Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (3)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (3)
REGÉNY
II.

Annál nagyobb baj aztán kevés van, mint ha letörik a kerék. Pláne télen, hóban, s pláne a hegyekben.

A menet megállott, a szekerek felakadtak s a kocsisok fejcsóválva nézték a bajt. Valami néma düh vesz erőt ilyenkor az emberen.

- Mi az ott, mi van már megint ott? - kiáltott az ifjúr s visszarúgtatott. A lova csaknem elbotlott a síkos parton.

- Semmi.

- Semmi! Két hónap alatta nem érünk el Bitsére! Gazemberek, valamennyien alávaló kutyahitűek vagytok!

- Mi nem vagyunk kutyahitűek, mink igaz körösztények vagyunk, nagyságos uram, - morgott a vastagszakállú, aki a csapat vezetője volt.

- Ne szájaskodj, vagy agyonverlek benneteket! Itt az este a nyakunkon s nem is tudom, hol fogunk az éjjel megszállani. Bánom is én, itt fagytok rakásra a hegyekbe.

- Nem tehessünk rulla, no.

- Hallgass! Csináltad volna meg már. No, indulj, mi lesz avval a szekérrel! S éppen a tokaji.

Süvegét feltolta s fejét vakarta, dühös volt, hogy majd kiugrott a bőréből.

- Tessen csak nagyságos uram nyugodalmasan előre menni, majd mink eligazítsuk ezt, - szólott csöndesen egy harcsabajszú katona.

- Azt tudom, hogy eligazítanátok, átkozott kutyák. Reggelre egy percet se kellene félni, hogy baj a esik.

Az emberek lesunyták a fejüket. Nem is volna rossz meginni. Nem kellene bizony ennyit veszkődni a borral.

- De most az egyszer nem vásik rá a fogatok. Egy percre nem hagylak magatokba, gaznép!

S korbácsával csapkodott s a szegény lovat verte, amely táncolt kínjában, nem tudta mire vélni a dolgot, hisz ő semmit sem vétett.

Végre hozzáfogtak a szekeret megreparálni.

Az úr folyton ott állott felettük s mindenbe beleszólt:

- Told jobban alá azt a rudat... Mért nem hoztatok magatokkal másik kereket... Egy rendes szekérhez mindig kell külön kereket vinni... Ilyen útra... Mi van már avval a lőccsel ott... Ne lökjétek úgy azt a szekéroldalt, szétpattan a hordó. Van-e nyírgúzsotok? Ha lepattan egy donga, mivel fogjátok megjavítani?...

Az emberek csak hallgattak s egymást lökték, szídták, marták ingerültségükben.

Ebben a percben nagy ordítással rajtuk ütött egy csapat.

- Hujjá! - ordítottak - megájj, ha kedves az életed!

Az úr abban a percben sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.

- Utána, - ordított valaki - fogjátok el, lőjetek rá...

Borzalmas ordítozás volt, oly eszeveszett, hogy a hegyek csak úgy reszkettek bele. Jó sokára egy puskalövés is volt, ami csak arra volt jó, hogy a hatalmukat mutassák meg a támadók.

Nagy veres ember volt a támadók hadnagya.

- Ki van itt szóbíró embör?

A harcsabajszú előállott.

- Vónék, uram.

- Kik vattok?

- Homonnayak.

- Hunnend?

- Homonnárul.

- Huvá?

- Bort viszünk ajándoknak a nádorespány úr eő míltóságának. Avvót a nagyságos és méltóságos Homonnay Gyurkó urunk, amék elinala.

- Hád nem vattok kalmárok?

- Nem.

- Aunnye, a betegsíg kapjon meg benneteket. Hád nem vattok lengyelek?

- Nem.

- S ismaeliták?

- Asse.

- Se zsidók, semmiféle kutyahitű kálomisták, luteránusok?

- Nem. Münk igazhitű körösztények vagyunk.

- Hát akkor aggyonisten minden jót, testvír! - a tenyerét nyujtotta a veres szakállas.

