzés fogta el, levetette magát a havas utcán a térdeire és sírni kezdett:
- Mi bajod, Juon? - fordult hozzá a fejedelemasszony s a két fiatal leány is ijedten nézett a nagy, óriás emberre, aki fekete haját az arcába ejtette s keservesen zokogott.
- Mi baj, mi baj?
Joun a követ csókolta meg a fejedelemasszony lába előtt.
- Azért sírok, - mondta - mert boldog vagyok. Boldog vagyok nagyságos fejedelemasszony, mert már könyvbe írják amit behozok, de tavaly, mikor behoztam a nagyságos fejedelemnek, akkor még magyarófapálcával a fenekemre verték a számadást, nagyságos fejedelemasszony.
A lányok hangosan felkacagtak, de a fejedelemasszony megértette a jámbort s odanyujtotta neki a kezét kézcsókra.
- Igazad van Juon, a legjobb a világon a szép csendes békesség. Ez már ezután így lesz, míg urunk őnagysága ott lesz a széken!
Juon nem merte megcsókolni a fejedelemasszony kezét, csak úgy érintette meg az ujjai hegyét, mint a pap által tartott keresztet; akkor felállott s a világ legtermészetesebb hangján azt mondta:
- Birságpénzet is hoztam, száztizenkét forintot és negyvenöt pénzet. Mind ott van a zsákba.
- Jól van Juon, eredj el és számolj be Sándor deáknak.
Evvel a fejedelemasszony befordult a kapu alatt s gondolkozva ment fel az emeletre.
Mikor belépett az urához, az még mindig írt.
- Rögtön, - intett hátra s tovább írt - még egy sor az egész s készen vagyok.
A fejedelemasszony keresztülment a szobán s át a másik szobába.
Még alig tette le kabátját, kendőjét, a fejedelem már ott volt.
Nagyot lélekzett és ragyogó arcot mutatott. Ha a feleségével összetalálkozott, lélek szerint kötelességének érezte, hogy boldog legyen és tündököljön róla ez a boldogság. Szívesen is tette, mert így szerette volna...
- Sohase hittem volna, hogy ennyi írásra szorulok - szólt és egy kis mentegetőzés volt a szavában. Mert jól tudta, hogy a felesége ezt sem szereti, hisz ez is elveszi tőle az urát.
- Kész?
- Kész.
- Meg van elégedve?
- Meg. Az éjszaka jutott az eszembe mind az egész s most megírtam Toldalaghynak az összes mondanivalókat. Angyalossy Mihály a szép fehér szakállával jó főkövet a portán, de majd csak Toldalaghy fogja elintézni a dolog öregebbjét.
Az asszony sóhajtott.
- Itt az imint a Juon, a fogarasi, térdre esett s hálálkodott, hogy milyen jó, hogy béke vagyon s nem háború s hogy már rendes életben élünk, de én csak nézem s várom édes uram, mintha vízre volna építve az egész, semmi fundamentuma a mi életünknek.
- Majd meglesz s mindjobban meglesz, én nagyon bízom az én török barátaimban. Nézd, először is mennek Stépánhoz, a havasföldi vajdához, akinek külön levelet írtam s értesítem a Sorbán Ráduly dolgáról. Képzelheted, milyen dühbe fog jönni s hogy felfegyverkezik, az eljön értem Bécsig, ha akarom. Kérem, hogy engem rögtön értesítsen s az embereket azonnal küldje tovább kalauzzal a portára. Éjjel-nappal menjenek, a dolog késedelmet nem szenved.
- Most itt a másik levél a lengyel királynak. Neki is megírom az összes híreket, hogy miről mennyi tudomásom van. Egyelőre semmit sem kérek tőle, de ha az én szavamból értesül, tudni fogja, mit csináljon. Mondom neked, ez a két ország elég volna, hogy útját állja az egész támadásnak.
- Most a követség a portán! Toldalaghy ezt az első levelet viszi a fővezérhez. Megírtam neki, hogy a szép dícsérő díszes szavakat ne sajnálja s jelentse neki, hogy a Ráduly már három hónapi eleséggel sereget fogott Magyarországban és be akar törni. Ennek jó vége nem lesz, csak ha meg is indul az ügy, mert Ráduly a német császárhoz esküdött, sőt ha most velünk a békesség végbe nem mehet, a lengyel király tízezer kopjást igér Erdély ellen a német császárnak. Tehát vagy azon nyomban indítanak a törökök, vagy mindent kockára vetnek.
