Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám
A
Mégis, van ebben a harcban valami, ami minket fájdalmasan érint: mert nem fájdalmas-e, mikor a jóbarát valódi vagy képzelt sérelmeit a nyilvánosság elé teríti ki? mikor a régi vezér árulásról gyanúsítja elhagyott seregét, vagy inkább annak jövendő szándékait? mikor a
*
Ignotus - ki több mint két évtizeden át volt a
Ami ebben az ügyben személyi, azt egymás között kell elintéznünk; nem tartozik a közönség elé. A
Ami az íróra áll, hogy minden távolságban is aktív lehet s élő ereje egy szellemi orgánumnak: az bizonnyal nem áll a szerkesztőre, aki távol vetve nem marad egyéb, mint név és cím. S mégis Ignotus nem akar író lenni, csak szerkesztő, s a név és rang körül viaskodik. Nem: ez valóban kicsi céh-affér; s «békaegérharc azokkal, akikkel s akikért valaha Iliasát vívta». Mikor mi Móricz Zsigmonddal vállaltuk egyedül a magunk nevében és a magunk osztatlan felelősségére a
S bármennyire tiszteljük Ignotus érzékenységét, akár jogos az, akár túlzott is; csodálkozva kérdjük: az ő kezén volt-e az utóbbi, tíz évben a
- A multtal szemben egy kötelességünk: hogy elfeledjük - idézi Ignotus önmagától; ezt mi sohasem vallottuk; de vallottuk s valljuk ma is, hogy a jelennel szemben egy kötelességünk van: cselekedni és továbbmenni, akár kézenfogva vezet az, aki idősebb, akár, magunkra hagy és eltaszít.
*
Ennyit a céh-affér személyi részéről, s ennyit is csak azért, mert nem tartanák illőnek, hallatlanba venni Ignotus panaszait; kitérni csak egyetleneggyel szemben is; s nem válaszolni rájuk egyenesen és őszintén ugyanazon nyilvánosság előtt, melynek asztalára ő nem restellte letenni azokat.
De van a panaszoknak egy csoportja, mely túlemelkedik a személyi és céhügy jelentőségén, s közvetlenül az irodalmi nyilvánosság elejibe való.
Ignotus bizonyos vádakat emel ellenünk, s e vádak irodalmi szándékaink becsületességét s a
Lépéseink mögött titkos motivumokat szimatol, s személyi bántalmaitól elvakulva, képes bennünket avval gyanusítani, hogy a
Mire alapítja gyanúját?
A
Ignotus titkos, kimondatlan programmal gyanúsít bennünket, hivatkozva egy hírlapi nyilatkozatomra, melyben beismerem, hogy van ilyen, s hogy annak magában a lapban kell megmutatkoznia. Ez a titkos programm oly valami lenne, hogy - személyi vagy mit tudom én milyen előnyökért - a tiszta irodalmiság forradalmi lapját átjátszuk, mintegy suttyomban és árulással, a politikai célokat követő «jobboldali» és «hivatalos» irodalom kezére.
Milyen naiv szemlélete a dolgoknak!
És elég volna a vádat egyszerűen visszautasítani. Alig több az, mint ingyen vagdalkozás a sötétbe, meggyanúsítása a jövőnek, s szándékainknak, melyeket csak mi magunk tudhatunk. Eddigi közleményeinkben nem igen találhatott Ignotus olyant, ami ezt a «jobboldali» tendenciát elárulta volna. Való igaz, hogy «baloldaliak» sem kívántunk lenni. Az érdemet elismertük, akárhonnan jött is, de a kritikától sem kíméltük (és ezentúl sem fogjuk kímélni) a «hivatalos» irodalom nagyságait sem, ha véleményünk szerint rászolgáltak. Szeretnők megnyerni minden oldal becsületes szellemeinek bizalmát; kapuinkat kitárjuk jobbra és balra; fórumunk az irodalmi piac közepén fog állni, mint a Szószék Rómában; vagy az Igazság háza faluinkban.
Nem hisszük, hagy evvel hűtlenné válnánk a «tiszta irodalmiság» elvéhez; sőt így valósíthatjuk azt meg igazán. A régi
Ignotus valaha nagy harcokat vívott a «perzekútor-esztétika» ellen, mely a szellem minden jelentkezését a pártrendőr szemeivel nézi, és az ellenpártot vagy amit annak képzel, egyszerűen ki akarja tagadni az irodalomból. Csodálatos módon nem veszi észre, hogy maga is beleesett abba, ami ellen harcolt, s szavaiból egy «baloldali rendőr» beszél, aki minden mozdulatban jobbfelé való árulást szimatol, oly ideológia szerint, mely alig illik már mai irodalmi helyzetünkhöz. Ignotust régebben «mindent-megértő» s fölényesen komplikált szellemnek ismertük. Bizonnyal képes ő megbecsülni az irodalmi konzervatívizmus értékeit (sőt túlbecsülni is egy-egy konzervatív írót, mint ama kétszer is emlegetett jobboldali zsurnalisztát, kinek papirosízű és fahangú népszerűsítő íráskáiban egy új Arany-renaissance csiráit véli fölfedezni.) Nem hat-e különösen, szinte fájdalmasan, mint egy
Nem, mi nem kívánhatjuk valahol a szélen megrekeszteni a
*
És hogyan hányhatja szemünkre (mintahogy teszi, Schöpflinnek és nekem) hogyan hányhatja szemünkre éppen ő, hogy megteremtettük az irodalmi kettészakadás fogalmát, ami szerinte képtelenség?
