Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: LENNI VAGY NEM LENNI

Kedves írótársaim! [*]

Széchenyi István egy koratavaszi napon, délután öt órára palotájába kérette barátait. 1848-ban történt ez - közvetlenül a forradalom kitörése előtt - március 12-én.

Az alábbi ívet köröztette:

«Miután hazánk és kivált nemzetiségünk könnyen veszélynek indulhat s előttünk azon állapot áll, hogy fajtánk vagy egy dicső aerába lépjen, vagy a legnagyobb veszedelembe keveredjék; felszólítom különösen - mert mindenkit szívesen látok - az alul feljegyzetteket: méltóztassanak barátságos tanácskozmányra lakásomon engem szerencséltetni. Széchenyi István.»

Az ív mögött a meghivottak hosszú lajstroma található, vagy hetven politikus neve. Közte Kossuthé is.

Vendégei egymásután érkeztek. Inasai - az egyik bécsi, a másik egy szakállas, öreg cseh - lesegítették az urakat hintójukból. Bevezették őket a társalgóba.

Elmult öt óra, negyedhat, félhat. A házigazda nem mutatkozott. Türelmetlenkedni kezdtek, nem is annyira udvariatlansága, mint inkább nemtörődömsége miatt. A társaság fölállt, cihelődött. Ekkor - háromnegyed hat felé - jelent meg a szárnyasajtóban Széchenyi István.

Izgatott volt, sápadt. Ez sötétbarna bőrén is meglátszott. Halálsápadt volt.

Senkivel se fogott kezet. Megállt a szárnyasajtó közelében, melyet közben becsuktak az inasok. Tekintete végigcikázott a jelenlévőkön.

Először is azt vette észre, hogy Kossuth nem jött el. Természetesen, természetesen. Már hetek óta leveleket kap mindenünnen, vidéki kúriákról, az «erdélyi hon magyar fiai»-tól, melyben figyelmeztetik, mire készül ez az izzó népvezér. Nem is várta, hogy eljőjjön. De hogy nem jött el, az szinte önkivületbe hozta.

A hetven meghivott közül ebben a sorsdöntő órában körülbelül huszan jelentek meg. Ott látta Andrássy Györgyöt, Cziráky Jánost, Károlyi Györgyöt, Keglevich Károlyt, Lonovics Józsefet, Majláth Györgyöt, Majtényi Antalt, Pálffy Móricot, Perényi Zsigmondot, Szapáry Józsefet, Széchenyi Antalt, Ürményi Józsefet és másokat. Az idők forradalmas árja Wesselényi Miklóst, az erdélyi mágnást is fölsodorta ide, Zsibóról. Aztán még ott állt - oldalt - két mostohafia: Zichy Félix és Zichy Henrik.

Ez a részvétlenség elcsüggesztette. Ha előbb lobogni kezdett vére Kossuth távolmaradása miatt, a többiek közönye lehűtötte. Fáradtan tartotta balkezében a papirlapot, melyre följegyezte beszéde jelszavait. A papirlap remegett ujjai között.

Lefelé nézett, a földre, mereven, mint mikor beszélni készült.

- Bocsássatok meg, uraim - mondotta -, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Kevesebb annál, több annál. Minekelőtte beléptem ide, dolgozószobámban tépelődtem. Kebelemben iszonyú vihar dúlt - és itt elnémult, ujjait szokása szerint begombolt kabátja szárnyába akasztva. - Lassan gyülemlett bennem ez a vihar, kétség kétségre, felleg fellegre, de történetesen most robbant ki. Én pedig döntöttem - megint szünetet tartott. - Évek óta azon tünődöm, érdemes-e még folytatni építő munkánkat? Kezdetben fölcsillanna egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen elborula. A politikai helyzetet ismeritek. Szükségtelen részletezni. Vérről álmodunk, beszélünk mindannyian. Itt állunk Európa közepén, mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán távol keleten, termő-talajában virágozhatott is volna, de ideplántálva a nyugatra, elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedett. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. Így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? - kérdezte és fölvetette ideges fejét, hetykén, majdnem kihívóan. - Mi az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem értenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixá-val él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem uraim - mondotta és zilált haját homlokára csapta - nem uraim - mondotta mégegyszer emelt hangon, csaknem kiabálva -, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme sincs annak, hogy kirekesztessünk a mívelt népek közösségéből. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa egy parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. El kell hát felejtenünk - szólt növekvő hévvel -, mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiába. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszünte áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolucióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választhatunk: az egyik fájdalmas, a másik fájdalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelkitusák, hosszú napok, hosszú éjszakák után az utóbbit választottam szerencsétlen népem számára. Ilyeténképpen legalább nem érzi az elkorcsosulás bűntudatát, nem sejti, hogy rövidesen szemfedél borul rá és koporsó. Másíthatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer és mindenkorra megszakítom. Majd belepi a por. Csak az fáj, hogy az alvót felriasztottam. Majd elalszik újra - legyintett és már gyorsabban beszélt, szinte hadart. - Metternich herceggel mindezt közöltem. Ő baráti békét ajánlott. Biztosította a fájdalmatlan halált. Hogy mit míveltek ti, az kizárólag rajtatok múlik. Sajnálom, hogy idefárasztottalak. Csak ezt óhajtottam értéstekre adni. Más mondanivalóm nincs.

