Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám
A nagy Bruszilov-féle offenzíva idején, 1916 június közepe táján történt, mikor az orosz henger nyomása alatt a galiciai és bukovinai front megingott, Zaleszciki és Toporuc már elesett, Csernovictól északra, Rarance tájékán még heves harcok dúltak. Én akkoriban a szatmári barakkórházban szolgáltam mint tábori lelkész.
Egy délután is éppen a szokott beteglátogatást végeztem a barakokban, amikor egy főorvost láttam kilépni a kórházparancsnoki irodából. Amint egymás felé közeledtünk, a főorvas mind ismerősebbnek tünt fel előttem, amikor pedig egymáshoz értünk és jól a szemébe nézhettem, felismertük egymásban a régi pataki diák-cimborát, csaknem egyszerre szólaltunk meg:
- No ez igazán nagyszerű! Micsoda véletlen találkozás. Tudod-e, hogy tíz év óta nem láttuk egymást?
- Igen, éppen tíz esztendeje. A világháborúnak kellett jönni, hogy összehozzon bennünket. Sőt nekem úgy tetszik, hogy nincs is egyéb célja az egész háborúskodásnak, mint ez a tízéves találkozás, úgyhogy felőlem most már akár vége is lehet.
- De nagyszerűen nézel ki! Kitünően áll rajtad az egyenruha. Úgy látszik, neked használt a háború.
- Hagyd el, kérlek. Torkig vagyok vele. Egy kórházvonatnak vagyok a parancsnoka. Most Csernovicból jövök; ott szedtem fel háromszáz friss harctéri sebesültet. Talán az én vonatom volt az utolsó, amelyik Csernovicból még kijöhetett. Azt mondták, jöjjek Szatmárra, itt leadhatom a transzportot. Itt meg nem kell belőle egy se.
Amint ott beszélgetünk, sétálgatunk a barakkórház virágágyas főterén, egyszer csak látjuk, hogy siet felénk a parancsnoki pavillon felől hajadonfővel egy őszes hajú, öregedő népfölkelő. Haptákba vágja magát előttünk s harsányan így szól:
- Vonatparancsnok-főorvos úrnak alássan jelentem, tessék jönni a telefonhoz, a vonat Debrecenbe van irányítva.
- Jól van, Jelenik!... No pajtás, akarsz-e velem Debrecenbe jönni?
A barakkórház parancsnokától 48 órai szabadságot kértem és engedélyt arra, hogy Debrecenbe mehessek. Azután még összevásároltunk egyet-mást, egy üveg konyakot s néhány üveg jó szatmárhegyi bort s hat órakor már bent ültünk a Kulcsár Gergely vonatjának parancsnoki fülkéjében és vidám poharazás, beszélgetés közben vártuk az indulást. De a mi vonatunk csak nem akart elindulni. A tőlünk jobbra levő sinpáron félórás időközökben egymás után mentek a Kárpátok felé a német vonatok. Közben már meg is vacsoráztunk és a kórházvonat mégse kapott engedélyt az indulásra. Debrecentől Szatmárig az egész vonal le volt foglalva a felvonuló hadsereg részére. Végre nyolc órakor nagykárolyi leadásból Zsadány jelezte, hogy indulhatunk. A nap éppen akkor bukott alá a nyugoti égboltozaton és a vasúti töltés két oldalán elterülő tanyai vidékre lassan ereszkedett alá a csöndes nyári éjszaka. Amint ott ültünk egymással szemben egy keskeny asztal mellett a nyitott ablaknál, Gergely így szólt:
- Barátom, el se lehet nagyobb ellentétet képzelni, mint ami ez aludni készülő, álmos vidék, meg a harctér között van. Tegnap este éppen ilyenkor érkeztem Csernovicba. Az egyik csapat jött, a másik ment. Az utakat, utcákat trének, ágyúütegek torlaszolták el úgy, hogy egyik a másiktól alig tudott mozogni. Feneketlen zürzavar, kiabálás, mindenféle nyelveken való veszekedés és káromkodás. A távoli ágyúdörgés megremegtette az ablakokat. A harctér felől szüntelenül jöttek a sebesültek gyalog autón, trénszekéren. Én már tíz órára bevagoniroztam, de még mindig nem indulhattunk, mert a vasutasok nem akartak szenet adni. Végre éjféltájon mégis elindultunk. Már akkor biztos volt, hogy a mieink Csernovicot nem soká tarthatják. Mindenki, aki csak tehette, elmenekült onnan. A katonavonatoknak énutánam már csak Kolomeáig volt szabad felmenni. Mi is, ahogy elindultunk, Kolomeáig jöttünk lóhalálban. Fantasztikus látvány volt a távolban a fényszórók csápolása, srapnelek és gránátok robbanása. Néhol egész lángnyelvek lobogtak, ott biztosan valami falu vagy erdő égett. Amikor Sniatynban megállottunk, azt hittük, hogy az oroszok elénk kerültek, olyan közel hallatszott az ágyúdörgés, a gépfegyverropogás.