A harcsabajszú elfogadta, aztán azt mondta:

- Ez itt a mi vezetőhadnagyunk, uram. - és a hirtelenvörös embert mutatta meg, aki ilyenkor, ha baj van, nem igen dicsekszik magával, de bezzeg az úrnál be tudja magát hízelegni.

- Ti kik vattok? - kérdezte a bozontos.

- Mink?... A Simoni hadbul.

- Akkor hát gyertek, segíljetek, mert itt fagyunk az iccaka.

Evvel támadók és borszállítók összeállottak és ki is húzták a szereket a szakadásból, kereket is kötöttek neki egy dorongból.

- Messze van még a ti hajlokotok?

- A kastéj?... Nem messze... De micsoda egy uratok van nektek, testvír. Ha egy kis baj van, akkor sarkantyúba veszi a lovát?...

S fejét csóválta a veres ember.

A bozontos, most, hogy visszakapta a lelkét, kevélyen s durván szólt:

- Fogja meg kend a nyelvét, uram, a mi urunk az erdélyi fejedelem!

Erre csend lett.

- Akkor ti kálomisták vattok, ti ebek! - ordította el magát a veres.

A borzas visszahőkölt, hogy mire az első ütés kiugrik, pórul ne járjon.

- Dehogy vagyunk kálomisták, urak! Mink fogjuk megtörni amaz Béliálnak, Betlehem Gábornak a fejét. Most is azér megyünk a nádorespányhoz, hogy hadat vigyünk az Erdélyre!

A verhenyeg elhallgatott.

- Értem.

Így aztán egymást megértvén, együtt igyekeztek lefelé a hegyoldalon Simonfalva felé.

Ezalatt az erdélyi trónpretendens egyedül előre ugratva, minden kísérőjét, vadászát elveszítve, árkon-bokron vágtatott, míg csak világosságot nem látott.

Egy setét kis erdőshöz ért, amely mögött kastélyt sejtett.

Óvatosan a kapuig merészkedett s felkiabált:

- Héj, s ki van ott?

Hosszú tárgyalás után beeresztették.

Egy öl magas szőke úr jött elébe az udvaron, kevés szőke bajusza volt vékony ajka fölött s merően nézett.

- Nagy uram, segítséget kérek, de hamar, mert itt a hegyekben zsiványok támadtak meg.

- Ki az úr, uram?

- Megmondom, de csak négyszemközt, uram.

Erre a magas ember intett a környezetének, mert udvarosok, s csatlósok fegyveresen közeledtek.

- Homonnay vagyok.

- Homonnay? - de mék?

- Homonnay Drugeth.

- Jójó a mind, de a mi felekezetünk, vagy az eretnekbéli?

- Gyurkó!... no...

- Gyurkó?... Isten istened ne legyen kedves eggyem, - s a házigazda átnyalábolta a vendéget, - há hogy néztek ki azok a zsiványfélék?

Homonnay elmondta a dolgot. A gazda csak mosolygott.

- No gyerünk fel az asszonyhoz.

A négyszögű udvaron átmentek. Homonnay meglepetve nézett körül, nagyon szép volt ez a kis vár. Jobbról magas rideg fal, emeletes épület, fekete az időtől, de jobbra egy oly remek tornácos újvár, hogy még ebben a komor alkonyatban s ködben is olyan volt, mint a tündérvár.

Felmentek a recsegő lépcsőn s nagy szobába nyitottak be. Farkasordító hideg volt benne.

Több szobán kellett keresztülmenni, a falakon nagy fekete képek voltak itt-ott s fegyverek.

- Derék egy kastélyod van, uram.

- Csinossítani kellenék, most csinálom is, de az embernek annyi baja s dolga van, hogy nem lehet hozzájutni semmihez.

Végre egy alacsony fekete ajtón benyitottak a melegbe.

Lámpás égett s nagyon bizalmas volt az egész ház.

