Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / ·
Ettől fogva így ment ez minden nap és minden vasárnap: Vácsy rendesen beharangozott, Szilvássy felment a kórusra, Bálint pedig az öreg segítségével mutatta be hódolatát az Úrnak.
Kizöldültek a fák, életre éledt a föld, kalászba borult a búza, csak a békesség hajtása fagyott el. Tóth János váltig emlegette, hogy panaszra kell menni a püspökhöz, vigye el a papot, adjon másikat, de az öregek csendre intették.
- Majd elmegy az magátul is, csak ki kell várni.
Vártak.
A püspökhöz is elment a hír, magához idézte Bálintot. Bálint el is ment. Jóságos öreg úr volt a püspök, sovány, fehérfejű, még Bálintnál is nagyobb egy fejjel.
- Mondj el mindent, fiam.
Bálint ott kezdte, hogy a földeket visszavette a bérletből, de a püspök a szavába vágott:
- Nem... Ott kezd, hogy kiküldtelek, megérkeztél, leszálltál a vonatról...
Jó, Bálint ott kezdte és folytatta és elmondott mindent, őszintén, becsületesen. A keménységét se tagadta, a kísértéseket se hallgatta el. Mikor befejezte az utolsó mondatot, a püspök felkelt és elibe lépett.
- Eddig volt?
Bálint rábólintott.
A püspök két csontos keze megmarkolta a Bálint két erős vállát, belenézett az arcába. Bálint gyermekesnek maradt két szeme hittel sugározta vissza a püspök két szeme nézését, mint a mély kút tiszta vize. Tán egy percig álltak így, a püspök arcán jóság volt, szeretet és kemény nagy hit, erőszakos, ég felé menő. Eleresztette a vállát.
- Menj vissza Bálint és tedd, ami a kötelességed, Isten majd irányt szab a dolgoknak.