Még egy lépést hátrált, az ajtó felé, úgyhogy a közte és vendégei között való távolság nagyobbodott az óriási teremben. A szónok elhallgatott. Úgy állt ott, egyedül, távol mindenkitől, elszigetelve komorságába és fekete ruhájába, akár Shakespeare mélakóros alakja, a dán királyfi. Egy pontra bámult, eszelősen. Reszketett a fölindulástól. Hallgatói is reszkettek. Némán hallgatták végig, anélkül, hogy félbeszakították vagy csak egy pisszel is tiltakoztak volna. A némaság most növekedett. Ez a temetés csöndje volt. Döbbenten álltak, gyökeret vert lábbal. Az urak halk eszmecserét folytattak s közben rá-rásandítottak vendéglátójukra, aki még mindig önmagába süppedve töprengett. Egyesek - félénken - helyeselték az alapgondolatot, csak a kivitel módját kifogásolták. Ismét elnémultak. Hosszú csönd lett. «Gazember» - ordította, egyszerre valaki - «te gazember» - és Széchenyi felé mutogatott, «gazember vagy». Ki volt ez? Wesselényi Miklós volt. Hatalmas öklével úgy rácsapott egy barok-asztalkára, hogy az reccsent. Talpra is ugrott, rohanni kezdett, de feldöntött egy széket. Vak volt. Tapogatódzva botorkált előre, örökre kialudt, világtalan szemeivel, az el-nem-múló éjszakában, odafelé igyekezve, hol a házigazdát sejtette, hogy nekitámadjon. A többiek lefogták és csitítgatták. «Gazember» - lihegte magánkívül Wesselényi - «gazember». - «Honáruló» - sipította egy vékony hang. - «Fia annak a Ferenc grófnak, aki a Nemzeti Múzeumot alapította?» - «It's a perfect disgrace» - méltatlankodtak a hazafias mágnások. - «I can't realise it». - «Ist der Stefi verrückt geworden?» - «C'est trés fort». - «Mais il est fou». - Mindenki össze-vissza beszélt, feléje és egymás felé, a levegőnek és önmagának. «Megtagadta principiumait». - «Hiába, Bécsben született, főhadnagy korában még magyarul se tudott, könyvből tanulta». - «Kibújik belőle a német». - «Crescenz grófné ma se beszél magyarul». - «Hát a kamarillának egy nemzetet akarsz szállítani, te spion?» - ordított megint az, aki előbb, az ifjúkori barát, akivel hajdan Franciaországot és Angliát beutazta. - Csak abban hihetek, hogy elméd megháborodott. Vagy szemfényvesztés volt az egész? Nem te írtad, hogy a nemzet feldicsőülését hordozod minden csepp véredben? Most pedig a nemzetet arra buzdítod, hogy adja fel jogát, önállóságát, kiszolgáltatod a reakciónak. Hol a te helyed ezután, aki üdvleldébe akartad helyezni nagyjaink hamvát? Nem, nem, ez e kisded nép nem tunya, csak elhanyagolt, nem élemedett, inkább gyermek még, gyámolításra, istápolásra szorul. Kelet népének egyformán kell küzdeni kelet ellen és keletért, nyugat ellen és nyugatért, akkor feljut a csillagokig. Mi tovább is dolgozunk érette, megyünk elrendeltetett utunkon, ha nélküled, ellened is. Szent reformtörekvéseinket azonban nem adjuk fel soha. Az a hitünk - lásd, ezt is te írtad - hogy aki néhány gyümölcsfát ültetett életében, az nyugodtabban alszik majd a földben. Isten minket úgy segéljen.» - «A bitóig és golyóig» - mondotta csöndesen, inkább magának valaki: Batthyány Lajos.