- Ne csudáld, barátom, - no tessék, üjjék le kegyelmed, az asszony már a konyha körül jár, mingyárt kapunk valamit... mondok, hogy ilyen nagy rigorozitással fogadtam kegyelmedet, de a mai világba az embernek farkasnak kell lenni. Annyira elharapódzott ez a kutyahitű eretnekség, hogy az emberbe felforr a vér. Én legalább csak ütni tudnék s minden becsületes ember, ha csak neviket hallom.

Ledobta a süvegét a medvebőrre, s leoldotta kurta széles kardját s odavetette a kandalló mellett a sarokba.

- Tessék, üjjék le nagyságod, - s nagyot sóhajtott. - Hogy mi lesz ebből a mi szegény kis hazánkbul. Nem elég ennyi baj, de még eretnekségre is szükségünk van...

Homonnay mosolygott, örült a szíve, mert már látta, hogy nagy hívéhez érkezett.

- Csak azért is vagyok ilyen fene dühödött rájuk, hogy ahelyen, hogy meggondolnák, hogy no eb, kutya, itt a török a kapun kívül, itt a német a kerítésen belül, s nem! nekik még egy külön isten kell! Durva, komisz; ajjas, condra nép. Vót itt nekem a faluba egy drága szép kis templomom. Olyan vót, mint Viennába a kapucinusoké. Olyan vót, hogy nem adtam volna oda a burg tizenkét szobájáért. Most két esztendeig nem vótam itthon, feleségem fajjánál vótam a Dunántúlon. Hazajövök. A gutta majd megcsap: ezek az én dühödött parasztjaim megőrültek, ajjas bestye kutyák. Mán nekik nem vót jó az én hűtöm, nekik a prédikátor hüti kellett. Fogtak maguknak egy ajjas, gaz prédikátort s kálvinizáltak. És a templomot meg bemeszelték... a vér majd megütött, mikor megjövök s meglátom. Ti őrültek, ti veszett kutyák!... Fogtam egy rudat, amivel ott a templomajtó volt kitámasztva. Takarodtok ti az én templomombul ki; aló!... Takarodtok az egész világbul ki innen?... Elébem áll az a barom prédikátor... fölemeli a két kezét, hogy Krisztus így, Krisztus úgy!... Ne vedd a szádra a Krisztus nevét, mert ha még egy szót szólsz, te kutya... Avval újra kezdi... Fogom azt a rudat s derékon csapám... Nem akartam, hogy feje loccsanjon... Kigurult a templomból, a fenekin csúszott... Hát ahelyen, hogy azok büdös parasztok tanultak volna az esetből, nekem jönnek... Hatot agyonvertem belőlük, negyvenet félhóttra... Az asszonyok úgy rángatták el őket, mert az egész falut megölöm... hát én bennem olyan düh van ellenek... hogy én csak azt az átkozott Betlehem Gábort lássam egyszer... ízekre szedem szét a szakállával egybe... Mióta híre jött, hogy erdélyi fejedelem lött: nem lehet megint bírni a condrával... Így reszket a testem, amerre megyek, mind csak az éneklésüket hallani... Utálom már az egész világot, büdös nekem a levegő is miattuk...

Töltött a nagy kannából bort az ezüst serlegekbe s inni adott.

- Azért küldöm ki az útra is az embereimet, hogyha kalmárt lelnek, a vámot megvegyék; ha körösztényt, azt vacsorára behozzák; de ha kutyaféle protestáló hütötleneket, azokat tanítsák meg az egy igaz Isten tiszteletére. Azokat el nem szabad ereszteni, míg le nem térgyepülnek s a létániát el nem mondják. Van nekem ott egy veres emberem, az úgy tudja őket exorcizálni, mint egy pap.

- Hát barátom, ezt nagyon szeretem, kedves lelkem testvérem, - szólott Homonnay nevetve - kevés ilyen lelkes, derék magyar embert tudok ez világon s vidéken. Pedig ilyenekre van mostand szükségem, mert nagyba megy a játék. Beszállunk Erdélybe. Híjnak.