A fejedelemasszony megszólalt:
- Honnan tudja kegyelmed, hogy a lengyel király tízezer kopjást ígért?
Bethlen mosolygott.
- Bolond volna, ha nem ígérne. Mert a kettő közül egyikkel kell tartani s mindig avval, aki erősebb. Ha én vagyok fent, nekem adja a tízezer katanáját segítségre, de ha én lent vagyok, akkor rám hozza.
A fejedelemasszony lehajtotta a fejét.
- Mondja csak kegyelmed tovább.
Bethlen olvasta a fővezérnek írott levélből:
- «Ez az ország Báthory Gábortól oly felháborodott, zűrzavar állapotban hagyatott énrám, hogy hamar és könnyen csendességre nem juthat, holott mindenekben az igazságot és a mindenek kedvét kerestem. Mi lesz, ha most ilyen nyughatatlan emberek felfordítják a békességet? Gondolja meg Nagyságod, hogy amit a hatalmas császárunk javára tíz-tizenkét esztendő előtt Bocskay István helyreállított, azt két-három hónap alatt ne fordítanánk fel teljességgel...
- És így tovább. Szóval instálni kell a fővezért, hogy küldjön csauzt a moldvai vajdára, hogyha nekem rendelkezésemre mégse adná meg, mert mit lehet tudni, hogy unokatestvérével nem fog-e inkább megbékélni s ránk jönni, - akkor ő magát a vajdát megöleti. S ha mód volna benne, jó is volna, ha e helyett a Stépán vajda helyett egy becsületes vajdát rendelne a császár Moldvába.
- «A császár nevében küldjenek gyorspostával egy főcsauzt a lengyel királyhoz, hogyha az csakugyan megmozdulni akar Homonnay mellett, vigyázzon, s idejekorán vennék elejét a lengyel háborunak.
Az asszony gondolkodva nézett:
- Kegyelmed előttem valamit titkol.
- Mit, angyalom?
- Előbb úgy tüntette fel, hogy a lengyel király a mi pártunkon van s most úgy érzem, hogy ellene indít kegyelmed.
Bethlen mosolygott:
- Nos tehát neked megmondom, de nagyon kérlek, senkinek semmivel el ne áruld magadat, mert máskép én nem tudok operálni... Az én meggyőződésem az, hogy a lengyel király ellenem van... Ellenem kell lennie, mert neki az az érdeke. Ő nem ismer engem s nem lát a jövőbe, s nem tudhatja, hogy én neki szövetségese lehetek. Ő ma a bécsi udvartól vár s arra számít... De a hivatalos hírek szerint ő még nem nyilatkozott Homonnaynak. Sietni kell tehát megerősíteni abban, hogy ne is merjen nyilatkozni... Nem szükséges mindent az emberek szemére s szájára bízni... A neki írott levelem a legmelegebb barátságot mutatja, s a szultán által a legkeményebb fenyegetéssel fogom neki tudomására adni, hogy valóban az én barátságom az egyedül hasznos neki.
Az asszony maga elé nézett.
- Most jön aztán a dolog keményebb része. Szkender pasával a legjobb barátságban vagyok, ezt te tudod. Azonban Szkender pasa semmit sem tehet a maga szakállára. Én tehát bevádolom a portán s kérem, hogy neki parancsolják meg, hogy minden hadával megmozduljon Temesvárán s azonnal levelet s követet küldjön Budára és Egerbe és Szolnokra a többi pasáknak s együttesen a németeknek. Hogy a betörésre bármely percben készen álljanak. De arra kell törekedni, hogy a parancs úgy legyen kiadva, hogy Szkender pasa mitőlünk várjon értesítést.
- Igen.
- Mert ha a Homonnay Gyurkó füsti csak éppen füst marad, akkor isten őrizzen meg bennünket, hogy a törököt s tatárt ráeresszük Magyarországra...
A fejedelemasszony most fölemelte vékony szemöldökét, fölébredt fáradtságából, sőt meghatva nézett az ura szemébe.
- Jó.
Bethlen lehajolt a nagy kutyához s megvakarta a füle tövit. Ő is meg volt hatva; mert az ember a saját nagylelkűségén érzékenyül el legjobban.
- A maga boszorkány csirkéje az imint a vállamra szállt, - szólt mosolyogva. - Majd kiszedte a hajam.
- Talán keresett benne, - szólt az asszony csukott szájjal mosolyogva.
A fejedelem elértette s hangosan felkacagott.
