Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások · / · ÉSZAKI ÍRÓK

ÉSZAKI ÍRÓK
Kner-kiadás
1. Laziczius Gyula

A német, francia és angol regények fordítászuhatagában ez a kis svéd sorozat félig-meddig irodalmi exotikum számba megy. A füzetek írói közül csak Lagerlöf képviseli a világklasszist, a többi nálunk még egészen ismeretlen és talán az is marad, hacsak a Nobel-díj világhíre nem teszi ismertté egyik-másik nevét.

Legnagyobb esélye e tekintetben mindenesetre Per Hallström-nek van, nemcsak azért, mert már négy évtizedes írói multra tekinthet vissza, vagy mert a svéd akadémia tagja, hanem művészi kiforrottságáért, amely a legnagyobbakéra emlékeztet. A hallgatag, halálos szerelem c. kötetben három elbeszélését kapjuk, amelyek közül főleg az első, a cím-novella, mesteri kézre vall. Tartalma időszerűtlen romantika, egy szótlan, szemérmes szerelem halálos kirobbanása - veszedelmes téma, amely minden fordulatnál kisiklással fenyegeti az írót. Egy óvatlan pillanat és máris ponyvára szalad a mese. Hallström nagy biztonsággal vezeti tollát, nemcsak a téma fölé tud kerekedni, hanem a forma fölé is és a kettőt olyan harmónikusan fűzi egységbe, hogy az időszerűtlen romantika időtlen művészetté nemesedik kezében. A másik két elbeszélésében (A források, Kerstin) talán már kevésbé érvényesül ez a harmónia, de itt a téma nem is kényszerít formai bravúrokra. Zárkózott, keményvágású emberek történetei ezek, amelyekben nem a történet a fontos, hanem a fametszetek technikájára emlékeztető lélekrajz.

Hallström tiszta irodalmisága mellett Vilmos svéd királyi herceg írásai (Fekete novellák) képviselik az exotikumot. Nem a szerző személye miatt, hisz ez a címlapon túl már senkit sem érdekel, hanem mert svéd író szájából hallunk hamisítatlan afrikai történeteket. Az Észak mesél itt Dél életéről különös históriákat. Két néger fiúról, akik egy lányt szeretnek, Herribot kapitányról, erről a tipikusan gyarmati exisztenciáról, rejtélyes törzsfőnökökről, akik okkult erőkkel cimborálnak, váratlan öngyilkosságokról és még váratlanabb hőstettekről. Egy valószerűtlen világ tárul elénk ezekben az elbeszélésekben, trópikus lázálmokkal, titokzatos varázslókkal és zöld tüzekkel, szándékosan valószínűtlen, mert nem is lehet másmilyen a messzi idegen szemében. Az Észak nem értheti meg a Delet, a csodálkozó tekintetét rajta feledheti ugyan, de látni csak azt lát benne, amit nem ért: misztikumot. A füzet legszebb darabja «Kilongo» tökéletes a maga nemében, tanítani lehetne róla a misztikus novella műfaját.

Pelle Mollin elbeszéléseiben (Adal költészete) már megint északi tájakon járunk, északi emberek között. Regényes tájakon és regénytelen emberek között. Mindegyik novella egy-egy parányi dráma, tele feszültséggel és éles csattanókkal. Nehéz volna megmondani, a kilenc közül melyiket illeti az elsőség pálmája, csak azt lehet megállapítani, hogy a «Keménynyakúak» a legdrámaibb köztük, «A jormi király» pedig a legepikusabb. Humoros apróság is akad közbül, egy gyerekhistória (A gombóc). Ez az egyetlen mosoly az egész könyvben, de ez is olyan, mint a ritkán nevető emberé: mélyről jövő, de grimaszszerű.

A negyedik füzet Artur Möller elbeszéléseiből ad izelítőt (Diákkaland). A sorozat leggyengébb része ez, mert a három Möller-novella közül csak egy (Az özvegy) éri el azt a nivót, amit a többiek jelentenek. A vezető novella, amelytől a füzet nevét kapta, zavaros és kúsza, «A magántanár úr» című pedig átlagmunka.

Svédül sajnos nem tudok, így hát a fordítás munkájáról, amelyet Leffler Béla (Fekete novellák), Hettyei József (Adal költészete, Hallgatag halálos szerelem) és Bartha Imre (Diákkaland) végzett, érdemben nem szólhatok. A magyar rész csak annyit árul el, hogy Leffler tud közöttük legjobban svédül, mert az ő magyar szövege a legsikerültebb: sima, gördülékeny. A többieknél már akadnak itt-ott stiláris zökkenők, főleg Barthánál (belseje ugy égett, mintha megsértették volna», «mint elbeszélő és asztali dirigens», «amint ott feküdt, vad és nagyszabású természet vette körül», «azt hiszi, hogy nyert ügye van, ha fanfároz», stb.), de ezek sem zavarják nagyon az olvasás folyamatosságát. Inkább csak az utolsó simítás hiányáról tanuskodnak.