Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · DISPUTA

Schöpflin Aladár: A MINISZTER ÉS A LATIN NYELV
(Levél a szerkesztőhöz)

Igen tisztelt Szerkesztő Úr!

Február első vasárnapján volt egy beszélgetésem, amely nagy szeget ütött a fejembe. Egy derék úriemberrel találkoztam, akiről tudom, hogy van egy gimnáziumba járó kis fia. Morózusan beszélt, mint akinek valami lelkismereti töprengése van. Ezt mondta:

- Most már mondja meg nekem uram, hogy miért vertem meg tegnapelőtt a fiamat?

Kérdőjellé vált arcomat látva, elkezdett magyarázkodni:

- A harmadikos fiam tegnapelőtt, január 31-én hazahozta a félévi bizonyítványát. Megbukott latinból. Mit tesz ilyenkor egy lelkiismeretes apa? Jól elnáspángoltam a gyereket és alaposan megmagyaráztam neki, hogy haszontalan, lelkiismeretlen fráter, sohasem lesz belőle tisztességes ember, ha nem tanúl latinul. Nekem ugyanis az a meggyőződésem, hogy a gyerekeket tekintélytiszteletre kell nevelni, mert csak így lesznek belőlük tisztességes honpolgárok.

Ismerősöm ezek után pihent egyet, aztán folytatta:

- Nos és ezek után ma kezembe vettem az ujságot és érdeklődéssel olvastam az első oldalon a közoktatási miniszter úr cikkét. Már tárgyánál fogva is érdekelt a cikk, mint középiskolába járó fiúk apját, mert az iskolai tanítás dolgairól van benne szó. Mire a végére értem, nem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. A miniszter úr nagyon érdekesen megmagyarázta, hagy a latin tanitás, ahogy ma csinálják, elavúlt dolog, elmúlt idők halott maradványa, a mai idők követelményeivel össze nem egyeztethető. Sőt ezenfelül még ártalmas is, mert a latin-tanítás rontja a gyerekek magyar nyelvérzékét s ezzel nyilván a gondolkodásukat is.

- No, és? - kérdeztem én.

- De kérem, - mondta erre egészen elkeseredve az ismerősöm, - most aztán mondja meg nekem, uram, miért vertem én meg a fiamat?

Erre a kérdésre bizony nem tudtam felelni. Olyasféle érzésem volt, hogy derék ismerősömnek igaza van. Tekintélytisztelő polgár, miért verte meg a fiát, aki nem tanult meg olyasvalamit, amiről a közoktatás legnagyobb tekintélye az egész ország színe előtt azt mondja, hogy fölösleges, sőt bizonyos vonatkozásokban káros a tanulásra.

Nem akarok most arról beszélni, hogy a latin tanítás mai módja és terjedelme jó-e vagy rossz, még kevésbé arról, hogy egyáltalán kiküszöbölendő-e a latin a középiskolából. Ez a kérdés szakkérdés, már vagy ötven-hatvan év óta vita tárgya a pedagógia fórumain, az irodalma könyvtár, a latin mellett és ellen felhozott argumentumok tömege egész hadtest. Az a meggyőződésem, hogy szakkérdésekben szakembereké a szó, azok többet gondolkodtak rajta és több judiciummal tudják mérlegelni a pro és contra argumentumokat. Elvileg legalább így van.

Egy skrupulusomat azonban nem tudom elfojtani. Beszéltem róla egy- két kiváló tanár emberrel s azok is egyetértettek velem. Ez a skrupulus a következő:

Jóra vezet-e, ha maga a közoktatás legfőbb intézője a legnagyobb nyilvánosság fülehallatára, olyan ujságban, melyet szülők is, diákok is olvasnak beleoltja a szülőkbe és diákokba azt a tudatot, hogy amit az iskola tanít, annak egy fontos és nagyterjedelmű része nemcsak fölösleges, hanem bizonyos tekintetben káros is. Hogy kivánhatja az iskola hétfőn a diáktól annak szorgalmas megtanulását, amiről vasárnap magától a minisztertől tudta meg, hogy fölösleges és káros. Nem kell éppen pszichológusnak lenni, minden laikus tudja, hogy bármely munka lelkiismeretes elvégzéséhez szükséges a munka hasznának és értékének tudata s a legrosszabb dolgok közé tartozik olyan munkát végezni, amelyről az ember tudja hogy céltalan és káros. A gimnáziumban ez idő szerint még mind a nyolc osztályban tanítanak latint. Azt akarta a miniszter úr, hogy az alsó osztályok diákjai ne tanuljanak lelkiismeretesen és hogy úgy nézzenek latin tanárjukra, mint egy kínzóra, aki a miniszter ellenére is gyötri őket egy céltalan dologgal? Ez az aggodalom nem lehet egészen alaptalan, mert a gyerekben mindig van egy eredendő hajlandóság ilyen gondolatokra s a tanulás bizonyos veleszületett gátlások leküzdésével jár. Ezeket az iskolaellenes gondolatokat akarta volna a miniszter úr meggyökeresíteni és ezeket a gátlásokat még erősebbre építeni? S ha a diákban benne van a meggyőződés a latin nyelv ellen, nem fog-e ez tovább terjedni a többi tantárgyakra, sőt az egész iskolára? A gyerek nem gondolkodik olyan okosan, mint egy miniszter, könnyen rájön arra a helytelen gondolatra, hogyha a latin fölösleges és káros, akkor talán a matematika, a történelem és a többi tárgy is az. Hogy küzdjön a szülő a gyereknek olyan gondolata ellen, melyet miniszteri tekintély támogat, ha csak látszólag is?

A miniszternek nagy hatalma van, a mai magyar közszellem mellett nagyobb, mint valaha. Ha meggyőződése szerint meg kell reformálni a latin tanítást, nincs aki ebben megakadályozhatná. Ha vita tárgyává akarja tenni ezt a reformot, akkor rendelkezésére állanak a szakemberei, a pedagógiai tanácsok, társulatok, szakfolyóiratok, ankétek. Miért kell neki a laikus nyilvánosság elé fordulni s kitenni magát annak a veszélynek, hogy félreértik és ebből a félreértésből súlyos sebet kap maga a tanítás, szélesedik az iskola, a diák és szülő közti úgyis elég széles szakadék?

Igen tisztelt Szerkesztő Úr!

Ezek, kérem, aggodalomból eredő kérdései egy egyszerű, magának semmi tekintélyt nem vindikáló állampolgárnak, aki ezenkivül íróember is és szívügyének tartja a magyar műveltséget. Nem mondaná meg nekem a szerkesztő úr, kitől kaphatnék ezekre a kérdésekre megnyugtató feleletet?

Maradtam szíves üdvözlettel

Schöpflin Aladár