- A háború kezdete óta mindig ezzel a vonattal jársz?
- Dehogy is, kérlek. Csaknem álló esztendeig kint voltam az orosz fronton. Szeptember óta vagyok ennek a vonatnak a parancsnoka. Különben ennek a helycserének is van valami története. A gorlicei áttörés alkalmával én a 37-ik gyalogezred IV. zászlóaljához voltam beosztva. Már vagy hat hét óta kergettük a muszkát, mikor az Halics alatt valami Lomnica nevű patak mellett megemberelte magát. Mi voltunk a folyó balpartján, az oroszok a jobbparton. És nemcsak hogy tovább menni nem akartak, hanem egy éjszaka folyamán háromszor is támadást intéztek ellenünk. A mi gépfegyvereink azonban az orosz rohamoszlopokat mind lekaszálták. Hajnalban aztán a mieink ellentámadásba mentek át és sikerült is nekik az oroszokat vagy három kilométerrel tovább szalasztani. Úgy nyolc óra tájban azt mondja a zászlóaljparancsnok, Schuller őrnagy, egy erdélyi szász, hogy mehetünk a csapatok után. Mikor a folyóhoz értünk, látjuk, hogy a bakák orosz hullákból hídat vertek a vízen át. Én eleinte borzongtam erre a hídra lépni, de mikor láttam, hogy mások is, így az őrnagy is, unzsenírt mennek rajta, én is megindultam a hídon. Velem jött egy zászlósi rangban levő medikus, meg hat szanitész. Már a túlsó part közelében jártunk, amikor éreztem, hogy a jobblábamat valami megfogja és nem tudok tovább menni. Odanézek, hát látom, hogy az orosz, akinek én a mellén álltam, s aki tátott szájjal, kidülledt szemekkel nézett reám, mint a vízbefúló, aki a szalmaszálba is kapaszkodik, két kézzel megragadta a lábamat. Abban a pillanatban elvesztettem az öntudatomat, hanyattestem a folyóba; a szanitészek mentettek ki. Súlyos idegsokkot kaptam, kórházban feküdtem egy hónapig, azután kaptam egyhónapi üdülőszabadságot, annak elteltével pedig kineveztek vonatparancsnoknak. Nem mondom, egy kis protekció is dolgozott benne.
- Ez mindenesetre biztosabb és kényelmesebb foglalkozás, mint a harctéri szolgálat.
- Egyedülálló ember vagyok. Nem sok reszkirozni valóm van. Én a harctéren se féltem valami nagyon a haláltól. De tudod, mindennek megvan a maga mértéke. Egy esztendeig állandóan nézni a halált, éppen elég volt. Így vonatkázni össze-vissza a világban, természetesen szórakoztatóbb. Súlyos ezresekbe került volna ez az utazás már eddig is, ha a magam költségén kellett volna megtennem. Amellett, hogy vidéket, városokat lát az ember, ritka tapasztalatokat is szerez. Például, idehallgass csak, elmondok egy érdekes esetet. A tavaszon Lembergből Miskolcra kellett vinnem egy transzportot. Az indulás előtt pár perccel hozzám jött egy hadnagy és kért, hogy a menyasszonyát, aki mint vereskeresztes ápolónő három hónapon át az egyik lembergi kórháznál működött, vigyem el Szerencsig, amit én készséggel meg is ígértem. Nos, barátom, ha tettem valakinek valaha szívességet, amit később nem bántam meg, hát ez az. A nappal elég unalmasan telt el, mert gáncsnélküli lovagnak kellett lenni, de szerencsére Csapon sokáig kellett várni, úgyhogy már Újhelyben ránk esteledett. Ekkor aztán csináltunk egy olyan utazást, hogy nászutasok se kívánhatnak maguknak különbet. Bizonyára az a kislány se fogja elfelejteni, de én se.
