Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · DISPUTA
Tisztelt Szerkesztő Úr! Az «Orsz. Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny» decemberi füzetében egy
Magam is ebben a hitben voltam, s egészen biztosra vártam a «más véleményeket». A Közlöny januári száma azonban kiábrándított e hitemből. Ebben a számban ugyanis a dolog már affaire-rá nőtte ki magát, s a lap «Ellenünk-mellettünk» címmel s az igazság, a jó ízlés és nemzeti érdek (!) hármas jelszava jegyében éppenséggel vádat emel a darab ellen, mert az «bántó, romboló torzítás olcsó eszközeivel» él, s ha ügyész után nem is kiált, a Nemzeti Színház igazgatóságának eljárását mindenesetre csodálja, s a műsorról való levételhez nem ragaszkodik ugyan, de az inkriminált részletek tompítását nyomatékosan kéri.
Engedje meg, Szerkesztő Úr, hogy ehhez a sajnálatosan és oktalanul elmérgesedett kérdéshez hozzászólhassak. Nem mint esztétikus vagy kritikus, - hiszen egyik sem vagyok - hanem mint tanár-ember, aki valamikor egy lusztrumon át a Közlönyt is szerkesztettem, s mint szerkesztő, az az érzésem, mindig hűséges sáfárja voltam a magyar középiskola és a magyar tanári rend mindennemű érdekeinek. Hiszen akkoriban Rákosi Jenő éppen azzal vádolt meg, hogy egy szeizmográf túlzott érzékenységével teszem magamévá a legkisebb sérelmet is, mely magyar tanárt vagy tanárokat bárki részéről ért. Ez az érzékenységem ma sem tompább. Jussom van hát hozzá, hogy szót kérjek a felvetődött kérdéshez.
Közben megnéztem a darabot - mert először csak olvasásból ismertem - s azóta még értetlenebbül állok a Közlöny harangfélreverésével és véreskardmeghurcolásával szemben.
A debreceni ősi református gimnázium tisztes, öreg falai között játszódik le a történet. Ez az iskola ma oktató-nevelői színvonalát, valamint az elhelyezkedés fizikális kereteit tekintve, az országnak egyik legnagyobb és legkiválóbb középiskolája. Nem tudom, hogy negyven évvel ezelőtt milyen lehetett, de azt tudom, hogy Trefort középiskolai törvénye s az állami főfelügyelet instituálása előtt az autonóm középiskolák színvonala általában véve elég alacsony volt. Nem szégyen az rájuk nézve, de annál nagyobb dicsőség, hogy néhány évtized alatt utolérték, sőt részben el is hagyták az állami középiskolákat. A debreceni ref. gimnázium éppen ezért nem érezheti - s mint ezidőszerint való igazgatója az ősi kollégium egyik irodalmi ünnepségén Móricz Zsigmondot üdvözlő beszédében éppen a napokban megmondatta: nem is érzi - magát megbántottnak. A tanárok sem: hiszen az ő érdemük is, hogy egy primitív felszerelésű, ósdi iskolából négy évtized alatt az ország egyik legelső, modern nevelőintézete lett.
A Közlöny levél- és cikkíróinak azonban alkalmasint nem a debreceni református gimnáziumnak és tanároknak a feje fáj, hanem az egyetemes tanárságé, merthogy a darabban a tanárok rajza «bántó, romboló torzítás». Gondolom, a Valkay alakján akadtak fönn, ennek a kedves, szimpátikus öreg úrnak a figuráján botránkoztak meg. Mert Valkaynak csúszik ki a száján - egy kissé szenilis őszinteséggel - az a mondat: «Hál' Istennek, hogy nincsen órám». Egy sokévtizedes idegölő tanári munkában megfáradt öreg ember szól így.
Ne legyünk, tisztelt Kolléga urak, hipokriták! Amikor 18-19 évvel ezelőtt a tanári szolgálatnak 30-ról 35-re való fölemelése ellen harcoltunk (nézzen utána a dolognak a Közlöny szerkesztője lapjának 1911-es évfolyamában!), éppen mi, tanárok érveltünk azzal, hogy 30 évi becsületes munka úgy megőrli a tanárt, hogy még ha akar, akkor sem szabad megengedni neki a további tanítást. Egyébként is: a bíró örülhet neki, hogy a felperes visszavonta a panaszt, s ezért eggyel kevesebb ítéletet kell mondania; a tisztviselőre nézve sem becsületbevágó dolog, ha egy aktát nem kell feldolgoznia; csak éppen az öreg tanár köteles búsulni rajta, hogy egy órája elmaradt?
Vagy talán a fiatal dandy-tanár figurája az, amely «bánt és rombol?» Móricz Zsigmond itt csakugyan forradalmas lépést tett: a köztudat szerint mi, tanárok, nem pontosan Mangold Béla Kolos receptjei szerint szoktunk öltözködni, s íme, most ő olyan tanárt is színpadra visz, aki túlzásba megy a divatos megjelenéssel. Nem hinném, hogy ez volna az a bizonyos «bántó torzítás». (Egyébként a kilencvenes évek elején jónéhány olyan fiatal tanárt ismertem magam is, aki az akkoriban divatos dandységnek nem is típusa, hanem prototípusa volt.)
Mert a többi tanár-szereplő csakugyan nem provokálhat senkit. Sem a régivágású, derék igazgató, sem a - csak a tanáriszékben szereplő - néhány idősebb tanár, akiknek modelljeit itt, Debrecenben, még sokan ismerik, s a rokonság, a jóbarátok meghatva, de semmiképpen sem megbotránkozva látják alakjaikat a Móricz Zsigmond tollából újraéledni. Hogy az ártatlan lelkű Nyilas Misit majdnem kicsapja a nagytiszteletű és tekintetes tanáriszék? De hiszen minden bizonyíték a szegény fiúcska ellen szól! Tud-e a Közlöny cikkirója arról, hogy a Főméltóságú Királyi Curia is mondott már ki súlyos ítéletet olyan valaki felett, akiről később kiderült, hogy teljesen ártatlan. Csak éppen a tanár nem tévedhet?
Kolléga urak, ne menjünk túlzásba. Éppen elég igazi és egyben igaztalan támadás ér bennünket nap-nap után: ne csináljunk tehát műsérelmeket, s ne érzékenykedjünk ott és akkor is, ahol és amikor senki sem bántott bennünket. Tréfából időtöltésből nem okos dolog farkast kiáltani.
Eötvös «A falu jegyzőjé»-ben a magyar vármegyét úgy festette le, hogy abban körülbelül csak egyetlenegy becsületes ember él: Viola, a - rabló. Nem tudok róla azonban, hogy az írótól «tompítást» követelt volna a magyar vármegye. Pedig Eötvös a maga korának vármegyéjét állította pellengérre, nem a negyven évvel azelőtti közigazgatást. Az írói, a művészi szabadságot ugyan respektáljuk mi, tanárok, legalább annyira, mint a száz évvel ezelőtt élt szolgabírák!