Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám

BABITS MIHÁLY: A NYUGAT ÉS AZ AKADÉMIZMUS

A Nyugat ismét harcok tüzében áll. Nincs oka meghátrálni a harc elől. Sok harcban volt már része és sohasem ártott neki a harc. Mint a kalapált bucavas, minden ütéstől csak még szilárdabb lett. S az új harc csak új fiatalságát jelentheti. Vetése dús flórába vonta a magyar szellem humuszát; s tiporva csak még dúsabbá és szebbé válik az, mint a nemes pázsit.

Mégis, van ebben a harcban valami, ami minket fájdalmasan érint: mert nem fájdalmas-e, mikor a jóbarát valódi vagy képzelt sérelmeit a nyilvánosság elé teríti ki? mikor a régi vezér árulásról gyanúsítja elhagyott seregét, vagy inkább annak jövendő szándékait? mikor a maître trés-vénéré leszáll katedrájáról s maga példájával uszítja az utolsó padok silány vádaskodóit, akiket azelőtt olyan fölénnyel tudott megleckéztetni?

*

Ignotus - ki több mint két évtizeden át volt a Nyugat főszerkesztője, de már egy évtizedénél több annak is, hogy nem tartózkodik köztünk - felolvasást tartott a Nyugat útjáról, s ebben keserű szemrehányást tett azoknak, kik távollétében kezükbe ragadták az árvánmaradt zászlót s Fenyő Miksával, a Nyugat régi tulajdonosával társulva és egyetértésben magukra vállalták a folyóirat «vezetését és irányítását».

Ami ebben az ügyben személyi, azt egymás között kell elintéznünk; nem tartozik a közönség elé. A Nyugat nem ismer távolságot magyar és magyar közt, s eszünk ágában sincs, hogy Ignotust «dezavuáljuk» és «megtagadjuk» csak azért, mert Bécsben lakik. S hogyan is dezavuálnók a harcost, aki a mi győzelmünkért verekedett (s a politikamentes irodalmiságért, aminek mi is katonái akarunk maradni az utánunk jövők érdekében)? vagy a költőt, kinek verssorai mulhatatlan hűséggel csengenek fülünkbe? ifjukorunk mentorát s költőjét? S hogyan mondhatja, hogy elhárítottuk vagy megtagadjuk őt, mikor maga beszéli el, mily ajánlatot tettünk írásaiért, amit ő utasított vissza, mert «nem szokta, hogy vezessék és irányítsák»? (Dehát mit ért vezetésen és irányításon? S nem lenne-e jóval megokoltabb ez az aggály a napilapoknál, melyekbe egész pályáján dolgozott és ma is dolgozik?)

Ami az íróra áll, hogy minden távolságban is aktív lehet s élő ereje egy szellemi orgánumnak: az bizonnyal nem áll a szerkesztőre, aki távol vetve nem marad egyéb, mint név és cím. S mégis Ignotus nem akar író lenni, csak szerkesztő, s a név és rang körül viaskodik. Nem: ez valóban kicsi céh-affér; s «békaegérharc azokkal, akikkel s akikért valaha Iliasát vívta». Mikor mi Móricz Zsigmonddal vállaltuk egyedül a magunk nevében és a magunk osztatlan felelősségére a Nyugat egész terhét, mint egy szent dologét, amit percre sem szabad gazdátlanul hagyni (s amit mi nem kívánhattunk fél-szívvel, fél-vállal, s egy távollevő cége mögé bujva): Ignotus csak azt látja, hogy «nevét levettük a Nyugatról», s a közönség elé áll, főszerkesztői címét reklamálva, különös lázítóként, mert az előfizetőket nem lehet «mint a birkanyájat, kézről-kézre adni».

S bármennyire tiszteljük Ignotus érzékenységét, akár jogos az, akár túlzott is; csodálkozva kérdjük: az ő kezén volt-e az utóbbi, tíz évben a Nyugat? s idegenebb kéz-e a mienk, mint a távollevőé? s nem a mienk-e, a mi nemzedékünké elsősorban ez a folyóírat? nem minket jelentett-e neve, legfőkép Adyval s Ady után? közönsége nem a mi közönségünk-e? s kinek van hozzá több joga, mint nekünk?

