Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · MÓRICZ
A szép, fiatal asszony az ágyban feküdt, de már nem érezte azt a tűrhetetlen zsibongást, bizsergést, amit a forróság okoz. Két napig nagyon rossz volt, a szeme könnyezett, folyton prüsszentett s feszült a feje. De az udvari káplán egész nap imádkozott a boldogságos szűz oltára előtt s a javasasszony forró teákat főzött üstszámra a konyhában s annak a gőzével töltötték meg a házat, így azután már kezdett kiszaladni az ördögség a testéből; ezt is azok a hitehagyott luteránusok csinálták a sok átkozódásukkal.
Pedig Forgách Zsigmond uram nem érdemelte meg, hogy olyan nagyon haragudjanak rá; igaz, hogy visszatért a kálvinista hitből az egyedül üdvözítő egyház kebelébe, de ő egy olyan visszatérő ember volt; a feleségéhez is minden perben átjött a nagy tanácsházból.
- Hogy van lelkem egy tubám?
- Mit bongyak - nevetett a fiatal feleség udvarló öreg urának.
- Már itt vannak az urak, lassan már mind begyűlnek, - ujságolta a férj - harmincketten leszünk.
- A prépost bár begjött?
- Már meg. Itt van a rendházon.
- Neb is bondja kegyelmed.
- Igen, s amint béjő, meglesz a ceremónia.
- Bég sose láttab.
- Jeles ember.
- Hogy nekeb bost kell beteg lenni.
- Még holnap itt marad s akkor velünk ebédez.
- Biztosan engeb bár akkor kiterítenek.
- Hogy gondolsz, oly imája vagyon, hogyha elmondja, meggyógyul a sánta és a vak is.
Forgách uram boldog nevetéssel, mint olyan ember, akinek világéletében minden sikerült, cicázott kicsi szép feleségével.
- Babóm, itt van az atya Abaffy is. Hű, ha azt látnád, oly kövér, hogy csak teherszekéren hozhatták bé. Minden ló leszakad alatta.
- Nem igaz! - kacagott fel az asszony.
- Egyszer beleült a nádor hintajába; ahogy rálépett a felhércre, a kocsi mindenestől feldőlt, ráborult.
Az asszony elkezdett kacagni.
- Ezt csak baga találja ki kegyelmed.
- De igen, mikor a hévízeken vótunk Stubnyán, mikor bement a vízbe, csak úgy felemelte a hasát a combjáról, alátette a zsebbéli óráját s úgy ment be.
Az asszony görcsösen nevetett.
- Baga őrült, biket talál ki.
- Vízjárhatlan zseb, - s az asszony kacagott a szép fehér párnák közt.
- Olyan kövér, hogy volt egyszer itt egy török orvos, az százhúsz bécsi fontot vágott ki belőle...
Az asszony egyre jobban kacagott, fuldokolva mondta:
- Engemnyit?
Az urán is olyan kacagás vett erőt, hogy ráborult az ágyra s úgy göcögött.
- Két esztendő alatt visszahízta.
- Nem igaz!... Embereket vágnak ki belőle, - kacagott az asszony s a szeméből könny patakzott. - Hogy híjják az istennek ezt a csodáját?
- Atyaffy, de úgy mondják «atya Atyaffi», sőt úgy, hogy «gatya atyafi».
Erre újabb roham tört ki mindkettőjükön.
- Na ezt látni kell, - mondta az asszony.
- Még ez is megmozdult s béjött, mert most olyan lelkesedés van, ha most meg nem törik a Betlehem Gábris fejét...
Már a lépcsőházban ott állott a jezsuiták kollégiumának egész diákserege, fáklyát tartottak, de még nem voltak meggyujtva a fáklyák s úgy néztek ki, mint szörnyű nagy fustélyok.
Mikor a főkapitány keresztülment a folyosón, megdermedt a fiatalság s úgy állott, mint a cövek. Ő odanézett s felismert egy-két fiatal arcot, itt voltak az összes gróffiak s mágnásgyerekek.