Hisz minden szavával elárulja, hogy ő az, aki e lehetetlen fogalom alapján áll; annyira benne áll, hogy meg se látja; annyira, hogy öröknek képzeli, hogy állandósítani akarja, hogy észre se veszi, mennyire enyhült már; hogy meg szeretne tiltani minden lépést, mely még enyhíthetné.
Tudjuk mi azt, hogy irodalom csak egy van, egy lehet s csupán az
Ignotus azonban úgy beszél a hivatalos irodalomról, azzal a túlbecsülő lekicsinyléssel és gyógyíthatatlan anathémával, amivel a XVI. századi prédikátor ejthette ki ezt a szót, hogy:
Mi nem ismerünk ily ördöngős szakadékot magyar író és magyar író közt; s a tehetségtelenség bélyegét sem szeretnők bárkire
Mi a magyar irodalom egységének alapján állunk.
*
De hadd ismételjük nyomatékosan, ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos irodalom alapján állunk.
A
Itt kalóz méhek vagyunk, szállván amerre nekünk tetszik, s rabolván a mézet ahol és érjük tudjuk.
Ez a szabadság fittyet hány a Kasnak. De ez a szabadság termi a kincseket, amikre büszkék lesznek majd a Kasok.
Hogyan féltheti valaki ezt a szabadságot tőlünk - éppen tőlünk? Hogyan gondolhatja, hogy mink lehetünk, kik prédául adjuk azt akármilyen Akadémiának vagy hivatalosságnak? Ki lehet, aki jobban érezheti és tapasztalhatta a saját bőrén, milyen drága kincs ez a szabadság, s mily félreértésekre képes társaság s hivatal?
Azért, amíg mi itt leszünk e helyen, a
*
(Ignotus büszkén hivatkozik arra, mit jelentett az irói szabadság a
Mily különös história! Képzelheti-e valaki, hogy ha valóban Ignotust akartam e regényben kifigurázni, a regényt éppen a Nyugathoz viszem, melynek Ignotus a főszerkesztője? S képzelheti-e Ignotus, hogy Osvát, az írói szabadság ürügyén hajlandó kifiguráztatni a főszerkesztőt a saját lapjában? Nem akarok visszatérni itt erre az esetre, melyről volt alkalmam elmondani mondandómat, mert Ignotus nem először panaszolja a publikum előtt (s melynek köszönhetem nyilván, hogy most is mostohábban bánik velem, mint Móriczcal.) De bizonyos, hogy távol állt tőlem s nem is lett volna rá semmi okom, hogy az írói szabadság címén megbántsam barátomat és főszerkesztőmet: aminthogy soha nem «figuráztam ki» és nem támadtam meg e szabadsággal élve senki mást sem.
Nem, mi nem úgy értjük az írói szabadságot, hogy a szerkesztőről annyi rosszat szabadjon mondani, amennyit csak tetszik; s kivált nem úgy értjük, hogy az írói szabadság nevében rossz művek kiadására is kényszeríthessenek (nem vagyunk hajlandók például bűntudatot érezni, mert egyszer visszaadtunk egy rossz cikket, mely minket támadott.) Nagyobb szabadság volt, nagyobb célok érdekében, amiért mi küzdöttünk és szenvedtünk is; egy egész világ terrora vagdosott ellenünk, és nem személyi kérdésekről volt szó.
Ezt a szabadságot, amint meg tudtuk védeni akkor, meg fogjuk védeni ezután is.)
*
De ma más időket élünk, mint mikor ezért a szabadságért régi nagy csatáinkat vívtuk. Csatáink győzelmesek voltak, halott vezérünk bevonult a halhatatlanságba, új raj lepte el a rétet s tobzódik abban, amit mi hódítottunk neki. Ezek törjenek új utat, ha tudnak: mi addig vegyük számon kincseinket s erősítsük meg a várost, melyet elfoglaltunk. Mondják, hogy az irodalmi hódítások korszakai után az akadémizmus korszakai következnek: s ebben talán van is valami igazság. A forradalom nem lehet állandó állapot; helyét kiérett művészetnek és tisztító kritikának kell elfoglalnia. Nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy a harcot a győzelem után is folytassuk; de szükség van a győztes hadvezérek tekintélyére tovább is, hogy a hódoltságot megülje, a fejetlenséget megszüntesse, s az új csapatokat kiválogassa és útnak indítsa új harcokra.
