Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: AZRA
Szép Ernő «meséje» a Kamara-szinházban

Az Azrák törzséből való Muhammadnak bele kell halnia Leila, a kalifa leánya iránti szerelmébe, mert ez a szerelem, ha valóban szerelem, csak halálos lehet. A két szerelmes oly messze van egymástól, az egyik szegény őrálló rabszolga, a másik a hatalmas keleti kényúr leánya, hogy a szerelem köztük nem lehet az élet határai közé szorított, célját tudó és célja felé tartó indulat. A leányban öntudatlanabb, a fiúban rajongóbb és tisztább, semhogy egy pillanat mámorának kompromisszumában levezethető legyen. Nem találhat más anyagot, amit elégessen, tehát a szerelmest égeti el. Azért gyilkos ez a szerelem, mert célja nélküli, tehát korlátlan s az ember nem viselheti el a korlátlanságot. A leány nem érzi ezt a korlátlanságot, mert nő, aki reálisabb, akinek indulatai testibbek, mert királyleány és fiatal, még eddig minden kívánsága teljesült s így még nincs fogalma arról, hogy az életnek, az elérhetőnek egyáltalán vannak korlátai. A fiú lekötözött rabszolga, aki egy szűk sors korlátai közt nevelkedett és él, neki a normális emberi szabadság sem levegője, tehát jobban érzi a korlátok szükségét s amint a szenvedélyben találkozik a korlátlansággal, nem bírhatja ki. Szép Ernő finom ösztönnel érezte ki, hogy ha e két lény között szerelemre kerül a sor, ebben a leánynak lehet csak aktívnak lenni, a fiú csak szenvedő hőse lehet egy halálos érzésnek. Leila szólítja meg a rabszolgát ő kezd vele játszani, kötődni, ő kér tőle csókot s mikor a fiú megtagadja, ő vág rajta végig a korbáccsal, aztán ő tagadja meg az esküvőn az igent a perzsa hercegnek. A fiú csak áll, majdnem mozdulatlanul a szenvedély viharában, mint a szerelemben lobogva égő fáklya. Milyen szép, mikor megtagadja a csókot! Mi a csók egy ekkora szenvedélynek! Elpusztul, de előbb feljut az élet legnagyobb magasságába, eléri a szenvedély tökéletességét s erről az életentúli oromról néz le a világra. Halálát, amely elháríthatatlan, ez teszi a legszebb megdicsőüléssé.

Tisztára lírai anyag ez s a bravúr abban van, hogy a lírai anyagot a költő mégis csaknem drámaivá tudja alakítani. Az ilyen dráma természeténél fogva nem nélkülözheti az operaszerű kellékeket, de ismét elismeréssel kell illetni Szép Ernő finom érzékét, csak sohasem hajlanak el az operett felé. Az anyagot nem formálhatta máskép, mint a keleti mesék naiv motivumaiból, azoknak fordulatain át s ezt az epikus természetét a mesének kellett drámailag színpadra vinni. Erre nem volt más módja, mint az embereket egyszerűen szembeállitani s a mese szálán mozgatni, de ezt a mozgást kellett drámai erővel betölteni. Le kellett mondania a lélektani motiválásról, de egyuttal a két főalak körüli mellékalakoknak a drámai cselekvésbe való bevonásáról is, ezek a dolgok természete szerint alig lehetnek többek a staffege-nál. Az egész drámának egyedül a szenvedély ábrázolásában kellett kiégnie, amihez a szenvedélynek állandó igen magas hőfokon tartására volt szükség. S itt vette hasznát a költő a téma lírai természetének. A dráma minden nagy fordulópontja szavakban játszik le, egy lírai költő szavaiban, amelyek mindig a legnagyobb forróságot fejezik ki. Szép Ernő költői dikciója itt aratja legnagyobb diadalát, szavai, melyek úgy játszanak az ember érzékével, mint a fontaine lumineuse színes vízsugarai, a drámait megközelítő hatást varázsolnak a színpadra. Széles skálában áradnak, a gyerekes kötődés, az elkomolyodás, a melancholia, a görcsös sírás, a dac és harag, végül a felmagasztaltatás szavai ostromolják a színházi néző szívét, amely készségesen hajlik oda, hogy a költő játsszon vele. Játék az egész, de elragadó játék. Még ami teátralitás van benne, az is a játékhoz tartozik.

Hajolj meg élet, az álom előtt, - mondják a színpadon s az egész darab egy költő meleg, színes álma. Az előadásnak is ebben az álomszerűségben kell lefolynia s ezt a rendezés jól megérezte és jól is hajtotta végre. A stílust az Ezeregy éjszaka motívumaiból vette, innen a díszletek és a kosztümök - Oláh Gusztáv legszebb munkái -, barok keleti pompája, innen a két főalak álomszerű lírai beállítása s a többi szereplők diszkrét humora. Bajor Gizi olyan a keleti jelmezekben, meghatóan finom mozgásával, az ajkairól gyöngyszemekként hulló szavakkal, mint egy szép álom. A gyermekes kötődés hangja az első felvonásban, egyedül ellensúlyozza a felvonás némileg intermittáló előbbrehaladását. Csudálatosan tudja éreztetni a játékos, kacér leány ártatlanságát, a szerelemnek a játékból komolyra fordulását az elborulás egy pillanatában és nemes, egyszerű hangjai vannak a szenvedély nagy pillanatában, amikor a gyöngeségből erőt robbant ki a szenvedély. Játéka sokszor a színészin túl a zenei szférába kerül. Uray Tivadar méltó partnere, a passzív lobogást, ami az alak lényege, teljesen éreztetni tudja, s ép így a második felvonásban a felmagasztaltatást, a harmadikban az elhamvadást. Ennek a két szinésznék a duettje ma a Nemzeti Színház legnagyobb értéke. Egymást váltó tirádájuk a második felvonásban a szép, természetes és kifejező szavalás mustrája. Környey Paula szépen, melegen mondja el prológul Heine híres versét: a későbbiekben is kellemes mozgással játssza egy rabszolgalány kis szerepét. A többi színészek, Sugár Károly, Gömöry Vilma, Garamszeghy Sándor, Molnár Jenő, Cserépy László, Fehér Gyula, Martos Gyula a kórus szerepét játsszák, általában hibátlanul.