Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / ·
A harangozót küldte Bakos, hogy járja be az egyháztanácsosokat és hívja be őket ebédutánra a parókiára. Kicsi, száraz öregember volt a harangozó, Vácsy János, az apja is harangozó volt, ő is a toronyban nőtt fel, két tenyerén vastag lett a bőr a kötél fogától. Visszatért, kopogott, úgy ment be.
- Bejártam a helyeket, tisztelendő úr.
Bakos a kofferből szedte ki a ruhaneműt, kirakta az ágyra, az öreg tisztelendő ágyára, ami még ott volt.
- Jönnek?
- Itt lesznek.
Bakos tovább rakosgatott, Vácsy meg ott állt mellette. Úgy állt ott, mint aki még nincsen készen mindennel.
- Ezt a bútorneműt elviszik innen...
- Tudom.
- Jön majd helyette más...
- Igen.
- Hej, a tisztelendő úr de nem gondolta, hogy ilyen egyszerre elmegy.
- Hiszen beteg volt régóta.
Vácsy János lökött egyet vállán.
- Vót, vót, de a betegség még nem halál... jó ember vót a tisztelendő úr, csak éppen az utolsó időben nagyon ráhagyta a kócsokat Julisra.
Bakos úgy tett, mintha nem hallaná. Vácsyn meg látszott, hogy nem ez az, amiről szólni akar, egyéb mondanivaló ült a száján. Elkezdte.
- Váratlan vót, hogy a tisztelendő úr jött...
Bakos elnevette magát.
- Sok minden jön váratlanul, öreg.
Az öregnek is mosolygós lett a szeme, bátorodottabban szólt tovább.
- Hiszen úgy van... de a falu azt hitte, hogy az újhelyi káplán kerül ide, aki a temetésen is itt vót... úgy vót, hogy a kerül ide.
Bakos felállt a görnyedésből, szembefordult az öreggel, megfogta a két vállát.
- Hej, öreg, a jó Isten se kérdezte a világtól, hogy kell-e nektek szent Péter,
Vácsy János csak rábólongatott.
- Jól van ez így... hadd válogassa az ember a lovát, cselédjét, asszonyát, de ne az urát-parancsolóját, mert akit urat ha választ az ember, cselédjévé válik az.
- Hanem mondja csak... na... hogy is...
- János.
-... mondja csak, János, maradt itt valami asszonynép a plébánián?
- Hogyne maradt vóna. Julis itt van. Behíjam?
- Hívja be.
Kiment az öreg és Bakos arra gondolt, hogy jobb lesz most egyszerre végezni mindennel, nem veheti hasznát az öreg cselédnek, az édesanyja úgyis jön a jövő héten, a bútora is itt lesz, inkább most egyszerre adja tudtára, hogy elmehet. Majd gondoskodik másképen róla.
Körüljárta a szobákat, a régi bútorokat. A könyvszekrényhez ment, sok könyve volt az öreg papnak, meglátszott rajtuk a forgatás. Az ebédlőben nagy szárnyasajtós szekrény állt, kinyitotta az ajtaját, szép rendben sorakoztak bent a poharak, tányérok, finom holmik. Szerette az öreg a jó ételt-italt, mértékkel, bölcsen, a jó cimborát és az egészséges kacagást. Embermódra.
János csak nem jött vissza, hát kiment a konyha felé. Nem volt senki a konyhán. Az udvarra ment.
- János!
Nem szólt senki vissza.
Az udvar végében volt az istálló, arra indult, hogy körülnézzen, Az istállóban két öreg pej ló abrakolt. Bakos behajolt a léces kisajtón keresztül.
- Maga az, András?
Háttal állt feléje, nem hallotta, hogy jön valaki, a lovaknál igazított éppen valamit. Megfordult.
- Te vagy az, Andris?
A suhancfiú lekapta a sapkát a fejéről.
- Dícsértessék azúrjézuskrisztus:
- Mindörökké... nem láttad erre Jánost?
A fiúnak elakadt a szava, nagysokára tudta csak kivetni magából.
- Ne... nem... azazhogy elment Julcsa néném után.