- No ha az a hadnagy megtudná, milyen szivességet tettél neki, nem köszönné meg.
- Előre megköszönte, pajtás.
- És a lelkiismeret nem vádolt érte?
- Háború alatt alszik a lelkiismeret. Hiszen ha ez felébredne, egyáltalán nem volnának képesek a háborút elviselni.
Ekkor a vonatunk egy nagy zökkenéssel megállott. Nagykárolyba értünk. Közölték velünk, hogy itt megint hosszabb ideig, körülbelül egy óráig várni kell. Ezt az időt az állomási vendéglőben egy második vacsorával és egy üveg bor elfogyasztásával töltöttük el. Tíz órakor tényleg elindultunk. Gergely ekkor azt javasolta, hogy feküdjünk le, mert ő a mult éjjel nem aludt. Tizenegy órakor Érmihályfalván voltunk, ahol megint egy óráig álldogáltunk. Mielőtt elindultunk volna, Gergelyt egy verter (ápoló-katona) egy beteghez hívta. A vonat éppen az állomásból döcögött kifelé, amikor Gergely nagybosszúsan visszajött.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle.
- Képzeld, az a buta Jelenik, amióta jövünk, elhasznált minden csillapitószert.
- Ki az a Jelenik?
- Az én adjutánsom, ez az öreg kadétaszpiránt. Patikus volna a szerencsétlen civilben, ha volna, s van egy súlyos betegünk, aki nem tud aludni, sőt zavarja a többieket is.
- Milyen sebesülése van?
- A jobb füle mögött a fejébe valami srapnelszilánk hatolt, ami ott a felgyülemlett vérrel együtt agynyomást okoz. Rettenetes kínjai vannak és emiatt kibírhatatlanul ordít. Meg kellene operálni. Amíg azonban egy rendes kórházba nem érek vele, fejoperációról szó sem lehet. De csak volna egy kis koffein, vagy morfium kéznél, majd elaltatnám én, hogy holnap délig se ébredne fel.
Tényleg az utánunk következő kocsiból olykor-olykor velőtrázó ordítás hallatszott, ami túlharsogta a vonat zakatolását is.
Egy óra volt, mire Nyírábrányba értünk. Itt ismét várni kellett egy félórát. De alighogy megállt a vonat, Gergelyt újból a fejsebes beteghez hívták. «Nem tudunk vele mit csinálni» - mondotta a verter.
- Várj meg, én is veled megyek, - szóltam a barátomhoz.
- Kérlek, ahogy parancsolod, - felelte bosszúsan.
A vagón két oldalán kettős sorjában állottak a kis tábori ágyak, felül feküdtek a könnyű sebesültek, alul a súlyosabbak. Ami emberi szenvedés csak elképzelhető, az mind látható volt itt. Lövés, szúrás, robbanás a fejen, szemen, szájon, nyakon, mellen, karon, kézen, hason, ágyékon, combon, lábon. Mindenik beteg nyögött, sóhajtott, jajgatott. A kocsi túlsó végének a baloldali szögletében feküdt az ordító beteg. Feküdt, mert két verter állandóan fogta, és bőgött, vonított, ahogy csak a száján kifért, mint valami megbomlott gyársziréna. Néha vadul rángatódzott és fel akart ugrani, de a két verter visszatartotta. Beszéltünk hozzá, csillapítani akartuk, de nem használt semmit, tudomást se vett rólunk.
- Mi lesz ezzel az emberrel? - kérdeztem Gergelytől.
- Ez reggelre vagy meghal, vagy megőrül. Nézd, hogy ki vannak meredve a szemei. Így nézett rám az az orosz hulla is, amelyik a lábamat megfogta. Gyerünk innen, ezt nem lehet kibírni!
