Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Komlós Aladár: AZ ÖRÖK SZIGET
Ludwig Lewisohn regénye - Ford.: Reichard Piroska - Szöllősi Zsigmond kiadása

Aki tisztán esztétikai szempontból talál itélkezni e könyv felett, alighanem igazságtalan lesz vele szemben. Mert noha tele van finom jelenetekkel és még finomabb megfigyelésekkel, a kommentárok, amelyeket a hősök (s gyakran az író is) a maguk dolgához fűznek, gyakran érdekesebbek, mint e dolgok maguk. Mert Lewisohn inkább problémákat old meg, mintsem karaktereket és sorsokat ábrázol. Legfőbb baja az, hogy tökéletesen tisztában van vele, mit akar mondani. Ez tudniillik veszedelmes dolog: arra vezet hogy a művész mindent elhanyagol, ami nem szükséges feltétlenül mondanivalója ábrázolásához. Lewisohn három nemzedék életét akarja bemutatni egy kötetben. De képzeljük el a Rougon-Macquart-sorozatot, 300 oldalon: nyilvánvaló, hogy a mű elveszítené azt a hömpölygő szélességét, amely minden műfaj közül ép a regénynek sajátos varázsa, s azt az életszerűségét, amelynek felidézéséhez a művészetben is a «fölösleges» dolgok a legnélkülőzhetetlenebbek. Persze Lewisohn nem is akarja ábrázolni az egész életet s a mélyebb törvényeknek azt a homályos sűrűjét, amely a felszín mögött dereng: a gondolkodó ember azért gondolkodó, hogy egy jelenségcsoport izgassa őt s azon túl ne lásson semmit. Lewisohnt a zsidókérdés izgatja: könyve három nemzedék története a zsidókérdés szempontjából. A zsidókérdést pedig a zsidó «Minderwertigkeitsgefühl» szempontjából nézi.

Az azonban a végzetes, hogy műalkotásokban a «művészi» hibák a mondanivalót is megváltoztatják. «Az örök sziget»-ben is (amelyet Reichard Piroska nagy lelkiismeretességgel fordított, anélkül az olcsó snájdigság nélkül, amely az iparszerű ügyességgel készülő fordításokat oly egyforma stílusúvá teszi) Lewisohn túlságos egyszempontúsága nemcsak azt eredményezte, hogy a hatalmas keretben meglehetősen ismétlődő és vázlatos rajzok peregnek előttünk, hanem talán a regény tendenciáját is módosította kissé. Azelőtt az írók nem árulták el hősükről, zsidó-e vagy sem, s ha elárulták, nem tulajdonítottak jelentőséget a dolognak. Hiba volt. A zsidót legalább úgy meghatározza a zsidósága, akár a nemisége vagy az osztályhelyzete. Lewisohn azonban az ellenkező túlzásba esik, mint elődei: az ő hőseit mintha semmi más nem határozná meg, mint a zsidóságuk, s az egyetlen pont, amelyből valamennyi páciensét kúrálhatónak véli, a «zsidó»-komplexum-uk. Pedig lehetséges, hogy Lewisohn nem is gondolja így a dolgot, csak ábrázolásának kivonatoló módja kelti e látszatot.

De ép mert Lewisohn számára fontosabb regényének célzata, mint annak művészi tökéletessége, harmadmunkát is alig végeznénk, ha «Az örök sziget»-ről csak esztétikai bírálatot mondanánk. E regény fő értéke lélektani megismeréseiben van. Lewisohn érzékeny idegcsoportja a zsidó lélek leghalkabb rezdüléseit is kitapintja. A regény tárgya egy zsidó család útja Keletről Amerikáig, három nemzedéken át. Aki a zsidók helyzetét jogi viszonyaikon szokta mérni, paradoxnak fogja találni a tanulságot amely Lewisohn regényéből levonható: a zsidók boldogabbak az elzárkózottságban, mint a mai liberalizmus közepette. Boldogabbak - látszik hírdetni az író -, mert a jogi viszonyoknál fontosabbnak a pszichológiaiak, már pedig ebből a szempontból a ghettó zsidójának élete mélyebb biztonságú élet volt, mint mai nyugati ivadékáé, mert ő hitt magában és nem ismerte az önbizalmatlanságot és a meghasonlást. «Az örök sziget» rezignált könyv. Minden fiatal zsidó - rajzolja Lewisohn - mihelyt kissé meggazdagszik s közelebb jut keresztény környezetéhez, eleinte kedvvel és illuzióval megkisérli a beolvadást a magasabbrendűnek tetsző idegen világba, mire azonban a fiatal zsidóból öreg zsidó lesz, kap egy csomó sebet, egy csomó ábrándja elvész s csalódva és fanyarul vonul vissza zsidóságába. S ez nem a rosszfajta zsidók sorsa, ellenkezőleg, csak a mindenáron-stréber teszi túl magát könnyen a pofonokon; hisz a mese is annak a lánynak hiszi el királyi származását, aki már egy borsószem miatt sem tud elaludni. Lewisohn mesteri a modern zsidó lélek millió nyomorúságának rajzában, merem mondani: nincs regény, amely ily gazdag volna a zsidók hibás adaptálódásának tüneteire vonatkozó finom és mély észrevételekben.

És mintha Lewisohn mindenképpen veszedelmesnek tartaná különböző népek együttélését. Minden nép ösztöneiben az életnek más-más megformulázatlan ideálja él, mindegyik csak a maga ideálja szerint lehet boldog, s ha valamelyik, ami kikerülhetetlen, a másikat utánozza, nyomorékká válik, elveszti a hitét magában ez a legnagyobb betegség. «Az örök sziget» főhőse, Lewy Artur idegorvos, keresztény lányt vesz feleségül. A lány kitünő teremtés, ő is szereti férjét, de hiába minden szeretet és kölcsönös nagylelkűség: házasságuk, hibájukon kívül, mégis boldogtalan, mert a családi életről való öröklött felfogásukat a legjobb akarattal sem tudják harmóniába hozni. E házasság felbomlásának elemzése a regény legszebb része (külön is kiemelem azt a jelenetet, mikor Artur először viszi el menyasszonyát a szüleihez). Lewisohn azonban sokkal erősebb a diagnózisban, mint a therapeutikában. Artur elválik feleségétől s úgy látszik a jövőben csak zsidók közt akar élni és kizárólag zsidó dolgokkal akar foglalkozni. Kétes orvosság. Egy-egy ember talán élhet vele, a zsidóság egésze számára ily megoldás mégcsak technikailag sem valósitható meg. Nem beszélek arról, hogy Lewy Artúr is aligha fog tudni tartósan megmaradni az elzárkózás programja mellett. Bizonyára, egy ember és egy nép könnyebben megőrízheti (bár ezáltal egyszersmind alacsonyabb fokra itéli) egyéniséget, ha nemi érintkezik másokkal. De ez az elszigetelődés ma lehetetlen s a zsidóság részére leginkább az. A kérdést az fogja megoldani, aki megmutatja, hogyan lehet együttélni s mégis egésznek és egészségesnek maradni.