Az ablakon kipillantott s lent állottak még a Homonnay Gyurkó szekerei, az utolsóról most vették le a hordót s cipelték a pincébe. Ahogy letették a pince ajtajába, rémülettel látta, hogy lepattant a nyírfadonga s a bor lőni kezdett.
- Jézus Mária, - kiáltotta el magát az emeleten s elkezdett futni néhány lépést. Akkor megcsillapodott, hisz úgyse tud segíteni rajta. Elég baj, hogy a tizenkét hordóból csak hét érkezett be.
- Nézze csak kigyelmed, - kiáltott az öreg Batthyányira - nem hiába hét a gonoszok számja, de nincs is áldás. Kiszakadt a hetedik hordója ennek a jó Gyurkónak!
- Inkább a bécsi torony dűljön el, - kiáltott Batthyányi és saját kerek hasára csapott.
- Nem elég, hogy az a veszekedett Simoni, az vámolta meg a szekereket.
- Mék Simoni?
- Az Armpruster uram veje, aki a Khlesl uram húgát kimulatta a házbul.
- Hogy jutott ez a Gyurkó szekeréhez?
- Eltévedtek a télbe Homonnáról s a hegyekbe rájuk küldte az emberit, azt hivén, kalmárokat fog.
- Főbenjáró, - mondta elkomolyodva Batthyányi, aki másod ítélőmester volt a hazában.
Forgách Zsigmond, aki éppen azért mondta neki el ily egyszerűen, mert akarta tudni, mi a vélekedés felőle, most kapott rajta.
- Istentelen egy veszekedett ember az az úr, senkivel meg nem fér, míg meg nem tanítja az ország. Maga Gyurkó imint elmondta, hogy ő egymaga bekavarodott, bejutott a házba, de mikor a gazda látta, hogy micsoda bajba keveredett ember, meg akarta zsarlani s eszeveszett lett a vendégjével s éccakának évadján kiverte őket a bekísért szekerekkel együtt az udvarábul s úgy kellett pogányoknál s hitehagyottaknál éjjeli szállást a faluban kérni, ha csak azt nem akarta, hogy az isten hidege s a farkasok végezzenek vele a hegyekben.
- Ez egy ilyen pogány? - gondolkozott Batthyányi ítélőbíró s fejét csóválta.
A főkapitány most újabb emberekhez ment s szokott fecsegésével, vidámságával azokat is beavatta a kifolyott bor s a Homonnay Gyurkó históriájába.
Most odalent hármat kondítottak az udvari haranggal, ami nagy vendég érkezését jelentette.
- Péter prépost, Péter prépost, - suttogták mindenfelé s az egész ház megmozdult, mint a méhkas.
Az urak mingyárt egybegyűltek a nagy szálában, s kardjukat csörgetve jöttek-mentek, halkan beszélgettek s várták, míg feljön a nyitrai prépost, aki ma az egész országban a legjelesebb ember. Grácban volt sokáig s az udvarnál kedves ember s a hitnek legnagyobb orátora. Akik már ismerték, dicsekedtek vele s akik még nem, szinte félő borzongással várták.
- Mely család s nevezet, - kérdezte az öreg Chuty uram s öreg mentéjét huzogatta, amelynek már inkább csak a lekvárok adtak színt, mint a hajdani bársony.
- Erdélybül való, Pazmaneus, - mondta csöndesen s alázatosan Taródy György, a semptei vár hadnagya.
- Csak ne Erdélybül jüne, - szólt dörmögve az öreg Chuty - az egy olyan pokol torka, nem jött onnan még semmi jó. Betlehemeket terem csak.
- Nem is Erdél, csak Partium... Majd megtöri Pázmány a kígyó fejét, urambátyám, - mondta Taródy csöndesen.
Az öreg nagyot hallott.
- Kígyó, - mondta - kígyófajzat lakik ott, - csak mérges varangy s csúszó.