Percekig morajlott a gyülekezet, majd helyeselve, majd fölháborodva, majd tárgyilagosan vitázva, majd szikrázó gyűlölettel, farkasszemet nézve azzal, aki ott állt az ajtónál, csökönyösen, lemosolyogva az érveket, vállát vonogatva, egyformán rendületlenül. Szeme izzott a bozontos szemöldök alatt, mint csipkebokorban a tűz. Csontos, sárga koponyáján kopogott a szitkok jégesője. Szakadatlan ennen-szavait hallotta ezektől a vezérférfiaktól, akikkel évtizedek óta együtt küzdött. A Hitel, Világ és Stádium mondatait fegyverül szögezték ellene. «Ernyedetlenség, türelem, keménység - lángolt Wesselényi, az ékesszólás lendületében. - Nem borzadsz-e, hogy én, a szegény vakember, ki a budai börtönben vesztettem el szemem világát, látom az utat és te, te, aki hajdan fényt gyujtottál nekünk a sötétségben, már nem látod?»

Széchenyi szája ekkor megvonaglott. Most azt hitték, hogy azonnal sírvafakad. De nem ez történt. Könnyedén, világfiasan a terem közepére sietett és elkacagta magát. Sokáig kacagott. Aztán kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt. Próbára akarta tenni őket. Egy előre kitervezett komédiát játszott és játszatott el barátaival s ebből azt a meggyőződést szerezte, hogy érdemes újult erővel tovább dolgoznia ennyi nemes hazafival. Arca kigyulladt a boldogságtól. Inasaival behozatta az ezüst karosgyertyatartókat, mert már sötétedett s zárt ajtók mögött elkezdődött a tárgyalás, a komoly «barátságos tanácskozmány», mely a késő esti órákba nyúlt belé.

Ennek a históriai mozzanatnak lefolytát a bécsi titkoslevéltárban őrzött kémjelentés örökítette meg, melyet még aznap, március 12-én beterjesztettek a kamarillának (3652-3653. iktatószám alatt), de a viharos világpolitikai események miatt csak március 27-én került Ausztria akkori ifjú császára, Ferenc József elé. Tulajdon szememmel láttam a meghívót, Széchenyi aláírásával s egy penészes, málladozó papírlapon ennek a beszédének irónnal odavetett vázlatát is.

Miért mondtam el mindezt ily részletesen? Azért, mert nem tudok nála tömörebbet, megrázóbbat, drámaiabbat. Színpadon se játszottak ilyen drámát. De ezt a drámát a történelem színpadán játszották. Nem is játszották, hanem átélték. Mind a két fél egyformán élte át. Amelyiket ugrattak, éppúgy, mint az ugrató. Hogy az ugrató valóban ugrató volt-e annak eldöntésére nem vállalkozhatom, ennélfogva ezt nem firtatom. Ha nem volt ugrató, akkor annál tiszteletreméltóbb a hite, hogy ennyi kétség közepette hinni, alkotni tudott. Ha valóban ugrató volt és ezúttal csakugyan színészkedett, akkor élménye éppoly élmény, mint ellenkező esetben. Minden tréfa a gondolatunk, az érzésünk lepattanó szilánkja, mely szervesen hozzátartozik. Minden játék egy elvetélt cselekedet. Bármiként is van, ez a jelenet oly mély, oly megindító, mint Hamlet monológja: a «lenni vagy nem lenni». Nem egy ember nevében mondották el, hanem milliók és milliók nevében. Az, aki elmondotta, az saját kétségeit dramatizálta. Nem is monológ ez, hanem valami csodálatos, sokszólamú dallam, szeszélyesen, gazdagon, tragikusan hangszerelve. Ez a magyar «lenni vagy nem lenni».