- Ha maga utánanéz szívem, könnyen talál valamit. Nézze csak meg a földmappákat.
Az asszony ijedten nézte és sietett kis kendőjével letörölni.
Bethlen folytatta a politikát.
- Természetesen, hogy sértődés ne legyen, a követeknek úgy kell elintézniök, hogy Ali, a budai pasa semmivel se kapjon kisebb s alacsonyabb parancsot, mint Szkender pasa. Annak kell benne lenni, hogy ő hatalmassága hadait úgy tartsa készen, hogyha a némettel való békességünk nem sikerülne, s mireánk a német haddal akarna támadni, akkor ne várjon több parancsot a fényes portárul, hanem a mi egyszerű intésünkre elég segítséget adjon.
A fejedelemasszony felállott, hogy kimegy.
- Jónak találja, kedvesem?
- Kegyelmed azt jobban tudja, - szólt az asszony csendesen.
Hallgattak.
- S miből? - szólt az asszony.
A fejedelem nem felelt.
- Ára van mindennek... Imént a kalmárok becsaltak boltjukba. Néztem. Kinek van úristenem ma pénze ilyen cifra semmiségekre. Indiai selymek és drágakövek. Árulni. Inkább parancsolatot adni ki, hogy mai időkben mindenki tartóztassa magát a pompától... S maga, kegyelmed ily szörnyűséges drága holmit akar vásálni, rnint a szultán fermánja. De min.
Bethlen mosolygott.
- Indiai selymet és drágaköveket tehát vehetek saját kalmáraimtól.
- S azokon venni a háborút? - fehéredett el az asszony. - Nem! Nem! Ezt nem teszi kegyelmed. Hogy az én nevemhez tapadjon a szégyen, hogy én voltam, aki elárulta őket.
- Nono, nono... - símogatta és csitította Bethlen a feleségét. - Még te hamarább féltenéd szászaidat tőlem, mint engem tőlük.
- Én a becsületet féltem! Csak a becsületet, - kiáltott az asszony. - S engem hagyjon el a játékocskáiból. Nekem ne is mondja. Ha olyat tesz, ami nem istentől való, engem őrizzen meg s ne keverjen bele... Gábor, Gábor! jaj, jobb volna a halálos ige.
Ezzel hirtelen megcsókolta urának homlokát és elment.
A fejedelem úgy maradt ülve s mozdulattalan. Mint a jégmezők szele, úgy rohant át rajta a felesége indulata és megfagyasztotta.
Soká ült mereven és komoran és maga elé dermedve. Aztán nagyot sóhajtott s lefricskázta a porzót az árkusról s az asztalán levő kis ezüstcsengetyűvel egyet csendített.
- Kik vannak odakint? - kérdezte a belépő udvarit.
A deák mély tisztelettel mondta:
- Sokan vannak, nagyságos uram, - s fogta az árkust, amelyre mindenkinek nevét fel kellett jegyezni, valamint azt is, hogy hova való s mit kíván. Kezdte felsorolni abban a rendben, ahogy érkeztek. Mert még eddig senkinek sem volt szabad belépni a fejedelemhez ma reggel.
Voltak ott ügyesbajos emberek igen nagy számban, olyanok is köztük, akiket személyesen jól ismert s akiket kedvelt s becsült, de a nagyobb része a szokott instanciások voltak.
- Szóljon kegyelmed s küldje be Boronkai uramat.
- A kincstartót?
- Azt.
A komornyik deák kiment s a fejedelem tanulmányozta a neveket s olvasta a bajokat. Egy név mellett megállott: «Simoni György, Magyarországbul...» olvasta. Soká nézte a nevet s próbált visszakeresni az emlékezetében.
Most jött sietve Boronkai uram, alacsony, hasas ember volt, apró vizesszemű s ritka örmény szakálla volt.
- Parancsol Nagyságod? - szólott.
- Gyere csak s mondd meg, hogy rakhatjuk egybe a fényes portára való ajándékokat.
Elővett egy listát, amit legelőször írt össze, mielőtt még a leveleket megcsinálta volna. Boronkai uram felharákolt. Úgy megijedt a hosszú listától.
- Olvasd el.
Boronkai uram olvasta: «A hatalmas császárnak adunk tízezer aranyforintot, száz gira ezüstöt.»
- Nagyságos fejedelem, - mondta - ország adójába?
- Nem. Ajándékba.
- De hiszen az adót, miólta Báthory Gábor a fejedelem lett, soha meg nem fizettük.
