Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám
A napokban Ignotus - a Nyugattól való megválása alkalmából - előadást tartott, melynek keretében végighordozta tekintetét azon az úton, melyet a Nyugat közel egy negyed évszázad folyamán befutott. Ahogy ezt a negyed évszázadot - néhány tehetséges ember gyerekesen lelkes indulásától, Adyn, Babitson, Ignotuson, Móriczon keresztül az irodalomtörténetbe való belemagasulásig - klasszikusan tiszta előadása keretében Ignotus elénk varázsolja, valósággal újra átéli, ez mértékben, értékben túlhaladja mindazt, amit e korszakról és korszakos voltáról elmondottak, holott nem egy szerencsés írást olvashattunk eddig is a Nyugat jelentőségéről. Ignotus megállapításainak belső igasságát, ez igasságokkal adaequat kifejező erejét tekintve, ez a tanulmány valósággal a klasszicizmus vonaláig emelkedik, ahol már változások, törlések, retussok nem következhetnek be s a jövő irodalomtörténet úgy fogadhatja, úgy fogadja el megállapításait, ahogy Ignotus azt előadásában megfogalmazta.
Vonatkozik pedig ez Ignotus előadása első részére, melyben a Nyugat genesiséről, elhívatásáról, elhelyezkedéséről szól és a maga szerepét a Nyugaton belül és felül megállapítja. Előadása utolsó részével azonban, melyben személyes sérelmét viszi a közönség elé, őt mintegy bíróul szólítván fel, sehogysem tudok megbarátkozni és ha sok mindennel ki is békít e részlet brilliáns megírása, no meg az a körülmény, hogy e részlet kedvéért íródott meg a klasszikus veretű előző háromnegyed rész, - mondom, ha ez sok mindennel össze is békít, mégis olyannyira hibás szemszögletből, neheztelés ködétől befuttatott szemüvegen nézi, ítéli meg és ítéli el a dolgokat, annyi igasságtalan megállapításra tüzeli a vele esett igasságtalanság (tudatosakkal és nem tudottakkal, de mindenkép mély elkeseredésből fakadókkal, tehát épen ezért bocsánandókkal) és bánt meg barátokat vagy genieben rokonokat, annyi gyanúsítással pellengérez ki komoly törekvéseket, hogy tőlem, aki elfogulatlan tanúja voltam a történteknek, nem volna ildomos, ha minderre nem reflektálnék.
Megpróbálom sorjában, dogmatikusan elmondani, hogy drága barátom, Osvát Ernő halála után hogyan fordultak a Nyugat dolgai, milyen körülmények és hogyan idézték föl a bekövetkezett változásokat és hogyan esett, hogy a szerkesztést Babits és Móricz vállalták, vagy mint Ignotus nem minden megvetés nélkül mondja: «magukhoz váltották». Hogy lett szerkesztő Babits Mihály és Móricz Zsigmond, hogyan került le a lap éléről Ignotus neve és hogyan dőlt össze - Ignotus szerint - ezzel a Nyugat negyedszázados épülete, maga alá temetvén mindazt, ami igazán nagyszerűt ez idő alatt az irodalomban és irodalmon túl produkált; erről a kataklizmáról kell nekem itt beszámolnom. Bevallom, nem szívesen szólok e dolgokról, melyekről az az érzésem, hogy néhány egymáshoz tartozó, az írás megbecsülésében összekerült embernek a dolga s nem pedig a közönségé (quae non sunt), mert a Nyugatnak nincs is közönsége, a Nyugatnak írói vannak és ez írók körül néhány megértő komoly barát, de közönsége, mely feljelentésre maga elé citálhatja, nincsen. Nem szívesen szólok e dolgokról, nem szívesen állom - szégyellős ember - a felelősségrevonást, de meg kell tennem, hogy ami kemény vád és egyúttal fenyegetés Babits és Móricz ellen és ellenem Ignotus soraiban foglaltatik, azt megpróbáljam megerőtleníteni, nem a közönség miatt, hanem épen Ignotus miatt, akit meggyőzni, megindítani, megnyerni szeretnék. (Végtelenül sajnálom, hogy Ignotus érdekelt fél e dologban, - ha nem volna, mennyivel különb pennával, százszor meggyőzőbben intézné el helyettem ezt a polémiát!)