Most eltolták őket egymástól, mert a terem ajtajában megjelentek a leventék a vállukon lengő sárga-fehér szalagokkal s mindenki mély csöndben és megmeredve várt.
Akkor bejött Forgách Sándor gróf, a pápai kamarás a zászlóval s utána két apród.
Az emelvényig ment és ott megállt s szembefordult az ajtóval az első lépcsőn.
Most együtt léptek be a prépost és a főkapitány. Utánuk jött a helybeli esperes és Eszterházy Miklós, a fiatal dalia, aki most két esztendeje vette feleségül a Mágócsi özvegyét s így egyszerre az ország leggazdagabb főura lett, komáromi szegény nemesből; úgy is lépett, mint egy aranykakas, s mögöttük hat fekete pap jött.
Aztán többen jöttek még, de senki sem nézte a többieket, csak a prépostot: Pázmányt.
Magas, sovány pap volt, csutaszakállú, fekete ruhában, nyakában azzal a rendkívül vastag aranylánccal, amelyet a császártól kapott s azzal a kereszttel, amelyet a pápától nyert.
Csontos kemény embernek látszott, de olyan volt, mint a kígyóbőrbe öltözött; hajlékony s még a mosolyában is komolyság volt. Apró fekete szemei úgy szúrtak, mint a tőr s akin végigfutott, annak megborsódzott a háta.
Az emelvényen egy bíborral behúzott karos pad volt, amelyen öt ember elférhetett, olyan, mint a kanonoki papok széke, de erre hárman ültek le. Középen a prépost, jobbról mellette Forgách Zsigmond, balról egy ezüstvértes német generál, akinek a nevét senki sem tudta kimondani.
Amint elhelyezkedtek, a jobboldali ajtó megnyílt s bejött rajta Homonnay György. Meggyszín rövid dolmány volt rajta nyuszttal s aranyveretű görbe török kardja volt, kócsagos süvegét a kezében hozta, mellette egy idegen viseletű főember jött, fekete szakállú idősebb ember, suttogva mondták a teremben, hogy ez a Sorbán Ráduly, a moldvai vajda. Mögöttük jött Kendy István s Kornis Zsigmond.
A prépost felállott s eléjük lépett, akkor megölelte Homonnayt s jobbról-balról kétszer megcsókolta az orcáját, s ugyanígy tett Sorbán Rádulyval is. Kendyt és Kornist egyszer-egyszer csókolta meg.
Forgách Zsigmond is megölelte mind a négyet s csak annyit mondott:
- Az Isten, a világnak vezérlő ura, gondjaviselő fejedelme és szerető édesatyja: vezérelje kegyelmeteket és viselje gondját ez megnyomorodott hazának és adjon minekünk idvességet.
Most Pázmány Homonnayval, Forgách Rádulyval s a német generális Kendyvel kart karba öltve átmentek balra a másik ajtón s eltűntek.
Az urak magukban maradtak s ennek a néma jelenetnek hatása alatt halkan, de feltüzesedve kezdtek beszélgetni.
Arról beszélgettek, hogyha soha nem volt, most az Isten meg fogja segíteni a világot, hogy azt a szegény Erdélyországot megmentsék a hitehagyás fertelmességétől.
Az urak bent, a legbelső teremben állapodtak meg s csak heten maradtak együtt: Homonnay, Sorbán, Kendy s Kornis mint vendégek, Forgách és a német generál mint házigazdák és a prépost.
A német kedvéért mindnyájan németül beszéltek.