Barátaim, engem sokat foglalkoztatott Széchenyinek ez a döbbenetes tréfája. Azt hiszem, mindnyájan, akik tollat forgatunk kezünkben, állandóan a lét és nemlét e kérdésével foglalkozunk, azzal kelünk-fekszünk, naponta többször gondolunk rá. Egyszerűen azért, mert ez a mesterségünk. Amikor a Magyar Írók Egyesülete megtisztelt azzal a kéréssel, hogy itt, elsőévi közgyűlésén szóljak pár szót, átvillant agyamon egy ötlet: Az, hogy ezúttal én is álarcosan jelenek meg itt s a kétségbeesés és gúny maszkja alól valami elképzelt írótársamnak halkan ezeket az ördögi szókat suttogom a fülébe:

- Mondd - de őszintén felelj nekem -: mit akarsz még te költő, író, művész a huszadik században s főképp mit akarsz itt, minálunk? Kacagnom kell, ha rád pillantok. Egy szegény, eladósodott földmívesnép fia vagy, egy megköpdösött, porig alázott nemzet gyermeke, egy néhány vármegyére csonkított, éhes ország fölösleges kenyérpusztítója. Kasza-kapakerülő vagy, nevetséges anakronizmus, csökevény szerv. Legjobb esetben fényűzési cikk vagy. Te vagy az az aranyozott gipszrózsa, amely az oromfalról legelőször pottyant le, mikor régi, kedves tanyánkat összedöntötték. Fogalmam sincs, miért lézengsz még ezen a földön? Biztosítalak, hogy nem olvasnak. Se téged, se mást. Nem szeretnek. De nem is nagyon gyűlölnek. Egyszerűen közönyösek irántad. Ha nem hiszed, kukkants be néhány előkelő könyvesboltba, figyeld meg, milyen testvériesen árulnak petrezselymet a magyar könyvek, milyen fölényes mosollyal tolják félre azok, akik még betűkkel telenyomtatott papirost vásárolhatnak. Idegen divat járja nálunk, pajtás. Minden fashionable, "ŕ la page, tief und gedankenvoll, ami idegen. Olykor ugyan még ünnepelnek egy-egy írót, társaskörökben, szalonokban. Ezek is többnyire idegenek. Már a pályaudvaron megrohamozzák őket, kivallatják, hogy mi a véleményük erről-arról s diadalmenetben cepelik a bankettekre. Tucatjával van ilyen írónk, különb is náluk, de ezekre közönségünk egyszerűen nem kiváncsi. Mégpedig joggal. Egyrészt azért, mert nincs frakkjuk és foltos nadrágjukat, böjtölő arcukat lehetetlen a dobogó fényszórója elé állítani, másrészt azért, mert az olvasókat fokozatosan, rendszeresen leszoktatták arról, hogy érdeklődjenek irántuk. Sajtónk egy része - tisztelet a kivételeknek - fázik az «örökbecsű» dolgoktól. Ami örökbecsű, annak «régen-rossz». Másutt sem uralkodnak rózsás állapotok mostanában. Mégis meglepődve tapasztalhatod, hogy a francia ujságok oldalakat szentelnek az irodalomnak, mindegyiknél egy-egy kritikus székel, éles egyéniségével, korlátlan hatáskörrel, az olasz sajtó becsületbeli tartozásának, vagyis kutya-kötelességének tekinti, hogy a hagyományos terza pagina lepedőjén csak könyvekről, eszmékről essék szó, amint a spanyol sajtó is megőrizte számukra a segunda páginá-t. Nálunk nemigen van erre hely. Kiszorítják az írókat azok, akik érdekesebbek náluk, a szobafestőkből és szobalányokból lett külföldi mozicsillagok és a kéjgyilkosok. Kritikánk nincsen. Néha napvilágot lát egy-egy magasztaló könyvismertetés. Ezt mosolyogva lapozza tovább a beavatott és be-nem-avatott, mert elképzeli azt az épületes jelenetet, amint az író térdenállva kikunyorálta. Az a szomorú, hogy ez többnyire igaz is. Néha napvilágot lát valami ledorongoló förmedvény. Ezt szintén mosolyogva lapozza tovább