- Igen?

- Üres a fejedelmi szék. Nagyon híjnak. Bálint bátyám után rám vár a vajdaság.

- Hm, - dörmögte a házigazda s nézte a karcsú, vékony fiatalembert, akinek egész lányos volt az arca.

- Hát igaz, - tette hozzá - Bocskai uram bátyádra hagyta a fejedelemséget s már abból is az a fertelmes Betlehem csapta ki. Maga akart fejedelem lenni s csak azért hozá a gyermek Báthory Gábort Ecsedből, mert látta, hogy nem kutyára szabták a fejedelmi palástot. Úgy sündörgött, forgott osztán körülötte: csak szította a tüzet s rontotta az országot. Végin is megölette Homonnay Bálintot: meg bizony, az ő kezét látom benne... Mért halt volna meg oly titkon s hirtelen?... Ahogy Kátai Mihály megölte Bocskait.

Ebben a percben nyílt az ajtó s belépett a vár úrasszonya.

A vendég felpattant s vidáman állott eléje.

- Feleségem, - mondta a gazda.

- Isten hozott, - mondta az asszony furcsa, idegenszerű kiejtéssel.

- Német az istenadta, - mondta a gazda s megveregette a nő lapockáját. - De azért ő is útálja az ebhitűeket.

Az asszony felnevetett. Gyönyörű szép fogai voltak. Egészséges nagy fehér fogak, első pillantásra ez volt benne a legszebb s a szemei, fényes nagy szemei. Barnák s derültek.

- Pedig az ő nációja hozta a nyakunkra a pestist.

- No én nem van, - mondta a háziasszony s jóízűen nevetett.

- Gyűlöli őket, gyűlöli, - mondta a férj - feneketlenül gyűlöli. Jobban mint én.

- No istenem, - nevetett az asszony - nem tudok, nem értek... mondja, Hamoni, minek van oly bolond ember... mikor nincs belőle hasznod... - hangosan nevetett - minek az neki: lutharanism, kalvinisim... neki... parasztoknak...

Homonnay nevetett. Az asszonyban valami oly hallatlan természetesség és kedvesség volt, hogy vége volt minden feszültségnek.

A férj magasra nyujtotta az öklét, oly roppant magas volt felettük, mint egy torony.

- Csak az isten egyszer a markomba adná az országrontó, nemzetpusztító csordát...

- Ne heregudj nagyon Dördj... - kacagott rá az asszonya.

Most a vacsorát hozták be s ott tálalták fel hármuknak egy kis asztalon.

Homonnay csodálkozva nézte az asszonyt. Fiatal volt, karcsú magas nő, most nagyon sápadt volt, mintha egy betegségen ment volna át, de az volt benne a meglepő, hogy valami egész más volt, mint a magyar asszonyok. Ez a német nő nem húzódott a sarokba, mikor az urak beszéltek s egyáltalán nem játszotta a tisztes, szerény, másodrendű - embert. Valami olyan fesztelenség volt benne, mintha ő maga-magát is férfinak érezte volna.

- Mit olvas kegyelmed nagyságos asszony? - kérdezte Homonnay - ily rettenetes nagy könyvet.

- Jaj, nagyon furcsát, - nevetett az asszony, s egy óriási könyvet lapozgatott, amely a kandalló mellett egy külön kis asztalon volt.

- Német?

- Nem. Magyar. De nagyon furcsa, nézze, felelnek a prédikátoroknak... De olyan furcsán van írva, hogy nem tudom megérteni. Mondja, mért írnak olyan hosszúkat a papok? Néha szép: hallja: «veszedelmes állapotban vagynak azok, akik Catholikusoknak mondják magukat, de az Új hitű Atyafiakkal való társalkodásból rozsda csiszolódik hozzájuk...»

- Szóba sem szabad állani egy ilyen kutyával, - kiáltott fel a házigazda. - Csak fustéllyal, de nem kedveskedni nekik...