- A multtal szemben egy kötelességünk: hogy elfeledjük - idézi Ignotus önmagától; ezt mi sohasem vallottuk; de vallottuk s valljuk ma is, hogy a jelennel szemben egy kötelességünk van: cselekedni és továbbmenni, akár kézenfogva vezet az, aki idősebb, akár, magunkra hagy és eltaszít.

*

Ennyit a céh-affér személyi részéről, s ennyit is csak azért, mert nem tartanák illőnek, hallatlanba venni Ignotus panaszait; kitérni csak egyetleneggyel szemben is; s nem válaszolni rájuk egyenesen és őszintén ugyanazon nyilvánosság előtt, melynek asztalára ő nem restellte letenni azokat.

De van a panaszoknak egy csoportja, mely túlemelkedik a személyi és céhügy jelentőségén, s közvetlenül az irodalmi nyilvánosság elejibe való.

Ignotus bizonyos vádakat emel ellenünk, s e vádak irodalmi szándékaink becsületességét s a Nyugat szerkesztésének várható irányát érintik.

Lépéseink mögött titkos motivumokat szimatol, s személyi bántalmaitól elvakulva, képes bennünket avval gyanusítani, hogy a Nyugatot valóságos árulásba, tiszta irodalmi multjához való hűtlenségbe visszük bele.

Mire alapítja gyanúját?

A Nyugat eddigi számai, melyek szerkesztésünkben megjelentek, aligha igazolhatják ezt. Nem mondhatjuk, hogy mindenben csak azt és úgy akarjuk csinálni, amit Osvát Ernő csinált. Mind emberek vagyunk, azaz külön-külön egyéniségek más-más hajlamokkal és képességekkel. Természetes törekvésünk és kötelességünk azért a sok-sok szerkesztői erényért, ami Osváttal sírba hullt, kárpótlást nyújtani azzal a kevéssel (ha van), ami nekünk talán inkább adatott, mint neki. Maga Ignotus említi, hogy Osvát Nyugatján «egy leheletnyivel halkabb volt az élet pirosa», mint az irodalom szellemfénye. S ha minekünk viszont erős szándékunk, hogy mi az igazi magas irodalomnak ezt az orgánumát intenzívebben kapcsoljuk a magyar életbe, hogy a zilált s még az utódállamokba is szétszóródott magyar szellemiségnek benne eleven tengelyt és centrumot adunk, hogy szélesebbkörű és állandóbb kritikai figyelemmel az olvasót tájékoztatni és vezetni próbáljuk aktuális irodalmunk gazverte dzsungelében, hogy nyiltabb szemmel kísérve az európai irodalmak áramait és eseményeit, a Nyugatot méltóbbá tesszük nevére, melyben a magyar irodalmi megújulások örök programmja, a Kazinczyak programmja rejlik: mindez bizonnyal nem jelenti folyóiratunk régi céljainak megtagadását, hanem inkább azok kiegészítését és újraedzését.

Ignotus titkos, kimondatlan programmal gyanúsít bennünket, hivatkozva egy hírlapi nyilatkozatomra, melyben beismerem, hogy van ilyen, s hogy annak magában a lapban kell megmutatkoznia. Ez a titkos programm oly valami lenne, hogy - személyi vagy mit tudom én milyen előnyökért - a tiszta irodalmiság forradalmi lapját átjátszuk, mintegy suttyomban és árulással, a politikai célokat követő «jobboldali» és «hivatalos» irodalom kezére.

Milyen naiv szemlélete a dolgoknak!

És elég volna a vádat egyszerűen visszautasítani. Alig több az, mint ingyen vagdalkozás a sötétbe, meggyanúsítása a jövőnek, s szándékainknak, melyeket csak mi magunk tudhatunk. Eddigi közleményeinkben nem igen találhatott Ignotus olyant, ami ezt a «jobboldali» tendenciát elárulta volna. Való igaz, hogy «baloldaliak» sem kívántunk lenni. Az érdemet elismertük, akárhonnan jött is, de a kritikától sem kíméltük (és ezentúl sem fogjuk kímélni) a «hivatalos» irodalom nagyságait sem, ha véleményünk szerint rászolgáltak. Szeretnők megnyerni minden oldal becsületes szellemeinek bizalmát; kapuinkat kitárjuk jobbra és balra; fórumunk az irodalmi piac közepén fog állni, mint a Szószék Rómában; vagy az Igazság háza faluinkban.