mindenki, mert sejti, milyen indítóokokból született. Többnyire ekkor is fején találja a szöget. Ennek a kritikátlanságnak tudható be, hogy az önálló véleményt eleve gyanakvással fogadják s felhördülnek rá. Nem szokták meg a szabad szót, nem bírják megérteni, hogy valaki politikai érdek, konc nélkül más véleményen lehet egy irodalmi kérdésben, mint jómaguk. Egy-egy lázadó is akad. Időnként kiönti epéjét, lekaszabol valakit, talán igazságtalanul is. Ez, ha nem is menthető, de érthető. A rabok csak lázadni tudnak, nem harcolni. Nincsenek is irodalmi rohamcsapataink, csak irodalmi terrorfiúink, akik szellemi inségükre való tekintettel legszívesebben a szellem kapitalistáit, a lélek királyait szúrják le. Kritika híján az irodalom államformája az, ami az ancien régime-é: királygyilkossággal enyhített zsarnokság. Vérengző pártok rémuralmában élünk. A gondolatszabadság ebek harmincadjára jutott. Senkise mer nyikkanni. Ez a közös egyetértéssel gyakorolt pártcenzúra, mely műveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntetőexpedícióival egymást támogatja és táplálja, egymás erejét növeli, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál. Ennek esik áldozatul az irodalom közös ügye. Észre se veszed, hogy te vékonyodsz, mig ők, akik a nyilvánosság porondján akaszkodnak, szépen megvastagodnak minden író rovására s titokban összenevetnek, akár az augúrok. Tegyük föl azonban, hogy nem mingyárt ütnek agyon. Akkor se írhatod meg véleményedet, mert nincs hatalmad. Kezdeményező-erőd semmi. Nem csoda, hogy az író általában megvetett és lenézett valaki, szellemileg nyomorult, testileg nyomorék. Közlöm veled különben, hogy egy íróbarátom levélben kért tőlem harminc fillért, villamosra. Közlöm veled azt is, hogy egy másik íróbarátomat a csecsemővédő-egyesület táplálja emlőin, amennyiben naponta kétszer - jóságosan - ingyentejet utaltat ki számára s ez ebédje-vacsorája. - De megeshetik, hogy «beérkezel», mint sokan. Akkor azért a regényedért, melyen egy évig vagy kettőig dolgozol, föltétlenül kaphatsz annyit, hogy belőle egy vagy két hónapig gond nélkül megélhetsz és azért a novelládért, melyet egy hétig körmöltél, annyit kapsz, hogy a közben megivott feketéid, elszívott cigarettáid költségét bőségesen fedezi. Ilyenformán más állást vállalsz. Reggeltől-estig dolgozol, hogy a benned lakozó író estétől-reggelig dolgozhassék. Nem igaz, hogy nálunk nincsenek többé mecénások. Íróink a mecénások, akik kitartják önmagukat. Ők önmaguk «kitartottjai». Azok, akik igazán költők és művészek, ma a háborút követő operettkorszakban, a műkedvelők és féltudósok paradicsomában, ilyenformán csapják be a jelenkort. Ami az utókort illeti, abban aztán egyáltalán ne reménykedj, öcskös. Én ismerem az utókort. Mi magunk vagyunk az utókor, a közelmult utókora. Mondd, milyen könyvek foglalkoztak azokkal a nagy művészekkel, akikkel mi még karonfogva jártunk, Petelei Istvánnal, Lovik Károllyal, Kiss Józseffel, Cholnoky Viktorral és mikor ünnepelték utoljára rajongó hívei Bródy Sándort, Csáth Gézát, Török Gyulát, Kaffka Margitot, Tóth Árpádot, hogy csak néhány nevet említsek, találomra? Másutt, ahol igazán él az irodalom, a halottakat is számontartják, beiktatják az élet villamos áramába, minden évtizedben értékelik és átértékelik emelik vagy buktatják, szóval foglalkoznak velük. Itt nincs