Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / ·
A falu nyugalmas estje fonta be a fákat és a házakat. Denevérek suhogtak a szürke levegőégben és cserebogarak koppantak a házak falán.
A harangozó visszavitte a lócát a kertbe, a diófa alá. Ugy volt az öreg pap idejében is, legyen úgy most is. Hátha úgy lesz minden, ahogy akkor volt.
Bakos leült a diófa alá, úgy
Tegnap jött és ma már itt ül magányosan, a kertjében, egy véglegesre lökődött élet küszöbén. Délelőtt a templom szinültig megtelt, ültek, álltak az emberek minden szegletben és ahogy felment a szószékre, magán érezte az egyarcú ember szemét. Kicsit meghökkent: hogy' szóljon most ezeknek, akiket először lát és akik először látják őt? Mit mondjon nekik? Kemény, hideg, acélozott szavakat a bűnről, az embertelenségről? Igen, igen, hiszen ostornak küldte őt a püspök az eltévelyedett faluba, amelynek megártott a hosszú vezértelenség. Isznak, kapzsik, mohók és tolvajok: így mondták neki, amikor elindult és Bálint, amikor még az imánál térdelt és a szeme a templom mennyezetén pihent meg, úgy gondolta, hogy kemény lesz és könyörtelen. Azután lefordult a szeme az emberekre, az asszonyokra, a gyermekekre és meglátta az egy-ember másik arcát és a szíve nagy-nagy szánalommal telt el minden élő iránt. Beszélni kezdett hozzájuk, erős, csontos nagy arcán az izmok csomóba rándultak, de ahogy beszélt, mindjobban lágyra engedtek, mert hetyke szemek néztek fel rá, de ahogy nézte őket, meglátta, hogy hetykeségük az eltűrt élet sovány vigassága. Embertestvérről, jóságról beszélt, de minden szava után olvashatta a szemekben: minek? minek?
Mikor vége lett a misének, kint a templom előtt csomóra gyűltek az emberek és szótalanul engedtek utat néki. Nem volt közölnivalójuk egymással.
Egész napja magányosan telt el, csak az öreg harangozó járt bent nála, amikor áthozta az ebédet a tanítóéktól. Délután végigsétált a falun, nézte a házakat, azután megint csak visszatért a szobájába. Nagyon ráfeküdt a csend, de azután arra gondolt, hogy két-három nap csak, akkor már eljön az anyja, inkább lesz élet a falak között.
Cigarettája halaványan parázslott, szinte mozdulatlanul. Eldobta és felállt, elindult a ház felé. Nem tért be, ment tovább az utcára. Szemben véle a templom teste meredt az égnek. Még körül se járta a templomát, pedig másodnapja van már itt.
Néhány lépcsőfok vezetett fel a templomdombra, fent valaha virágos ágyak lehettek, látszott még a nyomuk. Bakos lehajolt, kicsi százszorszép húzódott egy kődarab mellett. Leszakította és a kezébe vette. Kicsi virág, nincs illata, a színe is fakó, békés, egyhangú virág. Mint a vasárnap, így, falun.
Elindult a templom egyik oldalán, ahol már a hegyoldal kezdődött. Széles, kiugró támpillérei voltak a templomnak, erős, nehéz
A harmadik oszlopnál két fekete tömeg állt. Nem látták, hogy jön, nem hallották, ott álltak, szemben egymással. Két fiatalember, egy lány, meg egy legény. Szemben álltak egymással és egymás kezét fogták.
Csendben állt meg Bálint, kilendült lábát visszahúzta. Állt, nézett, hallgatott. A keletkezés legelejét, a nagy szimfónia legkezdő akkordját.
- Róza, te...
- Na?
Felnevetett a legény.
- Semmi... csak úgy mondtam.
Nézte őket Bálint, azután úgy, ahogy jött: csendben óvatosan visszahuzódott. Minden visszajövő lépésénél nagyobbra nőtt benne a megérzett jóság.
A templomdomb lépcsőjének széles kőkorlátja volt, leült rá Bakos és a falut nézte, ami lent volt, alatta. Kezében volt a kis százszorszép, két újja közt, úgy játszott vele.
Az út felől, a templom másik oldaláról valami hangot hallott, mintha valaki nyögne. Mi lehet az?... Elindult.
A harmadik pillérnél embert látott, feléje indult. Az ember felegyenesedett. Falubéli suhanc volt. Rákiáltott:
- Mit csinálsz ott?
- Semmit.
Közelebb ment, a fiú sietve kötötte meg a nadrágját. Bakos elkapta a két vállát, két irtózatos csontú keze a fiú húsába ért.
Mit csinálsz, te bestia?
A fiú rántott magán egyet, hetykén is, ijedten is.
- Semmit... majd elmossa az eső.
Magasra lobbant Bakosban az indulat, cudarul megrázta a fiút.
- Majd a nagyanyád térdit mossa el.
Hatalmasat lendített rajta, úgy hogy az hármat fordult, amíg legurult a domboldalon az ucca porába. Legurult és szörnyű ordítással szaladt a falu felé.
Bakos visszatérőben vette észre, hogy elvesztette a kis százszorszépet, amit a templom tövében szakitott. És ahogy a domblépcsőhöz ért, Istennek arra a csodálatos játékára gondolt, hogy mindig a jóság mellett nyilatja a gonoszságot.