Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · OLASZ IRODALOM

Németh László: PAPINI: SANT AGOSTINO
Vallecchi editore. Firenze

Papini tiltakozik: nem, ez a mű nem divatcikk, nem biographie romancée, több annál. Elolvastuk a közel négyszázoldalas könyvet s nem leszünk igazságtalanok, ha megmondjuk, mivel több.

Ha egy zsúrhölgy irodalmi akar lenni, minden melléknevet és igét elfőnevesít. A barátnője nem jó, hanem egy nagy jóság; ő nem él, hanem nagy életigenlés van benne. Hasonló módszerrel dagaszt Papini egy jó, szimpla, polgári életrajzot hősi szimbolikus életrajzzá. Adva a szent, aki elébb eretnek volt és vadházasságban élt, utóbb azonban hippoi püspök lett, az egyház legnagyobb teoretikusa. Ha e néhány adaton át születéstől a halálig ívet húzol, megkaptad a lelki fejlődés valószínű fázisait. Vegyük elő a Vallomásokat, osszunk ki minden fejlődés-foknak egy adatot vagy epizódot, dagasszuk ezt az adatat az életfázis jelképévé s íme: egy szimbolum-lánccal helyettesítettük az életet.

Ágoston Numidiában született. Namidi állítólag annyi, mint nomadi s nem nomád szellem-e maga Ágoston is? Nincs-e benne valami a nomádok «primitív kódorgásából szerencse és élelem után?» Numidia földrajzi jellege ilyesformán első lesz a Szent Ágostonért álló szimbolum-láncban. A szelíd anya s a vérmes apa, (akit Papini különben igen kevés adatból tapaszt össze) mint menny és pokol örök ellentéte, nem vetítik-e előre Ágoston lelki harcait? Megvan már a Két Mag szimboluma is. Ahol még az adat is hiányzik, segít a találékonyság. A pubertás gőzeiben tévelygő Ágoston lelkébe a neoplatonista Apuleius veti az első fénysugarat. Csakugyan ismerte-e őt Ágoston már gyerek korában? Papini sem meri határozottan állítani. De Apuleius egyik munkájában van egy ima, amelyet ha olvasott, bizonyára nagyon hatott rá; ép elég ahhoz, hogy ez az ima, Apuleius Imája, legyen az első megvilágosodás szimboluma. Ilyesformán persze igen szép fejezetcímekhez jut az ember. «A bevérzett lélek», «Faust tudatlansága», «Ambrosius csendje», «Ambrosius szava», «Az eretnekek kalapácsa». Szegény Ágoston egyik szimbolumból ki, a másikba be, végül is megtér s megírja a Vallomásokat s a De civitate deit, amelyek «Levél az Istenhez» s «Két Város» címen mégis csak helyet kapnak Papini Szent Ágoston rovására gyártott harminc szimbolikus megállója közt.

Bizonyára több ez, mint biographie romancée! Legalább is szimbolikusan elregényesített életrajz. Annál is több: ez az a könyv, amely pápább a pápánál. Mielőtt elolvastam, azt hittem, hogy bizonyos fogalmazási eltérések és elhivési képtelenségeim ellenére is keresztény vagyok. Itt megtudtam, hogy a kereszténység elsősorban kenetes beszédmodor s az elhivés vakmerése. Mit tegyek? Ugrani már soha, mormolom az ismerős Ady-verset s ijedten húzódom vissza a rosszhiszeműség örvénye fölül, amely itt orthodoxiának nevezi magát. Akkor már mégis csak inkább írók legyünk s tiltakozzunk a könnyü fölülkerekedés perfidsége ellen, amely a szellem erőfeszítéseit nem erőfeszítés mivoltukban becsüli meg, hanem egy rendszer bástyái mögül gúnyolja ki. S ha legalább az igazi várfalak s nem az esetleges olcsó palánkok mögül! «Én el tudom hinni, te nem tudod elhinni, én nagy szellem vagyok, te kis szellem vagy», ez az utálatos póz vigyorog ennek a kötetnek a kenetességei és hamis elrévülései mögül. Van vakhit, amely előtt meghajolok. Ez azonban az árkon-bokron át kiválni akaró literátor hite, akiről még azt is nehezen hiszem el, hagy nemcsak engem akar becsapni, hanem magát is.

«Richter Pál mondja, hogy akik vasárnap születtek, nagy dolgokra rendeltettek. Ágoston megerősíti ezt a vitás törvényt, mert 354 november 13., amikor Monnicától, Patricius feleségétől megszületett, vasárnap volt», ezekkel a szavakkal kezdődik a voltaképeni Ágoston-életrajz. A Két Városról szóló fejezetet így vezeti be: «Amikor Alarik, egy előkelő gót család sarja, 570-ben, a Duna mellett megszületett, senki sem mondta volna, hogy ez a gyermek önkéntelen ihletője lesz az egyik legnagyobb és leghősiesebb könyvnek, amelyet valaha ember írt.» Szellemes célzás! Nem ez az Alarik rabolta-e ki először Rómát? Nem a kereszténységet okolták-e sokan a birodalom hanyatlásáért? S nem a keresztényellenes zúgolódás indította-e Ágostont műve megírására? De megéri-e a «Civitas dei»-ről szóló fejezetecske egyharmad részét ez a célzás, amikor a másik kétharmadban még ilyenek állnak: «Talán olvastátok De Maistre Soirées de Saint Petersbourg-jában, hogy a betegségeknek nem anyagi okuk van, mint közönségesen hiszik, hanem a bűn következményei.» Csakhogy Ágoston sok mindent megmondott már másfélezer éve, amire az emberek most jönnek rá. «Ha kinyitjátok a «Civitas dei»-t, a XXII. könyvben megtaláljátok, hogy a betegség is egy formája csak a bűneinkért kijáró büntetésnek.» Bölcs megbecsülése a részleteknek, de nem lenne-e hálásabb, ha Ágoston intellektuális erőfeszítéseit éreztetné. Halljuk, mi van azzal az eleve elrendeléssel? Hogy illesztette bele Ágoston a jó Isten világába a rosszat? Papini legjobb esetben az eredményeket említi, de sosem ismétli el a logikai nehézségeket, egy pillanatig sem érezzük a rendszer vajudásának a méhfájásait. Mit adtok tovább, szimbolumok agyagkorsói, ha az értelemnek ebből a lázából nem mertetek?

Ágoston megtért, Papini is megtért. Nem elég szellemi rokonság ez? Nem elég jogcím, hogy Ágoston ürügye alatt mondjuk el a magunk megtérését? Nemcsak szimbolikus, de ál-életrajz is ez. Maga Ágoston is csak szimbolum, Papini egyik korai megtestesülése. S szolgáltassunk igazságot: az itt bemutatott inkarnáció valóban méltó Papinihez: még legalább száz emberre rálehetne húzni. Egy színtelen, megtért eretnek felfújt története, akiről Papini mélabúsan jegyzi meg, hogy sajnos az egyházban sosem vihette sokra, mert a hivatalos vezetők előtt már akkor is gyanúsak voltak a megtért zsenik.

Ó milyen igaza van az egyháznak!