Az igasság ez ügyben pedig a következő: a Nyugat folyóirat tulajdonjoga nem is tudom hány esztendő óta túlnyomórészben az enyém, ami azt jelenti, hogy én voltam az, ki e tulajdonjog «élvezetében» összekoldultam, összetárháltam azt, ami e folyóirat fentartására kellett és amire aztán a koldulásból nem tellett, a magaméból (bátran írhatnám: a magam adósságaiból) fedeztem. Nem panaszkodok, csak épen belekényszerítve kénytelen vagyok ezt elmondani; és annál kevésbbé panaszkodok, mert boldogan tettem, amit tettem; tudtam, hogy mit jelent ez a folyóirat az irodalom számára, még inkább az írók számára és íróktól és irodalomtól szinte függetlenül mit jelent az a műremek, ami Osvát Ernő szerkesztői munkája nyomán számomra revelálódott. A Nyugat fentartása azonban mind súlyosabb és súlyosabb anyagi problémák elé állított (szegény Osvát volt az egyetlen, aki Gellért Oszkárral egyetemben emiatt is emésztette magát; más senki az irodalom szublimált levegőjében soha nem kérdezte tőlem, hogy eb vagy kutya) és mikor barátunk tragikus halála bekövetkezett, úgy állt a dolog, hogy a lapot be kell szüntetnem, mert egyszerűen (ezt elhiheti nekem Ignotus) nem bírtam tovább.
És most bizonygassam itt, hogy nem könnyen szántam el magamat e lépésre, mutassak be folyószámlákat, jelzálog bekebelezéseket, esküdözzek, hogy a dura necassitas vitt rá és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy akár az ügynek, akár Ignotusnak Judásává válhatok? Érdeklődtem, tárgyaltam, kombináltam, hogy hogyan lehetne mégis megmenteni a Nyugatot és a különböző kombinációk között kettő volt olyan, ami szívemhez-meggyőződésemhez közel állt, (egy harmadikat, ahol arról volt szó, hogy valaki komoly pénzzel «magához váltsa» tőlem a Nyugatot, és azt magazinként adja ki tovább, meggondolás nélkül elutasítottam) - szóval két komoly, Osvát nevéhez méltó kombináció merült fel. Az egyik, hogy Ignotus hazajön, átveszi a szerkesztést, mint ő mondja: «az előtt az elhatározás előtt álltam, hogy hazaköltözöm s a virtuális főszerkesztést, aminél több a távolból nem lehetséges, megint aktívra váltom.» Nos hát ez a kombináció egy kedves álom volt, akadémikus szép elgondolás, mely azonban nem válhatott lehetségessé, egyszerűen azért, mert a Nyugatnak volt ugyan jó csomó ezer pengő adóssága, de egy megveszekedett krajcárja sem, hogy az új főszerkesztőt fizesse, papír- és nyomdaszámláját kiegyenlítse. (Újból mondom: végtelenül restellem ezt a kényszeregyezségi helyzetjelentést és meg vagyok győződve, hogy Ignotus fogja leginkább fájlalni, hogy ebbe belekényszerített.) És ekkor adódott egy másik kombináció, szívemnek ép oly kedves, az irodalom ügyének ép olyan garancia: a Babits-Móricz-kombináció. Igaz, Ignotusnak kevésbé tetszik e megoldás, mint nekem s ha Móriczról szólva még gondol a Tündérkert egész nagyszerűségére, Babitsnál mindössze az jut eszébe, hogy a háború alatt egy háborúellenes verséért perbefogták s ő akkor igen keményen és becsületesen exponálta magát érte, - szóval az ő vezetésük alatt álló Nyugatot nem ismeri el Nyugatnak s legfeljebb annyit koncedál, hogy «ha már megesett a csoda, amire eddig alig volt példa, hogy magyar klasszikusoknak pénzük van: a gavallér ceruza, mely számomra (Ignotus számára) a nagyobb díjazást, majd végkielégítést a vállalat költségvetésébe bekalkulálta, e réven Ignotust megint oda állíthatta volna, ahová való s ahová, amíg ő él... más nem is való». Világos beszéd, ha Babitsnak és Móricznak van arravaló pénzük, hogy lapot tartsanak el, akkor ebből szükségszerűen adódik az a kutyakötelességük, hogy... Nem folytatom, komédia volna tőlem s rosszul hálálnám meg Ignotusnak irántam mindenkor tanusitott és nekem mindig nagyértékű barátságát, ha most - gyöngédségből, - úgy mutatnám, hogy ezt én is úgy érzem s nekem is az a meggyőződésem, hogy Móricznak, Babitsnak komoly anyagi áldozatok árán is kötelességük lett volna Ignotust odaültetni, ahová szerinte senki más nem való. Én