Pázmány vitte a szót s éles és tiszta hangján elmondta, hogy Bécsből az udvartól milyen híreket vett. A császár ő felsége azt kívánja s parancsolja, hogy mindaddig, amíg egész rendesen nincs felindítva a dolog, semmi hír a köznép szájára ne menjen. Őfelsége helyesli s jóváhagyja a tervet, Homonnayt szereti s akarja s a megfelelő muníciót és pénzt ki fogja utalványozni. Tudni kell azonban, hogy az ország mit akar. Az ügy a katolicizmus legnagyobb vállalkozása, de a felség az elharapózott pestisre való tekintettel még nem kívánja, hogy idebent is belső háborúságra vezessen a causa, úgy kell azért megcsinálni a vállalkozást, hogy az nemzeti vállalat legyen. Bethlen Gábort ő felsége el nem ismeri, követjeit ugyanúgy nem fogadta s nem is fogadja, ahogy Báthory Gábor követeit soha nem bocsátotta felséges színe elé. Azt kell megtudni, hogy Bethlen Gábor bír-e hadsereggel s hogy idebent mennyi idő alatt lehet összeszedni megfelelő sereget. A hajdúkra nagyon számít ő felsége, de a hajdúknál nagyon elharapózott az eretnekség, nem szabad azért őnáluk olyan szót kiereszteni, ami elárulja az igazi okokat. Ott csak az áruló Bethlen ellen lehet hadat verni, aki saját fejedelmét, Báthoryt, aki a hajdúknak oly kedves embere volt, megölette s a bűnösöket még mindig nem büntette meg, sőt amint hírlik, főméltóságban tartja Géczy Andrást és a gyilkos hadnagyokat, Szilassyt és Zámbót...
Most Forgách Zsigmond szólott s elmondta, hogy soha alkalmasabb idő nem volt arra, hogy Erdélyt egy csapásra áthozzák a császár hűségére, mert Bethlen Gábort minden erdélyi szív utálja s gyűlöli, mert nem ők választották, hanem a török kényszerítette rá a nemzetre. Evvel megszűnt Erdélyben a szabad fejedelemválasztás s már ezután a török markába szakadt az egész Erdély s ha akarja, egy basáját ülteti ezentúl nyakukba. S maga Bethlen egész Európa előtt elrontotta a dolgát avval, hogy Lippát, Jenőt s még tizenkét várat felajánlott s írásban adott a szultánnak, csak őtet fejedelemmé tegye. Ki kell hát ütni a zászlót s minden magyarnak kötelessége fegyverbe szállani s megmenteni az elszakított, megrontott magyarokat.
- De hogy viselkedik evvel szemben Erdély? - kérdezte Pázmány.
Most minden szem Kendyre nézett.
Kendy egyenesebben ült s fölemelte a szemét.
- Illustrissime Comes ac Domine, Domine et patrone longe observandissime... - mondta erdélyi komolysággal s ünnepélyességgel.
Aztán előadta az ismert dolgokat, elismételve, hogy Bethlent Szkender basa a török szultán tudtán kívül, barátságból nyomta bele a fejedelmi süvegbe, mert Bethlen tud a basák nyelvén s bujdosása alatt Szkender basának udvarában volt tányértörlő s nyaló.
- Soha a szultán fegyvert egy erdélyi fejedelemért sem fogott, még soha erdélyi fejedelem szavára meg nem mozdult a török sereg, csak ha becsalogatták s rablásra ingerelték. A szultánnak olyan mindegy, ki az erdélyi fejedelem, mint ahogy mindegy, milyen színű a tehén, fejér-e vagy tarka, amelyiknek tejét eszi flöstökömre. Nincs itt semmi. Nincs itt se becsület, se kitartás, se okosság. A töröknek be kell kötni a szemét. Küldeni kell követet, ha ő felsége, a római császár, ajándékot küld, akkor a török boldog lesz, ha megegyezhet, mert van neki elég baja; sem katonája, sem békessége, Perzsiákon minden uralma kockán forog, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy feje fájduljon egy emberért. Küldjék be neki a Bethlen Gábor fejét s annyi arannyal méri le, amennyit nyom, csak maradjon minden a régiben.
Kendy nagyon megőszült az utolsó évek alatt, de ugyanolyan nyakas volt s pattogó, mint mikor Báthory Gábor ellen indult Széken.