Nem hisszük, hagy evvel hűtlenné válnánk a «tiszta irodalmiság» elvéhez; sőt így valósíthatjuk azt meg igazán. A régi Nyugatnak talán szemrehányást lehetett tenni olykor, hogy bizonyos irodalmi jelenségeken hallgatással ment át; amit, noha csak véletlenségből adódott, meghátráló vagy ellenséges attitüdnek érthettek félre sokan. Mi nem akarunk hallgatással elsuhanni semmin; szellemi életünk minden lüktetését át fogjuk bocsátani folyóiratunk rovatain, mint centrális és élő szívkamrákon; s ezt is jelentheti a «nemzeti koncentráció».

Ignotus valaha nagy harcokat vívott a «perzekútor-esztétika» ellen, mely a szellem minden jelentkezését a pártrendőr szemeivel nézi, és az ellenpártot vagy amit annak képzel, egyszerűen ki akarja tagadni az irodalomból. Csodálatos módon nem veszi észre, hogy maga is beleesett abba, ami ellen harcolt, s szavaiból egy «baloldali rendőr» beszél, aki minden mozdulatban jobbfelé való árulást szimatol, oly ideológia szerint, mely alig illik már mai irodalmi helyzetünkhöz. Ignotust régebben «mindent-megértő» s fölényesen komplikált szellemnek ismertük. Bizonnyal képes ő megbecsülni az irodalmi konzervatívizmus értékeit (sőt túlbecsülni is egy-egy konzervatív írót, mint ama kétszer is emlegetett jobboldali zsurnalisztát, kinek papirosízű és fahangú népszerűsítő íráskáiban egy új Arany-renaissance csiráit véli fölfedezni.) Nem hat-e különösen, szinte fájdalmasan, mint egy capitis diminutio, ha ő most mégis elvileg s egészben arra a végtelenül kényelmes és szimpla «progresszív» álláspontra helyezkedik, mely az írókat forradalmár arkangyalokra s rosszhiszemű akadémikusokra osztja föl, akikkel még csak szóbaállani is tilos?

Nem, mi nem kívánhatjuk valahol a szélen megrekeszteni a Nyugat hajóját; balszélen époly kevéssé, mint jobbon; ha balról is jöttek a friss patakok és erek, melyek folyónkat táplálták. A hajónak be kell jutni a fősodorba, a magyar szellemi élet centrális sodrába, hogy szabadon és szabad szelekkel haladjon a Jövő felé. Ignotus maga beszél a politikáról, amely, mint ő is mondja, «úgy a jobb-, mint a baloldali, megszabás vagy tilalom gyanánt tukmálja magát a művészre». Nos, mi nem hagyunk magukra politikát tukmálni, Ignotustól époly kevéssé, mint mástól. Ezt Ignotusnak, a «tiszta irodalmiság» harcosának meg kell értenie.

*

És hogyan hányhatja szemünkre (mintahogy teszi, Schöpflinnek és nekem) hogyan hányhatja szemünkre éppen ő, hogy megteremtettük az irodalmi kettészakadás fogalmát, ami szerinte képtelenség?

Hisz minden szavával elárulja, hogy ő az, aki e lehetetlen fogalom alapján áll; annyira benne áll, hogy meg se látja; annyira, hogy öröknek képzeli, hogy állandósítani akarja, hogy észre se veszi, mennyire enyhült már; hogy meg szeretne tiltani minden lépést, mely még enyhíthetné.