- Hagyd csak, - mondta Bethlen - arra nincsen pénzünk s nem is fogják sürgetni. De fizetni, fizetni, minden pénzt megadni, csak a szent békesség maradjon, - sóhajtotta s visszaemlékezett a szultán előtti jelenetre. - Olvasd tovább.
Boronkai olvasta:
- Az fővezérnek adunk tallér 5000-et s húsz gira ezüstöt... Mamhut pasának adunk tallér 300-at s tíz gira ezüstöt... Amhát pasának adunk 360 tallért s tíz gira ezüstöt... Mustafa pasának adunk 300 tallért s tíz gira ezüstöt... Szinán pasának 300 tallért s tíz gira ezüstöt, Ferodon agának 200 tallért s egy kupát s egy aranyos fegyverderekat... Amhát csauznak 300 tallért s egy hintót négy lóval egyetemben... Murad bégnek 100 tallért... Csausz pasának egy kupát... Kapi agának egy kupát... Kapcsilar kihajának egy kupát... Az pasa kihajának egy kupát... Azonfelül száz aranyforintot ide teszek. Ezt, hogy Piali pasának. Ha nem lelitek meg, akkor se költse el senki, mert Piali pasa mihelt hírét veszi, rögtön jő s követeli az ajándékát...
Boronkai mogorván nézte a számokat, összeadta s akkor elszörnyedve mondta:
- A szultánnak tízezer aranyforint, a nagyvezérnek ötezer tallér, vagyis nyolcezer ezüstforint... százötven gira ezüst... hat kupa, négy ló hintóval... - megvakarta a fejét, - s az ország az adajával csak tovább is hátra marad...
Bethlen ingerülten kezdte nézni az öreget.
- És mibül? - morgott az öreg. - Nincsen!... Üres kamorának bolond a gazdasszonya... a hátambul vágjam ki...
De nem nézett a fejedelem szemébe, csak morgott, mint öreg kuvaszok szoktak.
- Meg kell nézni, hogy legyen.
De Boronkai belevágott:
- Míg országgyűlés nem jött, addig mit lehet csinálni s csak tavaszra lehet ugyebizony országgyűlése... No... Hunnen lehet most tízezer ezüstforintot összekaparni? Gyulafejérvári kastély épitését is elrendeltük; meszet, követ s vasat, cserepet, üveget, minden órában csak pénzért jönnek: azt sem tudom ellátni s most vegyek a tarsolybul tízezer aranyforintot!
- Ennek holnap menni kell.
- Holnap?
- Rögtön. Egy órai késedelem nem lehet. Cito, cito, citissimo.
- De holnap!... Talán egy vagy két holnap mulván... Addig bányásztatunk ezüstöt a hegyekben, vagy csak valamit kinyomunk magunkból...
- Ott vannak a Báthory-ládák.
Boronkai uram nagy szájat tátott.
- Nagyságos uram, - mondta hebegve - csak nem gondolsz a Báthory-ládákra?!... Ecsedy Báthory István ezerszeresen megátkozott ládáira, országpecsétjével vannak ellátva, azt csak az ország nyithatja fel...
- Felnyitod s még ma.
A kincstartó elfeketedett.
- Nagyságos uram, azokhoz még maga az istentelen Gábris se nyúlt hozzá. Pedig az csak felfordította az egész világot.
- Még neki volt mihez nyúlnia holtig.
- De a Báthory Anna hozománya...
- Aj, sokat fáj fejünk egy ringyóért, - szólt a fejedelem s egyet sóhajtott utána. Fejét tenyerébe támasztotta s ennek a névnek hallatára zúgni kezdett a vére...
- De az ország pecsétje! - vakkant Boronkai.
- Holnap ennek el kell menni, - szólt keményen és mindent eldöntve a fejedelem s szigorúan nézett a kincstartóra. - Hivasd fel az
SZÖVEGHIÁNY AZ EREDETI NYUGAT-KIADÁSBAN!!!
Boronkai úgy állott, mint a szélütött. Aztán közelebb lépett s rátette nehéz kezét a Bethlen vállára.
Boronkai úgy állott, mint a szélütött.
