Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · OLASZ IRODALOM

Révay József: BORGESE

Nevét nem üvöltik kilencszázezres példányszámok reklámóriásai, műveit nem fordítják le tizenöt nyelvre s tudtommal eddig csak egyetlen regénye jelent meg egyetlen idegen nyelven: németül. A Rubé volt ez, amelynek olasz kiadása tizenháromezer példányban fogyott el ugyanakkor, mikor Papini Storia di Christo-ja hatvanezer olasz olvasóra talált. Borgese nem a hangos és gyors sikerek hőse: csöndes ember, mint az igazi nagyok. A könyvei is csöndben élnek és hatnak, ragyognak és muzsikálnak, mint az örök csillagok, mint a szívekben nyugtalankodó melódiák.

Most negyvennyolcéves: eddigi útját huszonöt kötet jelzi, tanulmányok, novellák, drámák, regények, versek. Kritikusnak indult és huszonhároméves korában megírta az új olasz irodalom legjobb, legérettebb kritikai munkáját (Storia della critica romantica in Italia), amely Croce máig is elevenen élő és ható iskolájának igazi reprezentatív fegyverbeállása és a nagy olasz tanító esztétikájának gazdag és eredeti kiteljesedése. Az indulásnak méltó volt a folytatása; a sorra következő kritikai kötetek meghozták az olasz irodalom legjobb Goethe-tanulmányát (Mefistofole con un saggio sulla personalit"ŕ di Goethe) és D'Annunzio legjobb értékelését akkor, mikor a hadvezér-művész megítélését még nem befolyásolták életpályájának fantasztikus fordulatai. Nyugodt kéz, biztos szem, higgadt ítélet: ez a kritikus Borgese. De már a kritikus lelki műhelyének mélyén újabb erők forrnak, a kritika keretei szűkek eredeti mondanivalói és mélyről fakadó súlyos gondolatai számára. Mint oly sok más nagy írónál, itt is megmutatkozik, hogy az igazi nagy művész nem: vagy regényíró, vagy kritikus, vagy költő, vagy novellista, hanem elsősorban is művész, aki keresi a formát mondanivalói számára s ha mondanivalója valóban tragikusan súlyos és végzetesen elhallgathatatlan, mesterművet alkot abban a formában, amit ez a mondanivaló megszab számára, legyen az regény, líra vagy akármi.

Borgese írói egyéniségének éppen ez a lényege: a tragikusan súlyos és végzetesen elhallgathatatlan mondanivalók, amelyek gejzirként törnek fel belőle s forró hullámukkal ép oly tökéletesen betöltik a kritika vaspántos hordaját, mint a regény kristálypoharát vagy a vers cirádás aranyserlegét. Írói egyéniségének ebből a meghatározásából következik, hogy minden problémáját halálos komolysággal fogja meg s hogy egyetlen pillanatra sem felejti: mire kötelez a tehetség. Alig ismerek írót, aki magasabb követelményeket támasztana a maga tehetségével szemben, mint Borgese. Éppen ez a természetes magyarázata annak, hogy mért nyúl ismételten a legnagyobb és legmélyebb emberi problémákhoz, mért érdekli mindenekfelett a legtitokzatosabb és legkevésbé megoldható kérdés: mi az élet, mi a halál?

A halálprobléma, úgy látom, Borgese művészetének központi komplexuma. Ez indítja a mayerlingi tragédia rejtélyének boncolására, ami két, kevésbé sikerült, könyvében nyugtalanítja (L'Arciduca, drama; La tragedia di Mayerling), ez sugallja egyúttal egyik legmélyebb alkotását, a Lazarro c. drámát (1926). A probléma: a föltámadott Lázárt mindenki eltaszítja, mert rajta a halál bélyege, - ez a probléma nemcsak mély és eredeti, hanem komoran tragikus is és mintha utórezgése és továbbzengése volna a három évvel előbb megjelent nagy halálregény fájdalmas főszólamának.

Nem véletlenül használtam itt zenei kifejezést: Borgese művészete lépten-nyomon a zenére utal. Minden túlzás nélkül: két regénye, a Rubé és az I vivi e i morti (Az élők és a holtak), egy-egy szimfónia; az előbbi az élet, az utóbbi a halál szimfóniája.