Tovább haladt Bakos és Andris, a kocsis, sehogysem tudta felfogni ésszel, hogy egy ember idekerül, nincs egy órája se, és már mindenkit a nevén szólít. Pedig hát őtet se látta még egyszer se.
Az istálló után jött a csűr, azon túl rácsos kerítés volt, a kerítésen túl meg a gyümölcsös kezdődött. Kétoldalt szép sorjában almafák állottak, tele érő gyümölccsel, meg néhány körtefa, búzával érő, de már sok híja volt, mert a gazdátlan kertnek hamar akad gazdája. A kert végében nagy diófa állt, terebélyes, kövér, lombos nagy fa, alatta szép zöld pázsit, mintha szőnyeg lenne. Csend volt kívül-belül a kerten, jó meleg nap hullott ki a fák szitájából. Jó volna most leheveredni ide a fűbe, nézni az Isten fényes napját, meg az apró élőket, amik ott éltek fán, levélen, virágon.
János jött lefelé a kerti úton, Bakos elébe szólt.
- Na, merre járt?
Az öreg nem szólt, közelebb jött, nagy ujságot nem jó messziről megkiáltani, közelről jó azt megsúgni.
- Elment Julis...
- Hová?
- Elment... A faluba járt, amikor megérkezett tisztelendő úr, oszt mingyárt hallotta, hogy nem lesz szűkség rá, hát hamar eljött és csendben elvitte mindenét. Kezit csókoltatja a tisztelendő úrnak, azt izeni, hogy öreg ő már a szolgálatra.
Bakosnak komoly lett az arca.
- Kár volt néki annyira sietni.
Vácsy János vigasztaló, sunyi nevetéssel borult a papja közelébe.
- Nem kell Julist félteni, tett ő félre magának, két esztendeje egyebet se tett, csak félretett. Nincs neki már hiányossága haláláig.
Bakos elindult vissza a ház felé. Bent a szobában elővette a kisebbik táskát, könyvek voltak benne, meg egysmás hideg ennivaló. A könyveket az asztalra rakta ki, az ennivalót melléje. A harangozó a nyomában volt, új ember volt a pap, mindenben kezére akart járni. Megéhezett Bakos, még a vonaton ült, amikor utoljára evett, fiatal volt és erős, kívánta az ételt. Eszébe jutott az, amit valamikor a nagybátyja mondott néki, aki katona volt, ezredes, kemény, erős ember.
- Akinek parancsolni akarsz, az előtt ne válj sohase egészen emberré: ne egyél, ne igyál előtte és főképen asszonyt ne szeress a szemeláttára.
Diák volt még csak, amikor ezt mondta néki az öreg ezredes, de valahogy most a sok éven át is visszatért hozzá ez a bölcsesség. Rászólt a harangozóra.
- Most már elmehet, öreg, nincs szükségem semmire.
Vácsy elindult, de az ajtóból visszanézett.
- Vasárnap lesz hónap, hányra harangozzak?
- Kilencre.
- Igenis.
Vastag karéjt vágott Bálint a kenyérből, a hideghúsból is jókat szeletelt. Éhes teste lassan enyhült a jóízű harapásoktól.
Kint az udvaron tünedezni kezdtek a tanácsbéliek. Bálint kinyitotta rájuk az ablakot, kiszólt hozzájuk.
- Menjenek át a tanító úrhoz, mondják neki, hogy mingyárt jövök, legyen ő is ott.
Az emberek szerettek volna legalább annyit szólni, hogy dícsértessék, de akkorára már becsukódott az ablak. Összenéztek és a nézésből nagyon értették egymást. Tollas szólalt meg elsőnek, a gondnok.
- Ejnye de rövid beszédje van a tisztelendő úrnak...
Az öreg Kosán, aki már a harmadik papot tanácsnokolta, rábólintott.
- Fiatal még igen, Feri öcsém, azért rövid a beszédje.
Siket Ignác, a kovácsmester, nem hagyta el.
- Az újhelyi káplán is fiatal, oszt mégis több nyájassággal volt hozzánk.
Kosán enyhített.
