Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám
Úgy érzem, hogy Osvát Ernő halálával egy darab élet szakadt le rólam.
Mindenképen, mindenfelől összebogozott volt a dolgom, sorsom Vele.
A «Magyar Géniusz», a «Figyelő» volt az én orgánumom is, amikor, felajzott útrakészen, megszerkeszteni, megírni akartuk a felfedezett világot.
A lángolásoktól homályos időszakban már megkezdtük a vitázó beszélgetéseket, mindketten gyérebb szavúak, de ha összekerültünk, az eltakarított tereferét átadtuk egymásnak, nemcsak irodalomról, de emberekről, politikáról, bizalmasságokról is.
Hogy is tudnám latolni, felmérni, felemelni a leszakadt életet rólam!
Osvát Ernő megrendezte a «Nyugat» elindulását, éppen Párisban voltam, Ady Endrével bódorogtunk a világuton, Osvát utánunk küldte a kiáltványt és a nevek koszorújában, ott volt a miénk is, hogy megalapítottuk a «Nyugat»-ot. Már itthon voltam és a rest, akadályos tollamat Osvát megösztökélte, hogy az első számba kéziratot adjak. Megírtam a novellát, szimbolumokkal dúsan és egyhelyütt megjelenítem a mozdulatot, amint a szegényke hős keze tévetegül kitapintgatja a törzsén, hogy levágták a lábát. Az írást talán elfelejteném, de Osvát nyugtalanságát nem, ahogyan kérdezősködött, beszéltetett, egy-egy hallatlanul értő megjegyzésével felszította a szíves büszkélkedésemet és soroltam, vallottam a csínját-bínját annak, miket rejtegettem a szavaim mögé, a «tónust», hogyan szűröm össze a novella közepén az írás elejével, az a «lereszketés» az amputált csonkig, merrefelé nyitogatja a perspektívát és így tovább... csak azért memoriálom a hajdani különösséget, mert most, amikor felnyalábolnám az életet, ami leszakadt rólam, úgy látom, hogy a különösség vonala mindig rajta volt Osváton, az újságos kíváncsisága, bármit írtam, résen állt, a beszélgetést úgy irányította, hogy felelnem kellett, szélesen, nekihevülten, ám én is tudtam adresszálni a kérdést és Osvát értelme, képzelete úgy hullott rá tünődéseimre, témáimra, mint a meleg eső a csirázó anyaföldre.
Gondolom, ez a különösség, küldöttség, elválasztottság volt a legnevezetesebb vonala Osvát egyéniségének; ez a különösség mindig megérintett, ha más emberek után Vele találkoztam és most, amikor rendkivüli alakjának titkait fürkészem, elmondom Róla utolsó emlékeimet; élmények, amelyek rávilágítanak Osvát lelkületére és elgondolkoztatnak a tragédiáról is.
A kis Ágnes utolsó esztendeje, már hozta a biztos halált. Minden szomorúságba beleölelkezett Osvát, tudta az igéretet; erőszakosságokat próbált, a fonnyadt életecskét még műtéttel is kísérelte megmenteni; a leánykát hazahozták a szanatóriumból, Osvát melléje telepedett, féltésnek, gyengédségnek éberségével mindig körülötte volt; ő maga testileg is betegen mindinkább lerokkant; a gyász, mely nem enyhülhetett a feleség halála óta, növekvő súlyait emelte rá a boldogtalan emberre és Osvát
Fél évvel a szerencsétlenség előtt, a lakásán látogattam meg Osvátot. Ő kérte, hogy itt találkozzunk. Szokatlan megtanácskoznivalónk volt. Sűrűn fordultam meg Osvát hajlékában, de ezuttal inkább akartam volna a kávéházi találkozót, mert nagyon is tudtam, hogy mi készülődik, ott, a másik szobában, ahová Osvát odakötött volt, minden figyelmével, idegszálával, reménytelen skepszisével. El kellett fogadni az invitálást, átvenni a megbeszélnivalót, nem volt kitérés. Soha nem próbált matéria került elénk.
Osvát Ernő visszaadta egy kéziratomat. Nagyon érezhette a furcsaságot, mert a szavaival elém jött:
- Kézirat dolgában köztünk soha nézeteltérés nem volt. Legnehezebb pillanataim közül való, amikor most egyetlen egyszer, először, azt kell mondanom neked, hogy tedd félre a kéziratodat, nem akarnám közölni...
Megütött az Osvát izgatottsága, megütött a szava:
Irodalomról volt szó, Osvát sem puhább, mint én, a bejelentésemet tiltakozva fogadta és mondta, mondta:
- Írni fogsz...
Mily könyörtelenül igaza volt és amikor, íme, újra írok a «Nyugat»-nak, Őt keresem a folyóirat körül, az Ő alakját akarnám visszateremteni a kézirataink mögé.
Nehéz, a kifelé makulátlan plasztikussággal ható, befelé legeslegbonyolultabb lélek vezetővonalát megmutatni.
Az elébb érintgettem a feszült változatot, mely szembeállított bennünket és elmondom az ismeretlenül szép és ijedelmes utolsó találkozások befejezését.