A Rubé a háború utáni ember tragikus életének megragadó erejű költeménye. Első tételében a hős dagadó vitorlákkal indul az életnek, aztán elkapja a háború orkánja s mikor partra zuhan az eszeveszett vihar után, nem találja a helyét sehol: kisodródik pályájából, gyötrődik, küszködik, tanácstalanul és tétován áll a felfordult világ közepén, két csók között vergődik, az egyik a szelid és megunt hitves, a másik a vad mámor csókja s mikor kitombolta magát és révbe érne, szájában és lelkében az elült fájdalmak s a lobogó vágyak keserű ízével, egy utcai fasiszta tüntetésben halálra gázolják a karabinierik lovai.

Az I vivi e i morti a halál szimfóniája. Eliseo Gaddi, a tragikus történet hőse maga mondja: «Én csak azért éltem, hogy a halálra gondoljak szüntelen, féljek tőle és szeressem». «Én nem élek, én halott vagyok». «Börtön rabjai vagyunk, életet játszunk s még nevetünk is». «Aki élt, annak joga van aludni; a halálhoz való jog hétszerszent, ezt hirdetem. Ezt hirdetem Isten előtt!» «Van hely a földön mindenkinek, élőknek és holtaknak. Sőt, a föld a halottaké». «Most, harminc év múltán, úgy érezte, hogy a halál a nagy szünidő, a nagy pihenés, a nagy ígéret, hogy nem fogjuk érezni hátunkon az élet korbácsütéseit». «A halál nem egyéb, mint egy hosszú napnak a vége; ha halhatatlanok volnánk, az rettenetes büntetés volna». «Szép a földi halhatatlanság, amit a gyermekeink adnak meg nekünk.» Eliseo Gaddi a halál hőse és a halál szerelmese. Mindig zárkózott, befelé élő ember volt, de mióta öccse egy elkeseredett összetűzésük után hirtelen meghalt, szuggesztív és kényszerítő erővel nehezedik rá a halál gondolata. Ezért hagyja el azt a nőt, akit halálosan szeret, ezért hull egy kalandornő karjaiba teremtő ölelésben, azért téved a spiritizmus és teozófia útvesztőibe. Mikor egy borzalmas erejű vízióban az egyik spiritiszta ülésen meglátja öccsét s egy dantei méretű katabasisban leszáll a túlvilágba s látja a holtakat, akik mind alszanak; testileg összeomlik, de a lelke felszabadul az őrjítő kétségek alól: most már tudja, hogy öccse megbocsájtott, tudja, hogy a titok nem titok, a halál a valóság és az élet! Megérti a szerelem és a halál egyetlen boldogságát, leveszi a kalapját és a csöndes estében térdre hull a csillagok alatt. A lelke már éli a halált, a teste ezután még három évig jár a földön.

Nem regény, mondom: tiszta zene, amelynek főmotívuma kitörülhetetlenül kísért a lélekben. «Az életemet nem mondhatom el semmiféle nyelven, - így beszél Gaddi, - talán csak a zene nyelvén.» És mindjárt utána megüti a főmotívumot, amely a maga költőiségében a legszebben zengő muzsika: «A mult nyáron egy este nyitott ablaknál olvastam. Egy roppant nagy, fekete lepke csapódott a lámpa harangjára és ott megült. Jól megnéztem: óriási fejében tüzes szemek villogtak. A markomba szorítottam és éreztem izmos, szinte villanyos remegését. Eleresztettem: nekivágódott a falnak; visszaröpült a fényhez, aztán a másik falnak vágódott. Ez néhányszor egymásután megtörtént és a fejét olyan erős és tompa koppanással vágta oda mindannyiszor, hogy azt hittem, megreped. A fény megbabonázta és egyúttal megriasztotta. Én szívszorongva figyeltem és tudtam, hogy kegyetlen vagyok. Végre kikerült a fénykörből és kiröppent az ablakon és belesuhant a sötétségbe; tompán zúgott, mint valami kagyló. Zúgott, mint a cselló. Mintha még most is hallanám, mindig, a hűvös sötétségben, mintha még most is repülne, de már nem vághatná bele a fejét semmiféle falba, nem üthetné meg magát. Ez az élet, a halál, ugy-e? Rabság a fényben, írtózatos rettegés, hogy elégünk, kiszakadás, menekülés, ugrás a sötétbe, a hidegbe. Nem?»