Homonnay nevetett, az asszony is; összenevettek, ahogy a férj azonnal dühre lobbant. Ebben a nevetésben valami olyan volt, mintha testvérek lettek volna. Egy pillanat alatt megértették egymást s együtt kinevették a férjet.

- Igen, azt hallom, hogy maguk nem voltak itthon két évig, hát hol voltak, asszonyám?

- Nálunknál, - mondta a nő s beharapta a száját.

A férj villogó szemmel szólt:

- Pokolba jártunk s ördögöt nem leltünk, mert addig őkeme itt járt.

Most a cselédlány futott be.

- Urunk, - mondta suttogva - el akarják temetni a Farkasnét.

A házigazda felugrott.

- Mit mondasz? - kiáltotta fojtva, de olyan hangon, mintha kitört volna rajta a veszettség. Egész teste reszketett s az orrlyukai kitágultak és szinte lángot-tüzet fújt.

- Igen, itt van a bódos ember; azt mondja, a prédikátor felkelt az ágybul a megy a hóttas házhoz.

A háziasszony nevetett.

- Látja, mindig így pattog.

Az úr fekete lett a vértolulástól.

- Megálljatok. Most nyakatokat szegem. Maradj itt uram, nekem kis dolgom vagyon.

Ezzel kezet nyujtott s elment.

Homonnay utána nézett.

- Micsoda egy remek ember.

- Igen, - mondta csillogó nevetéssel az asszony.

- Dühös magyar.

- Igen!

Homonnay megfigyelte, hogy az asszony hangja szinte gurgulázott. Úgy nyelte be ezt a hangot, mint valami csemegét.

- Most mondja el asszonykám, mi volt a maguk dolga... Hol találkoztak, hogy ismerték meg egymást és tovább.

Az asszony hangosan felnevetett.

- Tudod akarni?

- Nagyon.

- Én elmondom, ez egy szerelem, tudja-e. Djördjnek volt egy felesége és nem szerette és mit tehete róla, engem megszeretett.

- Maga is szereti?

- Hogyne.

Odakint az udvaron nagy csetepaté, lárma volt.

Felugrottak s kifigyeltek az ablakon. Most érkeztek meg a Homonnay szekerei a tokaji borral.

Milyen furcsa este volt ez, ebben az idegen házban, milyen jó meleg. Homonnay arra gondolt, hogy a sors nagyon furcsán bánik az emberekkel. Milyen jó volna egy ilyen csöndes, békés élet...

- És mit tanul ebből a könyvből? - kérdezte az asszonykát.

- Jaj, nagyon érdekeseket, - mondta a nő s nevetve ment a könyvhöz. Felette kajmón olajmécses lobogott s az asszony szilánkot tartott a tűzbe s annak a lángján meggyujtotta a mécses belét.

- Ezt mind el akarja olvasni nagyságod? - nevetett rá Homonnay.

- Igen, mert nagyon jó azt tudni, hogy mit mondanak igazságot. Mert lássa, azt mondja, hogy: «a pártos tanítók írásaiban oly éktelen és képtelen kábaságok vannak, hogy ha ezeket szememmel nem olvastam volna az magok Könyveiben, elmémben sem tűnnék, hogy eszes és józan ember efféléket csak meggondolna...»

Felnézett az olvasásból, Homonnay is belehajolt a könyvbe, fejük csaknem érintette egymást, erre a nő nevetett s visszahúzódott.

- Mondja Homani, hogy tudja maga megszerezni a fejedelemséget?

Homonnay erre a váratlan kérdésre elkomolyodott.

- Isten segítségével.

- No de mégis.

Hátrább ültek mind a ketten s egymás szemébe néztek.

- Elmondjam?

- Igen.

- Magának elmondom. Mert maga iránt oly bizalmam van, mint a hugomhoz... Nézze csak, valójában már meg is van a fejedelemség. Én nagyon otthon vagyok ám Bécsben. Csodálom, hogy kegyelmetekkel sose találkoztam ott. Mit nevet?