- Édes öcsém, - mondta - ide figyelj! Én tégedet sok esztendeje kedvellek. Már mikor abba a bujdosásba voltunk, mikor még a kutya Básta kergetett bennünket, emlékezz meg, hogy Karánsebesen mikor még csak húsz vagy huszonkét esztendős fattyú voltál, már én fejedelemmé választottalak, de te Bocskayt komendáltad; azt is böcsültem... Hát én rám nem vethetsz, kedves egy öcsém; de ismersz, ami szívemen, az a nyelvemen, én nem akarlak téged hitvány s csunya dolgokba keverve látni... Én nekem senkim a világon, se gyerekem, se szüléim, csak az egy rossz öreg feleségem, amiatt én nem fogom magamat bepiszkítani: ama Báthory-ládák az ország pecsétjével vannak lepecsételve: én ahhoz nem nyúlok egy öcsém, szakadjon le a kezem s égesse meg a pokol tüze a lelkem, ha én ilyen böcstelenségre megyek!
Bethlen mosolyogva nézett az öregre:
- Itt most de salutate reipublicae tractatur, - mondta csöndesen - a haza idvességéről van szó.
- És a böcsület?... úrecsém?... - förmedt fel az öreg Boronkai - gondolj Borbély Györgyre, gondolj Rédey Ferencre, mind tetemesebb urak s emberek vóltanak nálad! Tüllek mernéd-e azt kívánni, hogy ezüstezett hajjal a hitvány rabolás mestere legyenek?
Bethlen csengetett.
A komornyik belépett.
- Pécsi uramat s a fiscalis directort, Kassait.
Akkor lebírta magát s mosolyogva fordult Boronkaihoz.
- Hagyján, hogy van a kegyelmed asszony feleségének egészsége, még mindig kínozza-é a szédülés?
- Holtával hagyja el, - mondta mogorván Boronkai.
- No, vigyázzon kegyelmed reá, mert mindig jó felesége s társa volt.
- Isten haragja volt, - morgott Boronkai - becsületes embernek nincs jó társa, az asszonyoknak csak a jó élés és a hiúság kell.
Kassai István lépett be. Verhenyeges arcát, rókaformájú szemeit alázatosan függesztette a fejedelemre s az ajtónál maradt.
- Jöjjön kegyelmed közelebb, Kassai uram; Boronkai urammal felnyitjátok a Báthory-ládákat s megnézitek, mi s hogy vagyon a leltár szerént.
Boronkai, aki azt hitte, már megszabadult a gondtól, most egyszerre paprikaveres lett.
- Nagyságos uram, - szólt s a zsebébe nyúlt - itt vagynak az kulcsok! Csinálja nagyságod azmit akar.
S lecsapta az asztalra a kulcscsomót.
Bethlen hozzálépett s megveregette a vállát.
- Kegyelmed egy igaz magyar hazafia.
Boronkai mérgesen, mint egy görény, vágott vissza.
- Tiszta szív, uram, - s verte a mellét és a szemét könny lepé el. - Tiszta szív, uram, de jaj, keveset tanul a fő a mások baján.
- No, csak menjen, menjen kegyelmed, nem felejtjük el, amit s amikor kell.
Ezzel megmutatta neki az ajtót s az öreg nagy felindulásában tétovázva kereste a kilincset a sarkon...
Mikor kiment, a fejedelem így szólt:
- Írja meg kegyelmed a vádolólevelet Boronkai uram ellen, hogy a Báthory-ládákat, amelyeket az ő hűségére bízott az ország, nyitva, s az ország pecséteit feltörve találtuk.
Kassai kezében megreccsent a toll, de szemét sem emelte fel.
Most Pécsi Simon lépett be.
- Pécsi uram, - szólt a fejedelem - kegyelmed tiszte, hogy az öreg Boronkait szép szerével most elfogassa s a tanácsház temlecébe vitesse.
Pécsi Simon megsápadt.
- Hogy fogja ezt kegyelmed csinálni, hogy semmi feltünőség ne legyen?
Pécsi habozás nélkül szólt:
- Magam fogom őt nyájas színnel levezetni alsó palotára s a testőrök hadnagyával megfogatom.
- Semmi feltűnés. Boronkai uramra volt bízva a Báthory-ládák őrizete s a pecsétek feltörve, s a ládák megnyitva találtattak. Ez a fiscalis causa... Most ide figyeljenek kegyelmetek... Itt vannak a kész levelek a portára s az instructiók... Holnapra el kell készítve lenni a pénzeknek s ajándékoknak a lista szerént... Nagy dolgokról van szó, az ország életérül...
Ezzel röviden elmondta a leveleket s a portai megvesztegetések dolgát.
- Nagyon ügyeljetek, hogy Piali pasa pénzét el ne költsétek, mert ez az anatóliai, mihelyt megtudja, hogy parancsoló leveleket adtak ki az udvarban, rögtön küldeni fog a neki járó száz aranyakért s ha meg nem kapja, nagy bajok lehetnek...