föltámadás. A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve. Halhatatlanságuk többnyire csak addig tart, amíg telefonálhatnak kiadóiknak és barátaiknak. Mihelyt nem telefonálhatnak, már baj van. Nem «istenfik» többé, akiket lelkes honleányok és honfiak ölelnek keblükre, de nem is a gazdag népek írónábobjai, akik repülőgépen utaznak s tengerparti villájukban nyaralnak. Cudarul megváltozott a korszellem is. Mindenütt a földgolyón eltűnt a nemzeti zártság a népek meleg összebújása s valami hideg nemzetköziség lépett a helyébe. Népviseletet is alig találhatunk már. Valaha alig félszázaddal ezelőtt - még voltak olyan falvaink, melyeket télvízidőn eltorlaszolt a hó, tavaszig nem érintkezhettek a legközelebbi falvakkal sem s addig a nemesi kúriákon, kunyhókban, tollfosztás, fonás közben mesélgettek, gyertyavilágnál olvastak. Ez a meghitt bensőség, az álmodozás e termékeny csöndje, melyben a költő és az olvasó érik, örökre megszünt. A műszaki tudományok haladása, a közlekedési eszközök diadalmas előretörése folytán egy lett az egész világ. Nem közönyös, hogy ma alig három nap alatt elröpülhetsz Newyorkba. Azt se szabad feledned, hogy Magyarországon csak 1840-ben döcögött végig az első, kezdetleges vonat, hogy csak 1880-tól fogva telefonálhatunk s hogy e tehnikai forradalom; mely a nemzeti egységek irodalmát ismeretlen és beláthatatlan válságok felé sodorja, még a kezdet kezdetén van s csak ezután érezteti majd hatását. Egyelőre a tanyai asszonyok is rúzs-nak nevezik a pirosítót. Nyakunkon mindenféle irodalom, eredetiben vagy fordításban. Aztán - ami aggasztóbb - az irott betűnek hatalmas versenytársává vált a mozi, mely naponta óriási tömegeket von el a könyvtől s nálunk csaknem kizárólag idegen portékát használ föl. Ez megtanította az embereket arra, hogy képekben érezzenek, gondolkozzanak, anélkül, hogy nyelvvel fejeznék ki magukat, anélkül, hogy a nyelvi kifejezés varázsában gyönyörködnének. Mindenesetre sorvasztja a szót. A rádión kasznáraink különböző nyelvleckéket vehetnek s kiejtésüket beszélőfilmek által tökéletesíthetik. Új kor következett el: a nemzetköziség jazzband-kora. Hanyatlóban a nyelv csillaga. Bajos arra számítani, hogy ennek a közönségnek csak egy könyvet is el tudsz sütni. Egy és más fonákság ellen talán még küzdhetsz, de ezzel csak tüneti jelenségeket orvosolnál. Nem futhatsz versenyt a repülőgéppel, a léghajóval, a gyorsvonattal, nem kattoghatsz oly veszetten és mindenütt-jelenlévően, mint a mozi s nem bömbölheted túl a rádiót, ezt a soha-el-nem-apadó pampulát, mely egyszerre tíz nyelven kiabál, a földrajzi szélesség és hosszúság minden délköréről. Viadalra kelni a lehetetlennel, hősi, de ostoba vállalkozás. Mi az értelme hát annak, hogy magyar író vagy? Semmi, pajtás, semmi. Azt tanácsolom, hogy törd szét töltőtollad, roncsait vesd a Duna mélységes fenekére és sietve nézz valami okosabb kenyérkereset után. Ha pedig semmikép se tudod magad erre elszánni, akkor vedd azonnal a pisztolyod, harapd fogaid közé a csövét, hogy biztosan találjon s húzd meg a ravaszát. Írtsd ki magad, gyorsan, minek előtte mások kiirtanának, lassan. Írmagja se maradjon a betűvetők átkozott fajtájának. Szűnjön meg a huszadik század elején, pusztuljon ki, haljon meg végkép az az egykor oly dicső irodalom, mely jelképesen a Halotti beszéddel kezdődik.