- Mi nem vagyunk grata persona Bécsben, mert...

- No?

- Mert az uramnak volt már egy felesége, hisz ő már negyvenéves elmult ember, én meg csak huszonhárom vagyok. És ez a felesége a bíboros unokaöccsének leánya volt s nem tudták egymást szeretni, s elhagyta szegényt s hozzánk jött, csak mikor meghalt az a szegény asszony, akkor lettem én a feleséged...

- Lássa, most itt az alkalom, hogy az ura megint grata personává legyen. Mert nekem már megvannak a leveleim Bécsből, hogy mindennel segítenek, csak tavaszra az rebellió meglegyen. Mit gondol, mennyi pénz kell egy ilyen vállalathoz. Az mind hordókban jött Bécsből. Mert itt van a jó ürügy, hogy a császár megszerezze Erdélyt és Moldvát. Itt a Sorbán Raduly s itt vagyok én.

- Milyen bátor ember maga, - nevetett rajta az asszony.

- Igen, én az vagyok, - szólt Homonnay s rákönyökölt a könyvre s szembenézett az asszonnyal. - De egy ilyen dolog megy magától, tudja-e, csak meg kell indítani. Mert a szegény ember ebben a világban nem tud miből élni, csak a bajból. Mert úgy-e, ha otthon vannak, mit nyernek, éhesek. De ha lóra ülhetnek, akkor a ló elmegy s útban itt is talál, ott is talál az ember...

- Jaj, borzasztó, - nevetett borzongva az asszony.

- Mi az a kis Erdély. Ha tavaszra felszedem a népet s kapok a császártól egy jó segítséget, akkor aztán vígan ropogtatom a Betlehem Gábort, nem igaz? Mert az egy nagy gazember ám, azt úgy vélje asszonyám, ismerem, emlékszem reá a Bocskai uram udvarábul. Hallgató, irígy fekete ember, mindig úgy néz, mint akinek ördög lakik a háta mögött, nem is hiszem, hogy nincs a sátánnal cimborálása, mint minden hitehagyottfélének. De csak egyszer bejussak a szép Erdélybe, itt vannak mind a Kendyek s Kornisok s ott csak arra vár az egész világ, hogy az eretnekséget kirepítsék maguk közül. Ha a maga ura, asszonyom, erősen mellém áll, olyan főember lehet, mint senki...

Az asszony csak nevetett.

- Nekem rokonom volt a szegény Marie Christierna legbelsőbb udvari hölgye, s az öreg asszony sokat beszélt Erdélyről. Hogy ott lehetne ám élni; mert jó emberek...

- És gazdagok, az egy kis meseország... én voltam ott még Bocskai urammal, olyan vidám emberek, olyan testvérek, olyan vitézek sehol nincsenek a világon...

Észre sem vették, úgy elbeszélgettek s egyre közelebb hajlottak egymáshoz. Nem is volt bennük semmi, csak valahogy nagyon jól megértették egymást.

- Hova ment az urad? - kérdezte hirtelen Homonnay.

Az asszony nevetett.

- Mindig csak ezeket az eretnekeket veri. Az neki a passziója. Még éccaka se tud nyugodni tőlük. Meghalt itt egy asszony, valami szegény jobbágyasszony s ő kiadta a parancsot, hogy nem szabad eltemetni, csak ha plébánost hozatnak. Most már valami egy hete, hogy nem hagyja őket. Ott van, nem is szeretek rágondolni s ő nem hagyja. Én nem bánom, nekem mindegy, ha neki ez örömet csál...

- De magának unalmas lehet itt lakni egyedül ebben a várban...

Az asszony hallgatott.

- Mindegy az, - mondta - vannak macskáim, azokkal elmulatok.

S lefeküdt a heverőn s a cicát kezdte símogatni, s úgy csókolta, oly szenvedélyesen, mint egy szerelmes.