Kimentünk a vonatból a friss, hajnali levegőre. Amint végighaladtunk a kocsik mellett, a fejsebes katona velőkig ható ordítása mindenütt kísért bennünket. Ez az artikulálatlan ordítás valósággal inficiálta az összes betegeket; mindenik kocsiból fájdalmas nyögés, jajgatás, sírás hallatszott ki. Szerencsére a vonat nemsokára elindult és a kerekek zakatolása némileg elviselhetőbbé tette a jajgatást.
Vonatunk most már fennakadás nélkül haladt egész Nagycsere állomásig; egynegyed három lehetett, mikor ide érkeztünk. Azonnal bementünk az állomásfőnöki irodába és megkérdeztük, hogy mikor mehetünk tovább. Az állomásfőnöki irodában az egyik asztal mellett fejét karjára hajtva egy fiatal tisztviselő aludt, aki belépésünkre ijedten ugrott fel, s közölte velünk, hogy Debrecen egyelőre nem fogad. Mivel ez ellen nem tehettünk semmit, visszamentünk a vonatba és lefeküdtünk a kemény és keskeny ágyakra. Bár álmosak és fáradtak voltunk, aludni mégse tudtunk; én tehát elindultam végig a vonaton, hogy sorra látogassam a betegeket és a vallás vigasztalásával enyhítsem szenvedéseiket. Mikor végigjártam a vonatot, az utolsó kocsiból kiszálltam. Reggeli négy óra volt, a nap éppen akkor kelt fel. Felettünk pacsirták daloltak, de bent a vonatban a fetrengő sebesült katonák szívében a napsugár érintésére még tudatosabb lett a nyomorúság; ajkaikon hangosabb a panasz meg a jajszó. A fejsebes katona üvöltése is felharsant, hallatára rémületükben elhallgattak még a pacsirták is. Egyszer csak látom, hogy Gergely izgatottan besiet az állomási épületbe. Utána sietek. Amint beléptem, Gergely éppen a telefonnál beszélt.
- Hát mit akar? Meddig várjak még itt? Tudja meg maga hinterlandi ökör, hogy én Csernovicból jövök... Mit? Hogy még mindig nem lehet? Hát akkor dögölj meg!
Levágta a kagylót és kiment. Amint elhaladt, láttam, hogy ha nem szégyelné a legjobban sírni szeretne. Nem ment be a vonatba, hanem keresztülhaladva a pályatesten a mezőség felé tart. Egy jó darab réten, egy tábla tengerivetésen keresztülgázolva, búza- és gabonavetések között csak ment előre egyenesen. Utána futottam. Leült egy mesgyekőre. Mikor hozzáértem, keservesen sírt, csak úgy zihált a melle.
- Mit csinálsz itt, Gergely? Mit akarsz? Hova mégy? Gyere vissza a vonathoz.
- Én azt a nyomorúságot, ami ott van, nem bírom tovább elviselni. Nem bírom. Érted? Csináljatok, amit akartok, én nem megyek vissza.
- Dehogy is nem jössz! A hajóskapitány utolsónak hagyja el a süllyedő hajót. Neked se szabad elhagyni a vonatodat. Gyere vissza, ott a helyed.
- Én oda vissza nem megyek. Inkább megyek világgá és fogjanak el mint katonaszökevényt.
Láttam, hogy rábeszélés nem segít. Nem messze tőlünk egy kis tanya fehér falai látszottak. A gazda éppen akkor vezette ki lovait a hajnalban az istállóból, hogy a készen álló szekérbe befogja.
- Tudod mit, Gergely? Az az ember téged bevisz Debrecenbe, már csak pár kilométer, s ott megvársz bennünket. Mi is majd csak eljutunk oda valamikor.
Úgy is volt. A tanyai ember, egy őszbecsavarodott bácsi, ugarolni akart menni, de száz koronáért hajlandó volt Gergelyt Debrecenbe bevinni. Gergely felült és már mentek is. Én meg viszamentem a vonathoz. Ott Jeleniket magamhoz hívattam és közöltem vele, hogy a parancsnokságot átvettem; a főorvos úr előre ment Debrecenbe, hogy helyet készítsen a betegeknek.