Milyen türelmes az az írótársam, akihez ezt a filippikát intézem, hogy még mindig nem kiált föl s botrányt csapva nem kerget ki ebből a teremből. Tudom, hogy nincs itt és egyáltalán nincs is, hiszen csak elképzeltem. De ha nincs is, most elő kellene dobbannia a semmiből, mint eleven ellentmondásnak, hogy torkomra forrassza ezeket a szentségtelen szókat. Én már hallom is a hangját, a hatalmas hangot, mely belőle zúdul belőlem és itt mindnyájunkból.

- Elég legyen már, elég. Hazugság ez mind, színeskedő hazugság s ami való foglaltatik benne, az nyeglén, alattomosan el van csavarva. Aki ezt a beszédet kiókumlálta, közkeletű, emberi gyarlósággal rótt meg, mely jobbára minden ország irodalmában meglelhető. Azt tapasztaljuk, hogy azok, akik népüket korholják, sok esetben magát az emberiséget leckéztetik s magát a teremtést kritizálják. Ő is tájékozatlanul általánosított. Nem az a hibája, hogy gáncsaiban egy szemernyi igazság sincs. Nagyobb a hibája. Az a hibája, hogy nincs benne egy fikarcnyi szeretet sem. Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik s megüti a lábát egy kőben, így szól: «Hű, de ügyetlen voltam». Erre megdörzsöli sajgó lábát s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni: A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: «Ez Magyarország». Aztán tüstént az a terv fogan agyában, hogy a jövőben a járdákat nem vízszintesen kell építtetni hanem homorúan. A mi egyáltalán nem tisztelt szónokunk az emberek utóbbi válfajához tartozik. Kitálalta keserveit, melyekben sok a megindító, fölhánytorgatott néhány külföldi példát, mely követendő lehet. Én azonban megmutathatnám a dolog visszáját is. A franciák azon sopánkodnak, hogy könyvbírálatuk mindinkább elamerikaiasodik, nem egy helyütt nyiltan is megvásárolható, nem egy helyütt asztaltársasági pajtásság kormányozza, az a chapelle, mely a tehetség chapelle ardente-jává nádé, hogy a mi közönségünk visszaöklődné. Németországban jelenik meg az első nagylexikon, halott mi már nem tudom hányadikat nyűttük el. Anglia szórakoztató irodalmának 90 százaléka olyan limonádé, hogy a mi közönségünk visszaöklődné. Németországban jeles írók biztosítási ügynökök, tűz- és jég-kárbecslők. Amerika egyik legelőkelőbb irodalmi folyóiratának, a Dial-nak, amint hallom, mindössze 800 előfizetője van, ami nem sok, ha számbavesszük, hogy az északi államok lakossága százkétmillió s az előfizetők között akadnak európaiak is, többek között én is. Főképp elfelejtette az előttem szóló, hogy műveltségünkkel mikép magasodunk ki a környező népek közül. Ezek most nyelvüket csinosítgatják s egyik-másik új Kazinczy után kiáltoz. Nem tudom, melyik tizenkétmilliós nép vetett ki magából és lökött az égig, a naprendszerekig oly lírai csillagot, mint Petőfi, oly világhódító mesemondót, mint Jókai, oly művészt, mint Arany, aki nyelvünk minden göröngyét fölmagasztosította s kinek volt annyi Vörösmarty-ja, Berzsenyi-je, Madách-a és Mikszáth-ja? Világáramlatok hullámtorlatai nem törtek meg soha szirtjeinken és nem posványosodtak el lapályainkon. Shakespeare már több ivadékunknak élő, nemzeti írója és Dosztojevszkij, akit a franciák most fedezgetnek föl vagy Ibsen vagy Tolsztoj már apáink olvasmánya is volt. Nehéz időket élünk, tagadhatatlan. Olvasóink derékhadát elszakították tőlünk. Arra a levélre, melyet hozzájuk intézünk, - ide a szomszédba, ahová könnyűszerrel elgyalogolhatnánk, - annyi bélyeget kell ragasztanunk, mintha Ausztráliába menne. Könyveink gyakran akkor se jutnak el kezükhöz, ha kétszer annyi bélyeget ragasztunk rájuk. Attól azonban nem riadunk meg, hogy a világ egy lett, hogy minden irodalom része a világirodalomnak, hogy az összehasonlítás lehetősége által csak az az érték, ami világirodalmi érték. Pipogya az, aki fél állani ezt a versenyt s védősorompókat sürget. El mindennel, ami vidékiesség, lomposság, középszerűség. Az a gondolat és érzés, mely nem jelent a világnak is ugyanannyit, amennyit nekünk, senyvedjen el csírájában. Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk s elképzeljük, hogyha a rovás-írással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói. Csak azt fájlalhatjuk, hogy ma távolabb vagyunk Európától, mint őseink s ezáltal távolabb vagyunk a magyarságtól is. Ez ellentmondásnak rémlik, de nem az. Az az úttörő nemzedék, melyről előzőleg beszéltem, közelebb esett az európai szellemhez és ezáltal a magyarsághoz is. Írónak nem lehet kisebb becsvágya, minthogy meghódítsa az egész emberiséget. Az irodalom rendkívül tág, minden embert egybeölelő valami. Csak ezt, a legnagyobbat érdemes akarnunk. Meg is kell hódítanunk nyugatot, de nem magunknak, hanem népünknek, keletnek. Így mozgunk mi is, az inga lengésével, nyugat és kelet között, soha-el-nem-pihenően. Ez a nomád nyugtalanság, ez az ősi, titkos kettősség a mi örökségünk, szellemiségünk mély mivolta. Hódításunk azonban csak belső lehet. Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel. Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad. Boszorkányos mesterségünkben a forma a lényeg, az árnyalat. Mindnyájan messzire visszanyúló, tétova emlékekből táplálkozunk, víziókból és hallucinációkból, egy-egy szó hallucinációjából, mely évszázadok sziklabarlangján sejtelmes ekhót ver. Sajnálom, hogy nem mondhatok eredetibbet, de minden irodalom csak a nyelv lelkéből lelkezhet. A régi igazságok megkopnak, de azért továbbra is igazságok maradnak. Pascal írta: «Le silence éternel des espaces infinis m'effraie.» Voltaire óta egymást követő emberöltők egyaránt bámulták ennek a muzsikáját s megállapodtak abban, hogy ez a legszebb francia mondat. Tudomásul kell vennünk, hogy így van, hogy így lehet. Én is hiába magyaráznám nekik, akár egy életen át, hogy miért gyönyörű ez a verssor: «Elhull a virág, eliramlik az élet». Nekünk elég hallani. Akkor egymásra pillantunk, megértünk mindent. Szembogarunk mélyén fölvillan egy testvéri szikra. A költészet nemcsak valami tág, minden embert egybefogó, - mint előbb említettem - hanem valami zárt is, családias is. Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan. Ezt rendesen észre se vesszük, nem tudjuk, akár az erdei vadfa nem tudja, hogy ő az erdei vadfa. Néha mégis ki kell mondanunk, hogy edzze felelősségérzetünket, öntudatunkat. Egyidőre talán mindenkinek tízszer annyi áldozatot kell vállalnia, mint annakelőtte. De író-e, aki az áldozatot sokallja? Immár nem kell többé féltenünk szerszámunkat, melyet az úttörők mostohább korokból átmentettek s kezünkbe tettek. Munkánk nehéz, viszont irígylendő is. Szenvedélyünk a munka. Giuseppe Rensi, a genovai bölcselő azt írja valahol, hogy a költő a legboldogabb ember, mert egész életében azzal játszik, ami érdekli s ahhoz az emberhez hasonló, akit azért fizetnek, mert cigarettázik. Pályabérünk több minden fizetségnél. Életünket megsokszorozhatjuk, térben és időben. Ha mindnyájunknak csak tíz olvasónk akad, igazi, áhítatos olvasó, aki néha ránk gondol, testi mivoltunktól függetlenül, akkor nem panaszkodhatunk. Ezek az olvasók elbújva élnek valahol, talán fiatalok, talán öregek, talán szegények, szeretetük nem-lármás, nevüket nem látni a «jelenvoltak névsorá»-ban. Lehet, hogy nálunk a dicsőség halványabb, mint egyebütt, az is lehet, hogy a halhatatlanság rejtettebb, de nem tartalmatlanabb. Multkor egy tizennégyéves fiú negyvenfokos lázban feküdt. Éjszaka, mikor betakartam, félrebeszélt. Egy szót mondott lázálmában: «Gárdonyi». Nem tudtam, hogy olvassa és szereti őt. Most tudtam meg ezt és most, a betegszoba csöndjében, tudtam meg azt is, hogy mi a magyar író halhatatlansága. Egy budapesti diák éjjel, lázában olyasvalakiről beszél, akit sohase látott, csak a lelkét ismeri. Nem egy nép lélekszámán múlik az irodalom becse, hatóereje. Az a nép, mely megteremtette a görög irodalom aranykorát, nem volt nagyobb, mint három mostani városunk lakossága s olvasója nem több, mint három mostani falunk lakossága. Tragikus nevelésre van szükségünk mindannyiunknak, már a gyermekszobában és iskolapadban is, önvesszőzésre és nem önáltatásra, tragikumunk tudatára, Széchenyi tragikus világtávlatára, mely kétségbeejt és magasba lendíthet. Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a «mester» címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk - «áldjon vagy verjen sors keze» -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.

[*] Elmondotta az író 1930. február 2-án, a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésén.