Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Regény és novella
1.
Az ilyen sallangos acskók fináncnemlátta, nemes szűzdohányt is szoktak néha rejteni, ezuttal azonban a szemetcsípő, keserű füst igen hamar elárulja a szárított kukorica s krumplilevelet. Sújtásos anekdota, cigányos cifrázás, innen-onnan levágott ólompityke Szalay László kötetbegyűjtött termése.
Anekdoták? - miért ne!
Ha az írónak el-elandalodó anekdotizálásban telik a kedve: tegye ezt csak bátran önmaga s olvasói gyönyörűségére. Senkinek semmi beleszólása. A
Ennek az olajnyomatos világnak lantosa, dicsérője, visszakívánója szép adomaszóban - Szalay László.
Amennyire azt számtalan utalás, jelmez s kellék mutatja, a kor, amelynek freskóját, de legalább is kulisszáit ezek a történetek aláhúzott ambícióval s hangsúlyozott műfaji elmélyítéssel fel szeretnék vázolni: népies külpolitikában a Garibaldi, belpolitikában a kiegyezés utáni korszak. A magyar föld s a magyar középosztály addigi viszonyának tragikus felborulása. Minden akkori káromlásban s mosolyban, ünnepen és hétköznapban ott már az eljövendő napok sztigmája. Szalaytól azonban kivánni sem lehet, hogy ezt meglássa s meg is láttassa. Az ő történetei bizonyos szög alatt - igaz! - elhajlanak a csattanóra kihegyezett anekdotától, (bár ilyenből is akad elég). De problémái mégis csak ilyenek: «Dicsőséges egek, - hát hol a hiba az ökörben?» Ünnepe: «De minő marhapörkölt!» Lírája s mosolya: megcsípni a piruló kislány arcát - «Öszöm azt az ártatlan lelködet!» Az elhajlás - az anekdota könnyedségét a retorika nehézkességével felcserélő sallangos stílus irányában történik.
Eötvös Károly nyomán alakult ki az a sajátos világkép, amelyben a számadó juhász feltétlenül súlyosabb tudományú egyéniség az egyetemi tanárnál, izsáki Rácz Laci az igaz zeneiség kifejezője Bartók Bélával, vagy éppen Wagner Richárddal szemben, a pápai kollégium természetesen a magasabb grádus holmi oxfordi mellett, s általában Magyarországon kívül nincs élet.
Ezzel az eötvösi szemlélettel tart balkézi rokonságot Szalay László is. Balkézit. Mert nem Eötvös igaz s mérleget billentő magyar tehetségével rokon, csak annak külsőséges, önmaga faji nagyszerűségébe és elmaradottságába bezárkózó, etnográfiai magyarosságával. De még ezen is túltesz. Ha Eötvös csak szereti a magyaros sújtást, Szalay mindjárt kettősen cifrázza. A szó - még a legintranzigensebb is - sohasem elég magyar s népies a mérlegén. A strázsál helyett így használ
Így az egyes szavak.
Továbbgyűrűzésük azután már a humor, a jellemzőerő s az anyagszerű anekdotastílus hullámkarikáit fodrozza. Ebben a nomenklaturában: a golyós fegyver -
Csakhamar fárasztóvá válik ez a hang, egyhangúvá és erőszakolttá is; amellett, hogy humorát már rég nem érezzük. De éppen ez az első akkorddal leütött s azután mindvégig megtartott hang a fáradhatatlan ismétlésben szerzett rutin formaépítő s formamegtartó zártságával erősítője s úgyszólván egyetlen erőssége ezeknek a történeteknek. Néha lehetetlen feladatokat is megold, éppen anyagszerűsége segítségével. Negatív s elrettentő példán mutathatnám ezt be a legjobban: Szalay nem írja ugyan meg a segesvári csatatéren haldokló Petőfit, amint kiömlő vérébe mártott ujjaival festi egy fehér kőlapra: «Hazám!» - (nem, eddig igazán nem jut el,) - de
A kötet címlapjának rajza emlékezetesen ízléstelen s kezdetleges.
2.
Háromszínnyomású képek a zsidó nép babiloni fogságának s szabadulásának idejéből.
Történelmi regényében Szalay Lászlónak sikerült a történelmet s a regényt teljesen különválasztania egymástól. Amit a történelem címen, különálló, zárt tömbökben ad, az szervetlen, nagy adathalmaz a földrajz, a csillagászat, az ókori hadviselés s itt-ott valóban a történelem fejezeteiből is. A regény pedig egy apró részekre széttördelt s az ismeretterjesztő értekezések közé beékelt átlátszóan szentimentális novella egymásra következő sok mozaikja, amelynek vérszegény fordulatait valami primitív erotika pirosabb lüktetése színezi át.
Jólesően kellemes hallani a perzsa, héber s méd szereplők ajkáról az ízes, egyszerű szögedi tájszólást...
(Négy színes