Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nemrégiben megjelent 1929-es évkönyvében
Vegyük sorra az érvelés e tetszetőseknek látszó pontjait. A műcsarnoki kiállítások annyiszor emlegetett helyszűkéhez képeskönyvül a most zárult téli kiállítás szolgáljon, amely többé-kevésbé olyan volt, mint amilyenek két évtized óta majdnem az összes téli, őszi, tavaszi tárlatok: tehát jelentéktelen, sivár képvásár. Sok száz festménye a megszokott rossz rendezésben kétségtelenül erős hiányérzetet ébresztett, de egyáltalában nem a hely szűkösségeét. Sőt ellenkezően! Nagyon sok helye van a Műcsarnoknak, ha a baloldali és a hátulsó termekben százával állít ki olyan képeket, melyeknek csak a tehetségtelenséghez van közük és még a Nemzeti Szalonban is csak rövid két hétig olyan kiállításokon függhetnek, ahol minden egyes tagnak joga van kiállítani. De efféle pusztán csak a tagság ténye miatt nyilvánosságra jutó képek a Műcsarnok kiállításain nemcsak a találóan nevezett szégyentermekben, hanem a kitüntetést jelentő többiekben is bőven találhatók. Ha pedig a társulat csak úgy tudja kiállítási helyiségeit megtölteni, hogy silány festmények áradatát bocsátja be, akkor igazán nem lehet helyszűkéről szó, hanem legfeljebb arról, hogy a kiállítási termek szaporításával még több vigasztalanul dilettáns, vagy az eddigieknek még több s még rosszabb képei fognak bebocsátást nyerni. Erre aztán igazán nincsen szükség, mert hiszen arról, hogy a Műcsarnok kibővítése valaha is azzal az eredménnyel járjon, hogy az igazán jelentős magyar művészet is bevonuljon a Műcsarnokba, aligha lehet szó. Nem a helyszűke, hanem inkább minden valódi tehetségtől való írtózás vezeti a társulat mai irányítóit abban, hogy tervszerűen majdnem minden jeles magyar festőt kiszorítottak a Műcsarnokból. Ahonnét
A nemzetközi tárlatok rendezése szintén csak üres jelszó, csak olyan diszítő ürügy, amelyben nem lehet komolyan hinni. Az egykori nemzetközi tárlatok sem hoztak valami sok jót (Palmier és Sinibaldi képekre igazán nincs szükségünk) és a maiak alkalmasint még kevesebbet hoznának. Az átlagos nemzetközi tárlatok inkább csak a rutin gyakorlói számára valók, sohasem is voltak az igazi nagy művészet ismertetői. De ettől eltekintve, mai szegénységünkben különben is csak kinos kudarccal járhatnak, hiszen vásárlásokkal aligha tudnók viszonozni a látogató művészek fáradságát: nem a hely hiányzik tehát, hanem a pénz.
A harmadik érv, hogy a nemzetközi vásároknak több helyet tudjunk adni, mindnyája közt a legkülsőségesebb. Vásároknak a Műcsarnokban semmi keresnivalójuk, amíg a társulat a magyar művészetnek csak egy jelentéktelen töredékét mutatja be, sőt hely, és időhiányra hivatkozva ama legelemibb kötelességét sem teljesíti, hogy elhalt nagy művészeinket gondosan rendezett emlékkiállitásokkal ünnepelje. Amig ezekre tunyaságból nincs idő, vásárokra sem lehet hely. Vagy csak a jövedelem fontos?