Változhattam-e én Osvát Ernővel szemben, ha visszaadtam is díszeimet a «Nyugat»-nak és a patkót sem kíméltem, ha már így összezörrennünk kellett?
Egészen az Övé voltam, sorsának kísérője és rettenéssel ügyeltem, mi történik az Aréna-úti hajlékban. Nem találkoztunk. Az idétlen összekocódás nem is terelt össze bennünket, de nővérétől, az embereitől felszedtem a híreket, a fogyó kis Ágnesről és mentem volna a Barátom felé, ám utamban el-el akadtam.
Történt, hogy irodalmi bonyodalmak keletkeztek körülöttem; szövevényesek, kenyérválsággal is kapcsolatosak és immár nemcsak arról volt szó, hogy dolgozom-e a «Nyugat»-nak, de egyáltalán kérdezgettem magamat, hogy szabad-e nekem az inséges pazarlást mívelni: írni? A literatúra megválasztott gyóntatójával, Fenyő Miksával beszélgettem dolgaimról és Fenyő közölte velem, hogy Osvát kér arra, hogy látogassam meg Őt.
ott, benn, a másik szobában már alig pihegett a halálos gyermek és Osvát, aki roskadó életén vitte a holt asszony életét is, aki beléöltötte magát a leányka elszakadó életébe, érthetetlen fegyelemmel, az én ügyeimről beszélt, a könyveim megjelenését sürgette, írásterveimről kérdezősködött,
földszínű arculattal, amilyennek az arcát most álmodom, pápaszeme mögül a rámtekintéssel, a dacos villogással, mely rámlobogott a különösséggel, a meg nem törhető lélek erejéről, ha írásról, íróról, irodalomról volt szó.
Meg kellett igérnem, hogy négy nap mulva újra felkeresem, akkor -
Osvát viszahanyatlott a karosszékbe.
Valahogy mondtam:
- A kislány?...
Osvát a szemével intett.
A befejezés megérkezett.
Valahogy mondtam:
- Nézd, majd máskor beszélgetünk, most elmegyek...
Osvát a hideg kezével megkulcsolta az enyémet és felém fordult:
- Nem... Maradj...
Kémlelve a rejtőzködő nagy életet, ami Osváté volt és elvonult az én életem mellett is, a legutolsó félévnek jeleneteit részletezem, mert ezek a legmagyarázóbban éreztetik a különösséget, ami különválasztotta Osvát alakját, a többi emberektől.
Elnehezült utolsó idejében, amikor tetézve került reá a megpróbáltatás, a lelki, idegzeti, képzeleti krizisnek hanyatló pillanataiban, Osvát erősen, csorbulás nélkül megállt, ha írásról, írókról, irodalomról volt szó.
Ezt a szabályfeletti, rendkívüli tulajdonságát akarom meghangsúlyozni.
Sorsom találkozott az Övével, újra és éppen akkor, amikor döntötték életét a szörnyűségek.
Elémfejlett a speciális karakteressége és rávilágított a hosszú útra is, amelynek uralkodó eseményeit mindig az irodalom adta; példátlan s önzetlensége az egyetlen önzéséből, az írás szeretetéből származott; a legritkább művészfajta volt, aki az alkotás összes képességeivel figyelte, érlelte, várta a mások alkotásait; ilyen konstrukcióval, a megértés zsenije volt, a
Megrajzolom, így, Osvát alakját, mert félénken, de leírni akarom a hitemet, hogy Osvátot meg tudtuk volna menteni a magunk számára, ha ott a második haláloságynál, a brutális elkarolás elkarolta volna, a földig, a síri földig sujtott férfiút.
Ki mer birokra kelni a halállal?...
De elgondoljuk, ha az összeomlás pillanataiban szívvel és szívtelenül Osvátot őrizték volna, szomjú akaratát megtörték, megakadályozták volna, ha a vigasztalanság napjaiban elvezettél volna az ocsudásig - szétütött életének halottaiból feltámadott volna, a mérkőzni tudó, legigazibb élete, az írás szeretete.
Én tudom a legjobban, milyen szövetség kötötte Őt, a feleségéhez. A tragédia idején volt, aki vigyázzon reá, a kislánya; érte: maradni kellett.
Ez a gyász a lelke közepéig felhasította a szerencsétlen embert és vérezve, soha meg nem enyhülve, lassankán, ocsudva, újra
Feleségének halála után írta meg Osvát Ernő a
Nem tudnám e feljegyzések műfaját meghatározni. Aforizmák? suta skatulyázás, a monumentalitások számára, ahogyan Osvát csudálatos mondataiban elhelyezte tömb-gondolatait, csillag-csillámló révüléseit.
A taglótól, testiekben, Osvát megmenekült és felemelte a lelkét;
A kicsi Ágnes, Ági, ágacska, fonnyadt ágacska... vele dőlt a fája.
Ha a kegyes, brutális karok elsodorták volna az embert a vigasztalanság ágyától és itt marasztalták volna közöttünk, hogy vonszolja nyitott sebeit az engedélyezett határig, hiszem, a boldogtalant feldörömbölte volna a