Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Ez a tudományos olvasókönyv az utolsó évek egyik legbecsesebb filológiai teljesítménye: Együtt találni benne mindazokat a történeti szempontból fontos «szórvány» nyelvemlékeket - idegen szövegbe ágyazott magyar szavakat, szókapcsolatokat, tulajdonneveket, a hazai oklevelekben előforduló magyar személy-, család- és ragadvány-, hely- és határneveket, közneveket, mondatokat, összefüggő önálló szövegeket, szójegyzékeket, amelyek a IX.-X. század (arab-perzsa földrajzi művek) s a Jókai-kódex (XV. sz.) közötti időből származnak s amelyeknek jórészét eddig úgy kellett összeszedni különböző, nem mindig megbízható kiadványokból, első s másodrendű forrásokból. A szórványemlékek nem kiszakítva, elszigetelten vannak közölve, hanem a beágyazó idegen nyelvű szöveggel, tehát mintegy szellemi-történeti környezetükkel, hátterükkel együtt. Ennek különösen a magyar eredetűeknél van jelentősége, mert élesen rávilágít arra a nem mindig barátságos, olykor meglepő kényszeregyezményeket eredményező harcra, amelyet a hivatalosan bevett latin s az irodalmon, hivatalos kultúrán kivüli, tűrt magyar nyelv folytat egymással hol a felszínen, hol pedig a felszín alatt. Nyelvtörténeti szempontból megbecsülhetetlen, de szellemtörténetileg is beszédes anyag ez: úgy amint van, a magyar középkor egyetlen magyar nyelvű lecsapódása, az egyetlen, ami ellensúlyozza négyszáz évnek érthetetlen irodalmi némaságát. S ezzel akarva, akaratlan újra szembekerülnek a legsúlyosabb problematikával: volt-e egyáltalában magyar nyelvű irodalmunk a középkorban, s ha volt, miért nem maradt ránk, ha pedig nem volt, mi az oka ennek az irodalomnélküliségnek? A hagyományos, újabban romantikusnak csúfolt felfogás, melyet legkövetkezetesebb hívei is cserben hagytak, a tatár-török dúlást tette felelőssé középkori emlékeink pusztulásáért, míg egy újabb, pesszimisztikusabb, ugy oldja meg a dolgot, hogy egyszerűen törli ezt az irodalmat. Az
Ezzel azonban még korántsem merítettük ki az egész problematikát. A közkeletű irodalomszemlélet az időbeliség megtévesztő keretén belül a legmélyebb egységben, szinte osztatlan egésznek látja s így rendeli alá a nyugati szellemnek középkori irodalmunkat. Holott valójában nem ilyen egyszerű a dolog. A dúsabb latin ág úgyszólván első jelentkezésétől kezdve majdnem mindig egy magasságban jár az egyetemes nyugati kultúrával, míg magyar nyelvű párja csak nagy későn jut szóhoz, el-elmarad mögötte, olykor teljesen kihagy, elnémul, ellenőrízhetetlen mederben foly tovább, hogy aztán újra meg újra váratlan jelét adja létezésének. (Ha e kétágúság nyitját keressük, a legjobb esetben olyan analógiára gondolhatnánk, aminő a németség krisztianizálódása.) Kétségtelen, hogy a nyugati-keresztyén tartalmak felszívódása lassú, szaggatott folyamat, mozgósítja, leköti, megbénítja a magyarság legjobb teremtő erőit, teljes recipiálásuk pedig csak nagysokára megy végbe, amikor egyebütt már bomlásnak indul a középkor szelleme és formája. De nincs az a meggyőző külföldi analógia, amelynek kedvéért beletörődhetnénk abba a gondolatba, hogy a magyarság négyszáz éven keresztül csak a vegetatív belégzés és kilégzés funkcióját látta volna el, ugyanakkor, amikor vezető rétegeinek képviselői a legszorosabb kultúrai, politikai kapcsolatot tartják a nyugattal. (Mindez persze csak a hivatalos vagy félhivatalos vallási irodalomra vonatkozik, a világi irodalom kérdése kívül esik ezen a körön.) Most, hogy időrendi egymásutánban tekinthetjük át az egész anyagot, lehetetlen észre nem venni egy kiegyenlítő, nivelláló normákhoz igazodó stílusközösségnek, egy kialakulófélben levő irodalmiságnak bizonytalan körvonalait, nyelvi jegyeit, azokat a rejtett organikus szálakat, amelyek a Halotti Beszédet, a Mária- siralmat, a Königsbergi töredéket egyrészt egymáshoz, másrészt a szórvány-nyelvemlékekhez kötik,
Megbízhatóság, szigorú tudományosság és módszeresség jellemzi a szövegrészt s az apparátust egyaránt. Ezért bizonyára csak véletlen, hogy a