Tudjuk mi azt, hogy irodalom csak egy van, egy lehet s csupán az irodalmi élet szakadhat ketté; sőt éppen én figyelmeztettem még 919-ben a legjobban átkozódó feleket, mily jelentéktelen lehet a távolság, mely elválasztja őket, a jövendő szemeivel nézve: mint ahogy sok XVI. századi íróról ma már nem is tudjuk megállapítani, protestáns volt-e vagy katholikus (ami akkor volt legalább olyan különbség, mint ma van jobb- és baloldal közt).

Ignotus azonban úgy beszél a hivatalos irodalomról, azzal a túlbecsülő lekicsinyléssel és gyógyíthatatlan anathémával, amivel a XVI. századi prédikátor ejthette ki ezt a szót, hogy: «pápista!» A pápista a legostobább és leghitványabb lény a föld hátán; s másrészt mégis félelmes ellenség, akivel csak szóbaállni is kész veszedelem, gaz árulás, s biztos út az ördög hálójába. Akik még nemrég új és nagy költők voltunk, jól vigyázzunk: ha szóba állunk az Akadémiával, hamar tehetségtelen akadémikusokká válhatunk magunk is.

Mi nem ismerünk ily ördöngős szakadékot magyar író és magyar író közt; s a tehetségtelenség bélyegét sem szeretnők bárkire a priori rásütni, csak azért, mert más párthoz tartozik, mint magunk. Mi valóban nem ismerünk kettészakadt irodalmat.

Mi a magyar irodalom egységének alapján állunk.

*

De hadd ismételjük nyomatékosan, ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos irodalom alapján állunk.

A Nyugatban sohasem érvényesülhetnek az irodalmi hivatalosság szempontjai: mintahogy a virágos mezőn nem érvényesülhetnek a Kas szempontjai.

Itt kalóz méhek vagyunk, szállván amerre nekünk tetszik, s rabolván a mézet ahol és érjük tudjuk.

Ez a szabadság fittyet hány a Kasnak. De ez a szabadság termi a kincseket, amikre büszkék lesznek majd a Kasok.

Hogyan féltheti valaki ezt a szabadságot tőlünk - éppen tőlünk? Hogyan gondolhatja, hogy mink lehetünk, kik prédául adjuk azt akármilyen Akadémiának vagy hivatalosságnak? Ki lehet, aki jobban érezheti és tapasztalhatta a saját bőrén, milyen drága kincs ez a szabadság, s mily félreértésekre képes társaság s hivatal?

Azért, amíg mi itt leszünk e helyen, a Nyugat az marad, ami volt: az írói szabadság őre és mentsvára.

*

(Ignotus büszkén hivatkozik arra, mit jelentett az irói szabadság a Nyugatnál valamikor, Osvát Ernő szerkesztésének korában. Büszkeségébe azonban rejtett panasz vegyül, mert újból fölhányja a régi esetet, hogy «mikor Babits Mihály egyik regényében az akkor messze hányódó Ignotusról itthon figurát írt, a Nyugat, címlapján az Ignotus főszerkesztői jegyzésével, ezt a regényt is közreadta».

Mily különös história! Képzelheti-e valaki, hogy ha valóban Ignotust akartam e regényben kifigurázni, a regényt éppen a Nyugathoz viszem, melynek Ignotus a főszerkesztője? S képzelheti-e Ignotus, hogy Osvát, az írói szabadság ürügyén hajlandó kifiguráztatni a főszerkesztőt a saját lapjában? Nem akarok visszatérni itt erre az esetre, melyről volt alkalmam elmondani mondandómat, mert Ignotus nem először panaszolja a publikum előtt (s melynek köszönhetem nyilván, hogy most is mostohábban bánik velem, mint Móriczcal.) De bizonyos, hogy távol állt tőlem s nem is lett volna rá semmi okom, hogy az írói szabadság címén megbántsam barátomat és főszerkesztőmet: aminthogy soha nem «figuráztam ki» és nem támadtam meg e szabadsággal élve senki mást sem.

Nem, mi nem úgy értjük az írói szabadságot, hogy a szerkesztőről annyi rosszat szabadjon mondani, amennyit csak tetszik; s kivált nem úgy értjük, hogy az írói szabadság nevében rossz művek kiadására is kényszeríthessenek (nem vagyunk hajlandók például bűntudatot érezni, mert egyszer visszaadtunk egy rossz cikket, mely minket támadott.) Nagyobb szabadság volt, nagyobb célok érdekében, amiért mi küzdöttünk és szenvedtünk is; egy egész világ terrora vagdosott ellenünk, és nem személyi kérdésekről volt szó.