- Egyik ilyen, másik olyan... majd megválik.
A tanácsosok közt alig volt egy is, aki aggodalom nélkül való lett volna, mert az öreg pap utolsó éveiben már nem gazdálkodott és a papi földek kezekbe kerültek. Tollas gondnok bírt belőle legtöbbet, tizenkét holdat, Bogyó Ferenc nyolcat, Kosán nyolcat, Szidi Ferenc, Arató Gáspár, Bohus Mihály hetet-hetet, a többi kettőt-hármat. Jó kis bérlet volt, aratás után adtak mindig holdjáért hetven kilót, jó földek voltak, könnyű volt kiadni belőlük a hetven kilókat. A szőlőt meg a tanító bírta felébe, de ezenfelül raffia, gálickő, gép, kénpor a tisztelendő úr kontójára ment. Most aztán rövidesen el fog válni, hogy marad-e továbbra is a bérlet, vagy pedig kicsúszik a jó falat.
- Úgy gondolom, ráért vóna még meghólni a tisztelendő úr.
Bogyó Ferenc mondta ezt, széles, vastag fekete ember, akinek a fia őszre házasodik, duplán kell neki minden kis pénz. A többiek rábólintottak, mert szívük szerint beszélt.
A tanító is bejött az iskolaterembe. Vastagtestű, vastagkezű ember, a feje elől kopasz volt, más híján a tarkójáról fésülte előre a haját és bőven kente vazelinnel, hogy az irgalmatlanul hosszú szálak széjjel ne essenek. Ha nap sütött rá, úgy ragyogott a feje, mint a gomb a templom tornyán. Egyenesen kérdéssel ment a tanácsosokhoz.
- Na, beszéltek már vele?
- Igen.
- És milyennek látszik?
Siket Ignác a vállát húzta.
- Majd meglátja a tanító úr is... igen fiatalnak nézem.
A tanító némi alattvalói áhitattal szólt.
- A püspök úr mellett volt, mint káplán.
Bohus Mihály a tanító felé kérdett.
- Ismeri tán a tanító úr?
Szilvásy nevetett.
- Úgy, mint maguk.
Bohus kajánul nézett vissza.
- Akkor pedig mi mán jobban ismerjük...
- Hogy-hogy?
- Úgy, hogy igen kurta beszédű.
Mindenki elhallgatott, csend lett a teremben, az emberek maguk elé bámultak. Tünődtek.
Az udvar felől behallatszott a pap közeledő lépése. Szilvásy melléről felszakadt a csend.
- Nna... majd meglátjuk.
Bakos rövid volt. Felment a katedrára, imádkozott, azután bejelentette, hogy a püspök úr akaratából ő került a község élére. Őt nem ismerik, ő sem ismer senkit, de az Úr akaratával ez is meglesz. Nem kíván többet senkitől, mint amit ő ad mindenkinek: szeretetet, békességet.
Utána megint imádkozott, azután lejött a pódiumról és kezet szorított mindegyikkel. A tanító előtt megállt.
- Tanító úr?
Szilvásy kivereslett arccal felelt.
- Szilvásy igazgató-tanító vagyok.
- Elvárom, hogy igazgató úr segítségemre legyen a munkámban.
Szilvásy meghajolt, ahogy azt még prepa korában a tánciskolában tanulta.
- Ez egész természetes, tisztelendő úr.
Elköszönt, kiment az iskolából. Ahogy a kisajtó becsapódott megette az udvaron, a tanácsosok összenéztek. Összenéztek és lassan kifelé indultak.
Tollas együtt ment Siket Ignáccal, a kováccsal. Szótalanul ballagtak, gonddal terhelten. A Tollas háza előtt megálltak, Siket Ignác szája szóra nyílt.
- Nem t'om, fog-é adni a tiszttartó úr ez őszön is a grófi fődből?
Tollas félreköpött a pipaszár mellől.
- Héj, ott százhúsz kilóért megy holdja...
- Tudom.
- De meg nem is olyan sietős tán... még nem tudni, mi lesz.
Siket Ignác szemöldöke a homlokára rándult.
- No-no...