Kornis Zsigmond még kövérebb volt, mint valaha, s szapora kis szókkal erősítette meg, amit Kendy mondott. Még hozzátette, hogy neki mindennap jön új s újabb póstája, hogy Erdélyben milyen kétségbeesés van, hogy a szászok nem eresztik be Bethlent maguk közé, se Szebenbe, se Fogarasba, se a meggyesi várba. Már Segesváron is akart lakni, de nem hagyták, most olyan, mint a küszöb, se kint, se bent, se pénze, se országa, se híve, muszáj neki mézesmadzaggal csalogatni az embereket s konfiskál, konfiskál, hogy ajándékozni tudjon valakinek. Lop és rabol, a - katolikus uraknak még a dolmányát is leszedi s a mentegombjait megismerte rajta Sarmasághy Bálint.
Soká tanácskoztak az urak, közben besötétedett s gyertyákat gyujtottak és két óriási fáklyát állítottak nagy vastartóba.
Mikor az inasok kimentek, újra kezdték a beszédeket, de Pázmány akarata győzött, hogy a felség nevét nem szabad belevenni, amíg valami eredmény nem mutatkozik.
Homonnay György nem szólott, nem volt beszélő ember, csak izzadozva s félve hallgatta a veszélyes kombinációkat. Született nagyúr volt, aki a maga világának, egy egész országrésznek urául született s végtelen birtokai felett úgy állt egyedül, mint akit a sors rendelt ki nagy dolgok végzésére, de kedves fiatalságán túl semmije sem volt egy kis hetykeségen kívül.
- Ő felsége elvárja, hogyha van, aki felveszi a szabadság zászlaját, tegye azt a maga magyar becsületire s erejére támaszkodva mondta Pázmány.
- De hogyan, főtisztelendőséged, - mondta Kornis Zsigmond - mikor itt oly világ vagyon, hogy Rákóczi György a saját kedves anyját megfosztja minden birtokától s kiforgatja mindenéből s rokonok irgalmára szorítja.
- És hogyan, - mondta Kendy István - oly közerkölcsök vannak, hogy mikor Homonnay György tizenkét hordó bort hoz ajándokon erre a gyülekezetre, egy katolikus úriember szolgáival felvereti a hegyekben s a hordókból ötöt elraboltat s az urat, egy Homonnay Györgyöt éjnek éjszakáján a hóba s farkasok közé kiveret.
Pázmány álmélkodva hallotta a dolgot s mód felett felháborodott, s felháborodása azonnal átragadt az urakra s mingyárt statárialiter követelték eljárni az útonálló ellen.
- Ő felsége pénzt ad s katonaságot is rendel. Rendel port s fegyvert a felkelés javára, de azt akarja, hogy legyen aki helyt áll s jót vállal érette - szólt a prépost.
Erre mély csönd lett. Felelősséget vállalni a felség pénzeért, ennek nagy foga van. Egy ilyen felelősség nem puszta szó. Mert jön a Kamara s viszi a birtokot.
Forgách Zsigmond azt mondta csöndesen:
- Vivát Homonnay.
Erre megörültek és elkezdtek vivátozni. Homonnay Györgyre tolták az egész felelősséget. Kösse le birtokait írásban a felség javára, azért a pénzért, amit a kincstár adott s ezentúl adni fog. Ha megnyeri az erdélyi trónust, úgyis csak neki lesz belőle haszna s ha nem nyeri, - amit még csak feltenni sem szabad - maga Pázmány felemelte kezét, hogy olyan tüzet rak, amelynek lángjánál nagyobb pecsenyét is meg lehet sütni annál a falatnál, akit Erdélynek hívnak.
A hangulat nyomása alatt Homonnay zavarában és elvörösödésiben nem bírt ellentmondani s hajlandó lett. Úgy érezte, mintha vesztébe rohanna, mintha a meglevő bizonyost most ejtené ki a kezéből egy álomért és egy reménységért.