nem érzem ezt így, de különben is kár erről vitatkozni, mert az egész igényper arra a helytelen praemissára van felépítve, hogy «a magyar klasszikusoknak pénzük van». Hát higyje el nekem Ignotus, hogy ezeknek a mindenféle erkölcsi és szellemi inferioritásban marasztalt magyar klasszikusoknak épen úgy nincs pénzük, mint neki, hanem egyszerűen azt csinálják, amivel huszonhárom esztendő előtt a Nyugatot és azt megelőzően a Géniuszt és a Figyelőt elindítottuk, hogy ingyen szerkesztik a lapot, egy krajcár fizetség nélkül írnak bele, kölcsönpénzzel fizetik a papirost és nyomdaszámlát s ezenkívül naponta órákat töltenek el azzal, hogy a kiadóhivatal feladatát is elirányítsák. Csoda nem történt, a klasszikusoknak sem a maguk, sem mások számára nincs pénzük s mikor átadtam nekik a Nyugat kétharmadrészét, akkor bizony nem az történt, hogy a Nyugatot «magukhoz váltották», ami magyarul azt jelenti, hogy én valami kitünő vásárt csináltam velük és a Nyugattal, hanem az történt, hogy hárman összeálltunk, vállaltuk a lap adósságait, vállaltuk jövőbeli deficitjét, dolgozunk ingyen, csak azért, hogy a Nyugatot átmentsük a jövő nemzedéknek, talán épen annak, mely előtt Ignotus leleplezett bennünket és úgy mentsük át, ahogy ezt a folyóiratot Ady, Ignotus, Osvát, Babits, Móricz s még néhány kiváló társuk az elmult emberöltő alatt megcsinálták.
Így jött létre a Babits-Móricz kombináció és én boldog voltam, hogy létrejött és hogy a magyar irodalom két ilyen büszkesége folytathatja ott - persze a maguk egyéni módján - ahol Osvát és Ignotus abhahagyták. És én azt gondoltam magamban: bármennyire is respektálni kívánja a két új szerkesztő azokat a tiszta légkörű hagyományokat, melyek Osvát egyénisége nyomán e folyóiratot körüllengik s bármennyire is sáfárjai kívánnak lenni annak az emelkedett szempontú irodalompolitikának, melynek klasszikusa éppen Ignotus, egészben mégis két egymástól és mindenkitől különálló nagy magyar író veszi kézbe az irányítást, két különösen érdekes veretű egyéniség, sajátos ízléssel, látással, lendülettel s nyilván fogyatékossággal is, - ezek szükségszerűen más valamit fognak csinálni, mint amit Osvát csinált, aminthogy Ignotus is feltétlen mást csinált volna, jobbat vagy rosszabbat, de mást: ám lássanak hozzá függetlenül, szabadon, minden megkötöttség nélkül, és ha már ilyen nagy áldozatot hoznak kísérletükért, ne kösse őket még egy főszerkesztői név sem, mely minél tartalmasabb, annál inkább kötöttség. Két ilyen különfajta egyéniség, amit Babits és Móricz az életben és irodalomban jelent, egymás számára amúgy is gátlás, megkötöttség, megalkuvás; - más kötöttség ne legyen számukra e folyóiratnál és én voltam (mint részvénytársaság, mint kiadó vagy más hasonló gaz minőségben), aki proponádtam, hogy vegyük le Ignotus nevét. Sőt vállaltam, hogy ezt vele barátilag úgy intézem el, hogy ebből semmi sértődöttség ne keletkezzen és megnyerem továbbra is munkásságát a Nyugat számára, mely nélkül Babits, Gellért, Móricz és jómagam nehezen tudtuk a Nyugatot elképzelni. (Hány francia miniszterelnök és miniszter végezte tovább a maga felelősségteljes munkáját, holott előzően a köztársaság elnöke volt.)
És ezen a ponton tévedtem (hozzájárult a dolog elmérgesítéséhez, hogy e mellett még későn is szóltam Ignotusnak, amikor a Babits-Móricz kombináció már meglehetősen realizálva volt), mert Ignotus e sértés után - s hogy valami sértés-e vagy sem, azt valóban a sértett egyéni érzése dönti el és nem a másik fél jó vagy rossz szándéka nem volt hajlandó a Nyugatba tovább dolgozni és nem volt hajlandó Nyugatnak elfogadni azt a folyóiratot, mely az ő névjegyzése nélkül kerül a közönség elé. Ami gáncs, vád, szemrehányás Ignotus előadásában elhangzott, az tulajdonkép senki mást nem illethet, mint engemet. Végtelenül sajnálom ezt, mert legjobb barátomnak szereztem keserű órákat ezzel, kényszerítettem, bár akaratlanul; j'accuse-ével a fórumra és hajszoltam igasságtalanságokba.