Pécsi Simon mindent megértett.
- A kulcsok párja kegyelmednél van, kancellár uram, most tik ketten mingyárt menjetek s nézzétek a ládában levő holmik registromát.
Pécsi elment, utána Kassai bent maradt s megírta röviden a vádlevelet Boronkai ellen.
Bethlen jóváhagyta s rendelkezett, hogy most azonnal leírassa a kancelláriában.
Akkor megállt s azt mondta:
- Inkább egy ember szenvedjen, mint egy ország. Mindig koncot kell vetni az ördögnek is, hogy ne éhezzen az igazak s becsületesek lelkére. Ennek a vén szamárnak senkije, semmije, csak a maga szamár feje, felesége is meg fog könnyebbedni, ha nem kínozza s veri most otthon mérgében s dühében.
Kassai meghajlott; hogy mit gondolt, mit nem, óvatos volt hozzá, hogy elárulja.
A fejedelem a várakozók neveit nézegette s csengetett.
- Ama Simonyi uramat!... - szólt neki.
Simoni György lehajtott fővel lépett be a terembe, oly magas volt, hogy az ajtón be sem fért.
Bethlen sokáig nézte.
- Kegyelmeddel voltam Bocskay uramnál, - mondta aztán. Simoni szó nélkül megintette a fejét.
- Foglaljon nálam helyet kegyelmed.
Simoni leült. Kardját két térde közé vette. Nem szólt.
- A pátriáért, vagy a religióért? - kérdezte a fejedelem.
- A pátriáért. - morgott Simoni - csak az veszett hazánkért.
A fejedelem intett.
- Jól van. Egy az isten, hogy szeretjük vallásunkat, de csak a hazánkban. Mert magyarok vagyunk s kik kálomisták s kik pápisták.
Simoni fellélekzett. Ez a szó megnyugtatta. Veszett elszántságában elrohant ide, mint az ördög kapujába, de mióta bent volt a palotában, azóta elmondhatatlan kínokat szenvedett, hogyha tőle most hitének megtagadását követelnék...
- Nagyságos fejedelem, - mondta - akar-e kegyelmed szabadulni, vagy nem... Ama bitang Homonnay Gyurkó ellen jövök...
- Simonyi uram, - szólott Bethlen - nem az mi fejünkről s életünkről van szó, az egy magyar haza sorsáról s életiről.
A fejdelemasszony benyitott s Bethlen odapillantott.
Az asszony már húzódott is vissza, de az ura felállott s utána ment. Az ajtót nyitva hagyta maga után s Simoni nem hallott egyebet, csak a hangjuk dürrögését, ahogy egyszerűen s kedvesen valami házi ügyet megbeszéltek.
- Én Pécsi uramnak meghagytam, hogy Fejérvárott úgy gondoskodjanak, hogy neked jó házaid legyenek s jó öreg fürészdeszkából külön nyári konyha is legyen... Lehet, hogy Szebenből hamar ki kell mennünk, mert a szászok nem akarnak addig semmit hinni a fejedelemnek, míg azt a biztosságot nem kapják meg, hogy visszaadjuk nekik a városukat. De Fejérváron építtetek furtonfurt s pihenés nélkül... Tavaszra ott minden szép lesz, hála ennek a mostani jó gyenge télnek, semmi akadály sincs...
Aztán visszajött s újra leült szemben Simonival.
- Nagyságos uram, - szólt Simoni fellobbanva s szőke ember léttére belevörösödve, aztán lesápadva: - három forintjával szedik a gyalogot és öt forintjával a lovasát...
- Udvar pénzin?
- Ládákba jön a pénz Homonnára s Kassára, de nyilván nem mondják ki, hogy a császár munkája.
- Volna kegyelmednek akaratja a hajduságra menni s Fekete Péterrel tanácskozni?
- Lelkemre, van!
Bethlen kezet nyujtott Simoninak s azt mondta:
- Jól van, uram, kancellárunkkal s fiskális direktorunkkal mindeneket meg fogunk tanácskozni, mert náluk nélkül semmibe sem léphetünk, csak ha ők persvadeálnak, amit ők tanácsolnak...
Simoni felállott.
- Kérjük kegyelmedet, maradjon itt, szállást és ellátást rendelünk s ez napokban mindent megtanácskozunk.
Ezzel ő is felállott s kezet adott Simoninak.
(Folyt. köv.)