Izzadó homlokát törülgette, mikor a késő éjszakában elkészült az írás és azt aláiratták vele. Mint kancellárja, Kendy István és főkapitánya, Kornis Zsigmond jegyezték. A többi urak is, mint tanuságtevők.
Ekkor óriási vivátot kiáltottak az urak s felállottak, hogy átmenjenek a nagyterembe a megterített asztalhoz, vacsorát enni.
Mikor bementek, odabent is forrt a hangulat. Az urak várakozás alatt sok bort megittak s egyre pezsgőbb szívvel verték a szavakat.
Az asztalfőn ült Pázmány és Forgách Zsigmond közt Homonnay.
Az úrfiak s deákok kezdték felhordani a tálakat, száz tálat raktak fel az asztalra, egyikben a húsoknak végtelen sora, másokban a tésztáknak s becsináltaknak tömege volt s kiki azt vette maga elé, amelyik közelebb esett hozzá.
A kassai főesperes asztali imája után hozzáfogtak az evés nagy és kedves munkájához.
Mingyárt az első tál után felállott Forgách Zsigmond s köszöntőt mondott a császárra és királyra, amit egyszerre robogva felállván, tiszteletes méltósággal hallgattak az urak s utána fergeteges hangon kiáltották:
- Isten éltesse ő fölségét, Isten gyarapítsa!
Akkor megindult a szónoklatoknak hosszú sora s ahányszor valakinek egészségét itták, mindannyiszor felkiáltottak az urak s a felszolgáló fiatalok:
- Isten éltesse! Isten szaporítsa!
Mindenki beszélt; alig volt valaki, akinek mondanivalója ne lett volna, s végül mikor már eltöltek a beszédekkel s ételekkel, felállott Péter prépost.
Egyszerre, mintha minden, ami ezideig történt, csak egyszerű torokköszörülés lett volna, áhítattal s feszült megriadással hallgatták a papot.
- Az élő Istentül elfajult és undok Bálványok után hanyatt-homlok rohant sokaságot - kezdte éles, tiszta s közvetlen hangon, mingyárt a dolog velejét megfogva a prépost - észre akarván hozni Ezékhiás király, követeket küldött az egész országba s ő maga is atyai intésekkel serkentgetett mindeneket, hogy az istenhez térjenek. De ezt az ő szent igyekezetét az eltévelyedettek gyalázatos tréfákkal csúfolák... Aligha mostan is hasonlóképpen nincs dolguk azoknak, akik az útjokat tévesztetteket jó ösvényre akarják vezetni.
- Mert nemhogy kedvesen fogadnák, sőt inkább nagy haraggal fenik ellenük agyarukat. Azért, ha csak embereknek akarnánk kedvezni, jobb volna kezünket összekulcsolni s hallgatva ülni, mint az Igazság hirdetésével gyűlöletet aratni.
Mindenki meghatva hallgatott s egész arcával lelkesen intett s nézett s igazat adott a nagy papnak.
- De nekünk, a Krisztus juhainak oltalmára rendelt személyeknek nem bőrünkben van az igazság, hanem a lelkünkben. Azért nekünk az igazság mellett ki kell szállanunk: az Istenért bajt kell állanunk; s a báránybőrbe öltözött farkasok ellen vitézkednünk kell... Azért én is itt állok előttetek s elmondom szívem szerint s tudományom szerint, hogy mint s miként kell gondolkozni ezekről a fene dolgokról.
Mindenki mélyet lélekzett s várt. A csönd feszült lett, a pap oly elszánt hangot ütött meg, hogy az emberek előre borzongtak a bekövetkező nagy és szörnyű lelkesedésektől s félelmektől.