A főmotívumok mellett mind a két regényben megcsendül mellékmotívum gyanánt a háború. Tulajdonképen Borgese Rubé-ja az elso «háborús regény», hiszen hőse végigküzdi a háborút és egész további sorsának gyökerei a háború lázaiból táplálkoznak, s mégis: a háborúból alig van benne egy-két jelenet, az is balladás rövidséggel; az egész háború valahol a messzeségben tombol, ez az egy-két jelenet is mintha a villám fényénél villanna fel. Rubé nem is tudja, hogy ütközetben van, megsebesül, hostettet hajt végre, csak arra ébred a kórházi ágyon, hogy mellére tűzik a vitézségi érmet: hős. Csak azt tudja, hogy félt, rettenetesen félt és ennek az őszinteségnek, ennek az emberi motívumnak nagyobb hatása van az olvasóra, mint kötetekre rúgó drámai háborús színfalhasogatásoknak. Ez az őszinteség ez a tisztelet a művészet iránt, ez a tartózkodás a rikoltozástól, a hangoskodástól, a túlzástól: nem Renn és nem Remarque, - nem is lett üzlet belőle.

És ezek a felejthetetlen szavak a halálregényben: «Egy nemzedék épít, aztán jöttök ti, katonák, és mindent halamra lőttök.» «Győzni fogtok, de a győzelem nem lesz diadal. Hiszem, hogy a világ megváltozik és az erő és a vak szerencse korszaka következik. Az igaz és nemes kor, ha volt is valaha, meghalt.» «Én még abból a korból való vagyok, amely tűrte a szemlélődőket, a szelídeket és megengedem: a lustákat és a szentimentálisakat is. Most egy heroikus; primitív kor következik. Jönnek az egészséges barbárok és elsöprik a dekadenseket.»

Ez a tudatos tartózkodás minden vásári hatás kiaknázásától jellemző Borgese művészetének mélységére, fegyelmezettségére, amely semminek a kedvéért nem tér le a koncepció egyenes vonaláról, hanem görögtüzek és bombardonok helyett valami csodálatos belső lendülettel emeli és fogja meg a lelket. Még a stílusában is megvan ez az ökonómia és tartózkodás: sehol semmi henye sallang, semmi retorikus cifraság és hatásvadászat. A stilus diszítő elemei a gondolatokból nőnek ki, szervesen bennük gyökeredznek: mindig érezzük, hogy itt csak ezt lehetett és kellett mondani. Ezek a stíluselemek a gondolattal együtt élnek: valaki a temetési menetben befelé elmosolyodik; valaki magában keresztet vet; millió cigaretta füstje, amibe az emberek beburkolják az igazságot és az életet; a fiú anyja felé tárja karjait, az anyja átöleli; olyanok, mint a feszület; a parasztlány, aki a földesúr felesége lett, olyan, mint a szárazra húzott szirén; Illa, aki a nászéjszakán lelkében szűzi marad; a fájdalom az ember belső fegyverzete; s száz ilyen látszólagos kicsiség, ami azonban mind egy-egy szervesen fölfakadó hang a nagyszerű orkeszterben. És ugyanilyen természetességgel buggyannak fel a maguk helyén a vezérmotívumok; Gaddi az anyjával beszélget: «Édesanyám, minden időnket, amit a földön élünk, az örökkévalóság gondolatának kell szentelnünk. Minden idő elvesztegetett elfecsérelt idő, amikor nem gondolunk a halálra. Hihetetlen, hogy lehet erről egy pillanatra is megfeledkezni. Hiszen az idő - hogy is szoktátok mondani? - az örökkévalóság kincse.» Sigrid Undset ehelyett hatlapos értekezést írt volna - és írt is - az időről.

És még egyet: Borgese stílusában a legszebb klasszikus próza ritmus-hagyományai lüktetnek. Nyoma sincs itt a Bontempelli őserejének, Papini szónokiasságának: a legtisztább cicerói hagyomány ez. Ezen a ponton is, mélységben és humanitásban is, Borgese közeli rokona Babitsnak. Ebben a kitűnő olasz íróban ez a mi külön magyar büszkeségünk.

Borgese művészete nemes és finom értéke a legújabb Európa irodalmának. Csúcsokon vezet, mélységekbe mutat, titkokat tár, zárakat nyitogat és halkan beszél, nem a füleknek, hanem a lelkeknek, mint Nietzsche filozófiája és Beethoven muzsikája. Az oeuvreje nem tömegsiker, az író nem milliárdos.

Ő a keveseké és a holnapé.