Homonnay melegen nézte, a térdére könyökölt, s azt mondta:

- Tudja, mondok valamit. Én nagyon szeretnék erdélyi fejedelem lenni, de ha én valaha találtam volna egy ilyen kedves nőt, akivel el lehetne a világ elől bujni s boldogan élni, akkor én a kisujjamat sem mozdítanám a fejedelemségért.

- Hmm, - mondta az asszony - az igaz, maga nem egy olyan kemény ember, akitől mindenkinek félni kell.

- Nem, én egy olyan édes fiú vagyok, akit nagyon szeretni lehet.

Az asszony hangosan kacagott s ott fektében a macskával összesímulva nézett fel s nyelvével önkénytelenül ugyanúgy nyalogatta az ajkát, mint a cica.

Homonnay megszédült. Hátha. Hátha ez az a perc, s ez az a nő, akit neki rendelt az isten... De nem lett illetlen s nem nyúlt hozzá, csak előrehajolt s a térdére könyökölt és erősen s folyton csak a szemébe nézett a nőnek.

Egyszer csak nyílik az ajtó, ők észre sem vették, csak folytatták a csöndet.

Homonnay visszanéz s a férj áll a szoba közepén.

Simoni sápadtan s komoran néz rájuk.

Homonnay megijed s feláll.

- Vártuk kegyelmedet... beszélgettünk... nagyon jól voltunk a kegyelmed asszonyával... - kezd habozni s kapkodni szavakkal. Simoni csak áll és lassan összefonja a karjait s néz éles, hideg kék szemeivel.

- Uram, nekem nem kell sokat beszélni, én egy pillanat alatt meg tudok gyulladni, de meg is tudok fagyni...

Homonnay kigyúl s lázban.

- Mit gondol kegyelmed?

- Azt gondolom, - mondja Simoni - hogy elég volt egy Báthory Gábor ez világra... - s intett a feleségének hosszan kinyujtott kézzel, hogy menjen el.

Az asszony semmit nem értett.

- De Djördj...

A férfi mereven nézett rá, mint egy őrült s az asszony durcásan furcsa lengéssel elfutott.

Soká csend volt.

- Reggel elmegyek, - szólt Homonnay.

- Most, - mondta a gazda.

- Most? éjszaka! a hóba, fagyba?...

- Rögtön...

Újabb csönd.

- Simoni uram, gondolja meg kegyelmed, mivel játszik. Már most sincs kegyelmednek jóhíre az udvarnál.

- Ott a bundád, ott a süveged.

Homonnay pirulva s szégyenkezve indult, hogy felvegye. Azt érezte, hogy itt nincs sem irgalom, sem kegyelem. Csak legalább valami történt volna, hogy lenne értelme ennek az egésznek... de így... Lehangolva, kedvetlenül, az éjjeli úttól félve, nem volt más mit tenni, mint elkotródni... Az istenit ezeknek a vak szenvedélyű embereknek...

- Na megállj, - szitkozódott magában - ezt megkeserülöd...

- Bossodi! - kiáltott ki az udvarra a lépcső tetejéről a gazda.

Lent az udvarban mozgás lett s nemsokára előjött a vörös ember.

- A nagyságos úr őméltósága eltakarodik, - rivalta a házigazda - minden pereputtyával s cselédségével egybe, lova, bora, mindene ki!

S többet egy szót sem szólott. De ott állott hajadonfővel, belemerevedve a sötétbe.

Mikor Homonnay a lován ült s emberei készen állottak, még felkiáltott:

- Megállj Simoni, ezt megfizeted, ezt az éjjeli szállást, - azzal kiugratott az útra a kapun.

- S az asszony? - mondta magában - most félholtra veri ez az állat?... Dögöljön meg, - tette hozzá s kedvetlenül állította meg a lovát egy buckán, a szél seperte a havat, átkozott idő s veszett ügy, az utat se lelik meg ebben az istenítéletben.

- Megállj Simoni, ezért meghalsz, - mondta emberei füle hallatára.

A harcsabajszú felnézett rá, látni lehetett, hogy urával érez.

(Folyt, köv.)