És ebben nem is csalódtak, mert Pázmány remekelt s úgy lefestette a kálvinistákat, luteránusokat, a többi hitehagyottakat ördögfiainak, hogy végül az agyak a végtelenségig voltak feszítve s a szónok felemelte hangját: és szembefordult velük s mindenkinek egyenként a szemébe nézett és villogó barna szemeivel megverte a szíveket:
- Ezeket az ördögöket tartjátok a kebleteken s ezeknek engeditek rontani a magyar hazát és ezek a veszekedő, ordító pásztorok, akik meghazudtolják egymást, akik azt mondják egymásról, egy szava nem igaz a másiknak, akik szitkokkal tetézett könyveket írnak egymás ellen, a lutheristák a kálvinistákra s a kálvinisták az lutheristákra, ezek az emberek tegyenek itt nekünk igazságot s tanítsanak minket emberségre? Ezeknek a kezébe szakadjon az ország legszebb része, a szerencsétlen Erdély egy hitetlen kálvinista szolgája legyen?... ezt akarjátok?...
- Nem! - ugrott fel az egész társaság. - Nem! - kiáltották - s ezerszer nem!
- Vagy azt akarjátok, hogy a török kezébe hajítsák ezek az ebek az egész Magyarországot, mint üres koncot, amelynek velejét kiették?
- Soha míg élünk!
- Avvagy akarjátok, hogy a mi vérünk s a mi religiónknak idvessége és szépsége legyen és virágozzon Szűz Mária boldogságos hazájának legszebb tartományán?
- Igen, igen!
- Akkor emeljétek fel a kezeteket s esküdjetek . . ,
És a harminckét úr esküdött, kardját csörömpölve verte a földhöz s asztalhoz és nagy szívvel esküdött életre-halálra s a hitehagyottak vesztire.
Homonnay György elől állott s mellette Sorbán Ráduly s most úgy érezték, meg van nyerve a csata s csak napok kérdése, hogy bevonuljanak országukba.
A nagy pap eltávozott, egyedül s az urak behívták a legényeket s a fáklyatartókat s most kezdődött meg a magnum áldomás, dal és tánc.
Forgách Zsigmond bement a feleségéhez.
- Mi volt ottan, édes uram? - kérdezte a szép fiatal asszony, aki nem tudott aludni s alig várta, hogy ura valami szót hozzon.
- Boldogok a magyarok - szólt a főkapitány s maga is boldogan símogatta felesége orcáját.
- Miért?
A főúr hallgatott.
- Csak boldogok... - mondta csöndesen, szokott humorával. - Homonnay Gyurkó beleült a fejedelmi székbe.
- Itt Kassán?
- Jaj, nagyon szépen beszélt Péter pap, nagyon szépen.
- S mit?
Forgách soká hallgatott.
- Azt mondta, hogy Luther az ördög fattya vót.
Most az asszony hallgatott:
- Hát ezt mondta nekem az én dajkám is, az Orsolya.
- Mind ki fogjuk irtani, ahol egy kálvinista vagy lutherista van - szólt mosolyogva a gróf.
A grófné elszomorodott:
- Maguk mindig csak ölni, ölni akarnak.
- Az az élet, fiam!
Az asszony elfordította a fejét.
- Igen... csakhogy ám az ő kezükben is kard van!... Nem megy olyan egyszerűen... Hátha ők ölik le magukat?
A főkapitány felnevetett:
- Majd kiütjük a kezükből...
Távolról hallatszott a hatalmas nótázás. Az urak daloltak. Bolond nótákat fujtak. Rekedt ordítással, bordajos vadsággal, oly szilajon, ahogy csak a bor bömböl a férfiakbul. Hallani se jó:
Sok nyálat orcámon gyakorta hagyott,
Néha nyakamon is által okádott,
Kebelem is akkor teli rakodott.
- Isznak - mondta a férj ragyogó arccal.
- A medve bőrére - mondta az asszony. - Inkább némítanák el a fertelmeseket.
- Katonavirtust a nóta nevel, - mondta a főkapitány s nevetett.
- Csudálom, hogy Pázmány prépost ki nem vonatja nyelvüket.
- Nem aggeb prédikátor az: élni hagyja a vitézt, - szólt a főkapitány s megcirógatta kis feleségét.
(Folyt. köv.)