Ezt a szabadságot, amint meg tudtuk védeni akkor, meg fogjuk védeni ezután is.)

*

De ma más időket élünk, mint mikor ezért a szabadságért régi nagy csatáinkat vívtuk. Csatáink győzelmesek voltak, halott vezérünk bevonult a halhatatlanságba, új raj lepte el a rétet s tobzódik abban, amit mi hódítottunk neki. Ezek törjenek új utat, ha tudnak: mi addig vegyük számon kincseinket s erősítsük meg a várost, melyet elfoglaltunk. Mondják, hogy az irodalmi hódítások korszakai után az akadémizmus korszakai következnek: s ebben talán van is valami igazság. A forradalom nem lehet állandó állapot; helyét kiérett művészetnek és tisztító kritikának kell elfoglalnia. Nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy a harcot a győzelem után is folytassuk; de szükség van a győztes hadvezérek tekintélyére tovább is, hogy a hódoltságot megülje, a fejetlenséget megszüntesse, s az új csapatokat kiválogassa és útnak indítsa új harcokra.

Az ellen, ki «fellegvárába beszorult», lassankint kinyitja kapuit, s bebocsátja az új triumfátorokat. Ez így van mindenütt, s mindenütt ily későn és utólag: mert igaza van Ignotusnak, akadémiák nem jók arra; hogy irodalmat csináljanak s nem alkalmasak írói tehetségek észrevevésére és kitermelésére. Erre inkább a folyóiratok valók, amilyen a Nyugat. Egy ember, egy szerkesztő megláthatja a tehetséget a közönség előtt: egy társaság vagy akadémia csak utána. Uj irodalmi epókhát nem teremthet gyülekezet vagy akadémia: legfeljebb az angyalok akadémiája, mely a zseni születésénél asszisztál.

De a meglevő irodalomnak adhat a társaság eszközöket, tekintélyt, pozíciót, mely talán mégsem annyira szükségtelen manapság. Nem áll, hogy az akadémiáknak csak a tudományban lehet hasznos szerepük, «ahol a döntés tekintély dolga» - mint Ignotus mondja. A döntés tudományban sem tekintély dolga; de tudományban, mint irodalomban egyformán szükséges a tekintély, hogy a jót és súlyosat elfogadtassa a tömeggel, s ellensúlyozza a sarlatánság szuggesztióját. Vagy valóban annyira bizonyos, ép mái években, hogy a «publikum van oly művelt, mint az Akadémiák» s hogy az irodalom nem szorul ápolásra, mert «elvégzi azt közönség s kiadó»? Tessék csak megkérdezni fiatal íróinktól - akár a legismertebbektől is!

Nem oly ritka eset, mint Ignotus véli, hogy a csatát a vezérkar nélkül vagy annak ellenére nyeri meg a sereg: de elláthatja-e vezérkar nélkül és magárahagyva a beszállásolást s hadtápszolgálatot? Beszállásolás - helyzet, pozició, tekintély és hitel nyujtása, nem az író, hanem az irodalom számára - éppen az akadémiák feladata. S tán oly gazdag ma Magyarországon a tiszta és magas irodalom tekintélyben és pozicióban, hogy nyugton hagyhatja a tradicióktól megerősített fellegvárakat e tehetségtelenség és dilettantizmus prédájára, melyről Ignotus beszél? Nem inkább halálos vétek-e ez, s nem következetlen-e aki, mint éppen Ignotus, esztendőkön át harcolt a társaságok ellen, mert nem ismerték el a Nyugat íróit, s aztán kígyót-békát kiált, mikor egyszer oka van azt hinni, hogy valamelyiket talán mégis elismerik és meghívják?