Öt órakor végre megjött az engedély, hogy mi is bevonulhatunk Debrecenbe. Már éppen feltünt a láthatáron a nagytemplom kettős tornya, mikor egy verter jött értem, hogy menjek a legsúlyosabb beteghez, mert mintha valamit akarna mondani. A fejsebes katona fáradtan, kimerülten, de sokkal nyugodtabban feküdt a kis, keskeny tábori ágyon. Ahogy hozzá értem, megfogta a kezemet.
- Te pap vagy?
- Igen.
- Akkor segíts! Mert én már megyek...
Csákómat levettem és elkezdtem mondani a Miatyánkot. Kezeimet nem kulcsolhattam össze, mert jobbkezemet a sebesült katona fogta, szorította. A verterek is levették a sapkájukat, s velem együtt ők is imádkoztak. A sebesült katonák közül aki tehette, felült, a többi fekve maradt, de mindenik, ki halkabban, ki hangosabban, utánam mondotta az imádság szavait. Némelyik a blúzával törülgette a szemeit. Mire az imádságnak vége lett, a vonat megállt. Ki akartam venni a kezemet a katona kezéből, de oly erősen szorította, hogy ujjaimat mozdítani se tudtam. Katonák, vasutasok jöttek a vonatba s a parancsnok után kérdezősködtek. Jelenik tárgyalt velök. Abba a kocsiba, amelyikben mi voltunk, egy katonai segédorvos, meg egy vasúti tisztviselő léptek be. Hozzám jöttek. Bemutatkoztunk. Elmondtam az éjszaka rémségeit és az előttünk fekvő katona szenvedéseit. A segédorvos ránézett, megfogta a pulzusát:
- Hiszen ez az ember meg van halva.
A segédorvos meg egy verter nagy
Ezalatt a segédszolgálatos katonák leszedték a vagónokból a betegeket, s megindultak a kórház felé. Aki tehette, ment gyalog, aki nem birt, azt hordágyon, szekeren, autón vitték. Az átadást még egyszer Jelenikre bíztam, a segédorvostól elbúcsúztam s fiakkerrel a városba hajtattam. A Bika előtt ott találtam a nagycserei fuvarost.
- Hol van a főorvos úr? - kérdeztem tőle.
- A tiszt urat tetszik kérdezni?
- Igen, igen, aki magával jött.
- Az, kérem szépen, bement a Bikába. Nem tudom, mi lehet azzal az úrral, de igen nagy búnak eresztette a fejét, azt mondta: «No, bácsi, nekem már végem».
Bementem a kávéházba. A pincértől megkérdeztem, nem volt-e itt egy főorvos.
- De igen. Megivott három pohár konyakot, aztán szobát nyittatott és felment aludni az 51-be.
Felsiettem a lépcsőkön, bekopogtattam az 51-es szoba ajtaján. Riadt hang kiáltotta:
- Ki az?
- Én vagyok, Gergely.
Az ajtó kinyílt, Gergely sápadt arccal, beesett szemekkel beengedett. Az asztalon revolver és három megírt levél feküdt.
- Gergely, Gergely, mit akarsz?
- Mondd, mit csináljak? Nem tehetek egyebet.
- Eredj és jelentkezz a kórházparancsnokságon. Jelenik elintézett mindent. Az átvevő segédorvosnak jelentette, hogy te fogattal előrejöttél bizonyos információk megadása végett. Azóta már biztosan meg is érkeztél.
- Hát menjek?
- Természetesen. A szekér még itt van a szálloda előtt. Legjobb lesz, ha azzal mégysz. Ebédre gyere hozzánk. Árpád-utca 19.
- Ott leszek.
Amilyen reményvesztett és kétségbeesett volt reggel, olyan vidám és boldog volt az ebédnél. Örömmel beszélte, milyen szívesen fogadta az öreg főtörzsorvos. Leültette, konyakkal, szivarral megkínálta és azt kérdezte:
- Tudod-e, hogy Csernovic azóta már elesett? Az éjjel már oda is bevonultak az oroszok.
- Az öreg külön megdícsért, - mondta - amiért papot vettem fel a betegek vigasztalására. Kitüntetésre fog felterjeszteni.
(Ruszinszkó)