Az ellen, ki «fellegvárába beszorult», lassankint kinyitja kapuit, s bebocsátja az új triumfátorokat. Ez így van mindenütt, s mindenütt ily későn és utólag: mert igaza van Ignotusnak, akadémiák nem jók arra; hogy irodalmat csináljanak s nem alkalmasak írói tehetségek észrevevésére és kitermelésére. Erre inkább a folyóiratok valók, amilyen a
De a meglevő irodalomnak adhat a társaság eszközöket, tekintélyt, pozíciót, mely talán mégsem annyira szükségtelen manapság. Nem áll, hogy az akadémiáknak csak a tudományban lehet hasznos szerepük, «ahol a döntés tekintély dolga» - mint Ignotus mondja. A döntés tudományban sem tekintély dolga; de tudományban, mint irodalomban egyformán szükséges a tekintély, hogy a jót és súlyosat elfogadtassa a tömeggel, s ellensúlyozza a sarlatánság szuggesztióját. Vagy valóban annyira bizonyos, ép mái években, hogy a «publikum van oly művelt, mint az Akadémiák» s hogy az irodalom nem szorul ápolásra, mert «elvégzi azt közönség s kiadó»? Tessék csak megkérdezni fiatal íróinktól - akár a legismertebbektől is!
Nem oly ritka eset, mint Ignotus véli, hogy a csatát a vezérkar nélkül vagy annak ellenére nyeri meg a sereg: de elláthatja-e vezérkar nélkül és magárahagyva a beszállásolást s hadtápszolgálatot? Beszállásolás - helyzet, pozició, tekintély és hitel nyujtása, nem az író, hanem az irodalom számára - éppen az akadémiák feladata. S tán oly gazdag ma Magyarországon a tiszta és magas irodalom tekintélyben és pozicióban, hogy nyugton hagyhatja a tradicióktól megerősített fellegvárakat e tehetségtelenség és dilettantizmus prédájára, melyről Ignotus beszél? Nem inkább halálos vétek-e ez, s nem következetlen-e aki, mint éppen Ignotus, esztendőkön át harcolt a társaságok ellen, mert nem ismerték el a
*
Ezt meg kellett mondani, s itt én is kényszerülök magamról beszélni, mert Ignotus fő vádja és gyanúja éppen azon sarkallik, hogy legtiszteletreméltóbb multú irodalmi társaságunk tagsági jelölését ezidén nem hárítottam el. Ignotus hivatkozik a társaságok viselkedésére Adyval szemben, s csodálkozva kérdi, hogyan nem utasítanak vissza Ady barátai és fegyvertársai e társulatokkal
Az irodalomnak igen, de nem az egyénnek: az egyén csak bántalmakat és kellemetlenségeket arathat, s igazán nem tudom, mi öröme lenne ezekben? Azért nevetségesnek kell tartanom a vádat, mely azt inszinuálja, hogy mindenféle áldozatokra is hajlandók voltunk, reverzálist adni, a Nyugatot átjátszani, Ignotust elejteni, s isten tudja, még mit, azért az egyetlen nyereségért, hogy esetleg, beválasztanak a Kisfaludyba. Gyermekmesék, amiket maga a Társaság minden tiszteletreméltó elnöke megcáfolt, mint méltatlanokat hozzá és énhozzám. Mégis, az Ignotus sarkain ügető sakálkák képesek föltálalni ezt az egész komplikált árulási rémregényt, minden szörnyű vád végén csattantva a legszörnyebbet: hogy Babits Mihály Kisfaludy-tagságra vágyakozik!
Hát ha úgy volna is! ha valóban kívánnám s akarnám, hogy abban a társaságban üljek, melyben Vörösmartynak s Aranynak széke volt! nem volna-e erre a kívánságra is jogom? nem volna-e inkább az az egészséges és természetes, ha a magyar költő kívánatosnak érezné s szégyen nélkül kívánhatná a helyet, melyet tradiciói szinte kijelölnek neki, mint ahogy Zola és Anatole France nem resteltek kilincselni az Akadémia tagságáért?
Én azonban nem kilincseltem s nem tettem semmit ezért a megtiszteltetésért: ajánlóimat még csak nem is ismerem mind személyesen. Annál kevésbbé változtatott ez irodalmi lépéseimen és tetteimen; a
*
Ám jönnek a kis sakálok, a jobbaldali és baloldali senkik, s akik nem kaphattak Baumgarten-díjat, s a minden tehetség irígyei: ők biztosan találnak ugatni okot ezután is. De hadd kérdezzem meg Ignotustól: ha majdan hosszú idők multán az irodalom emlékezői említik még nevét, kikkel és mily társak között fogják azt említeni: azok között-e, akik most sereglenek köréje, vagy mi mellettünk, akiket megvádolt és elhagyott?