*

Ezt meg kellett mondani, s itt én is kényszerülök magamról beszélni, mert Ignotus fő vádja és gyanúja éppen azon sarkallik, hogy legtiszteletreméltóbb multú irodalmi társaságunk tagsági jelölését ezidén nem hárítottam el. Ignotus hivatkozik a társaságok viselkedésére Adyval szemben, s csodálkozva kérdi, hogyan nem utasítanak vissza Ady barátai és fegyvertársai e társulatokkal a limine minden kapcsolatot? De hogy oly forradalmi tüneményt mint Ady, nincs társaság mely hamar megértsen s elismerjen: nagyon naiv Ignotus, ha csodálkozik azon s nagyon kevéssé bölcs, ha haragszik érte. Kicsit úgy hat reám mint a tanár, ki az iskolakerülők elleni dühét a megjelent szorgalmasokon tölti ki. Több oka lett volna remonstrálni, mikor, még aktiv szerkesztősége alatt, a Nyugat egyik főmunkatársát oly időben választották be a Társaságba, melyben az Adyn elkövetett igazságtalanságok még nem voltak a mult emlékei. Azóta több is történt, másokkal szemben is, amit mi hibának éreztünk és vallunk: de mennél több hibát látnánk a Társaságban, melynek tradicióit tiszteljük s feladatait fontosnak tartjuk: annál több okunk volna vállalni tagságát, hogy megújulásában közreműködhessünk. Az irodalomnak csak haszna lehet ebből.

Az irodalomnak igen, de nem az egyénnek: az egyén csak bántalmakat és kellemetlenségeket arathat, s igazán nem tudom, mi öröme lenne ezekben? Azért nevetségesnek kell tartanom a vádat, mely azt inszinuálja, hogy mindenféle áldozatokra is hajlandók voltunk, reverzálist adni, a Nyugatot átjátszani, Ignotust elejteni, s isten tudja, még mit, azért az egyetlen nyereségért, hogy esetleg, beválasztanak a Kisfaludyba. Gyermekmesék, amiket maga a Társaság minden tiszteletreméltó elnöke megcáfolt, mint méltatlanokat hozzá és énhozzám. Mégis, az Ignotus sarkain ügető sakálkák képesek föltálalni ezt az egész komplikált árulási rémregényt, minden szörnyű vád végén csattantva a legszörnyebbet: hogy Babits Mihály Kisfaludy-tagságra vágyakozik!

Hát ha úgy volna is! ha valóban kívánnám s akarnám, hogy abban a társaságban üljek, melyben Vörösmartynak s Aranynak széke volt! nem volna-e erre a kívánságra is jogom? nem volna-e inkább az az egészséges és természetes, ha a magyar költő kívánatosnak érezné s szégyen nélkül kívánhatná a helyet, melyet tradiciói szinte kijelölnek neki, mint ahogy Zola és Anatole France nem resteltek kilincselni az Akadémia tagságáért?

Én azonban nem kilincseltem s nem tettem semmit ezért a megtiszteltetésért: ajánlóimat még csak nem is ismerem mind személyesen. Annál kevésbbé változtatott ez irodalmi lépéseimen és tetteimen; a Nyugat nem mutatta, s nem is fogja soha mutatni hivatalos megalkuvás nyomát; s kritikai szabadságát is megőrízte s meg fogja őrizni a Társasággal szemben is; ahogy meg kell őrizni mindenkinek, ki akár az irodalom, akár a Társaság javát szivén hordja. Megőrzöm azt én is, magam személyében, küntről vagy bentről? tagul vagy nem tagul? engem, úgy látszik, nem izgat annyira, mint a lihegő kis sakálokat. Ha tagul történnék: az nem fog szégyenére válni sem a Társaságnak, sem a Nyugatnak, sem nekem.

*

Ám jönnek a kis sakálok, a jobbaldali és baloldali senkik, s akik nem kaphattak Baumgarten-díjat, s a minden tehetség irígyei: ők biztosan találnak ugatni okot ezután is. De hadd kérdezzem meg Ignotustól: ha majdan hosszú idők multán az irodalom emlékezői említik még nevét, kikkel és mily társak között fogják azt említeni: azok között-e, akik most sereglenek köréje, vagy mi mellettünk, akiket megvádolt és elhagyott?