Mert mi más, mint igasságtalanság, amikor megállapítja, hogy «ahogy Babits és Móricz, kikerülvén útjukból Osvát, Ignotus és e Nyugat közzé ugrottak és feledkezéssel feledtetni kívánják». Mért tennék? féltékenységből, a könnyebb érvényesülés vágyától vezetve, miért? Ami dicsőséget Móricz és Babits magának és a magyarságnak szerzett, azt szerkesztői munkájával igazán egyik sem öregbítheti s ha valami diabólikus irodalompolitikai tervük volna, mely nem fér össze Ignotus nevével, nem kapacitálták volna, hogy írjon minél többet, minél gyakrabban, úgy és arról, ahogy neki tetszik. Nem igasságos dolog ez, aminthogy sértő igasságtalanság, mikor a Nyugat dolgával kapcsolatban Júdásokról beszél, kik tíz év rendjén sorra elárulták. Ki árulta el és mivel? és ha elárulták, mért támad ezért Babits és Móricz ellen és mért nem Osvát ellen, aki a Nyugat dolgait szuverénül igazította, vagy ellenem, kinek a Nyugatnál szintén komoly szava volt és akik, ime, nem pariroztuk ki, nem toroltuk meg az írástudók rajta elkövetett árulását.
És igasságtalanság, ha tíz év után pont most vesz elégtételt egy bántásért, mely magának a bántónak több álmatlan éjszakát okozott, mint a meghántottnak, vagy most tíz év után védi meg Hatvany Lajost Móricz Zsigmond egy igasságtalan, mert félreértésen alapuló cikkével szemben, holott elintézhette volna ezt egy figyelővel már esztendők előtt. És ha meg is értem keserűségét, nem látom komoly indokoltságát annak a megállapításnak, hogy az itthoniak a kisujjukat sem mozgatják, hogy hazajöjjön, mert hiszen politikai akadálya nincsen hazajövetelének, anyagilag pedig - s csak erről lehet szó! - mit tud tenni az a néhány író, kik maguk is anyagi gondok, család, adósság, bizonytalan kenyér vergődésében élik le napjaikat. Én nem mondom, hogy olyan jogos önérzet, mint az Ignotusé, nem követelheti meg, hogy az a néhány itthonmaradt s bizony komoly, idegeket emésztő, gondokkal küzdő író megteremtse az ő hazajövetelének anyagi előfeltételeit, de viszont az ő fölényessége, életfilozófiája - amennyiben keserűsége ezt szóhoz engedi - arra figyelmeztethetné, hogy ha pedig az a néhány író nem így cselekszik, az még nem lehet ok kipellengérezésükre, erkölcsi és intellektuális felfogásuk meggyanúsítására.
A Nyugat ügye bizonnyal kitünő kézben lett volna Ignotus kezében. De hogy nem így jött a dolog, meg kell állapítanunk, hogy ami emelkedettség, becsületes akarás, igazi tehetség a Nyugat nevében szublimálódik, - az Babits Mihálynál, Móricz Zsigmondnál szintén jó kézben van. A priori ezt csak a rosszhiszeműség vonhatja kétségbe; a posteriori, ha egy-két évfolyam kikerül kezük alól, mindannyiunknak megvan a kritikára jogunk. És ha Ignotus azt mondja, hogy «nem haltam meg, itt vagyok és szemmel tartom, aki a helyembe ül», akkor azt válaszolhatjuk: hála isten, hogy így van, hála isten, hogy él, nevel, teremt, gyönyörködtet; ami azonban az ellenőrzést illeti, erre vagyunk még itt egynéhányan, én is, Babits is, Móricz is, Gellért is, mások is, sőt meg vagyok győződve, hogy épen Ignotus számára ez a hivatal sinecura lesz. Ami pedig az előadás végén foglalt azt a felhívást illeti, hogy a közönség forduljon el a Nyugattól (egy kissé az is benne van, hogy fizessen majd elő egy alapítandó új lapra) abban, bevallom, nem az az eltérítési kísérlet fáj - a Nyugat két évtizede elvan közönség nélkül, tisztán az írók erejére támaszkodva, - de az fáj, hogy e felhívás Ignotustól ered.