Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Regény és novella
Az impulzus-ember. Sohasem azt csinálja, amit jónak lát, tele van magas ideálokkal, de hogy harcoljon értük, arra nincs ereje, nagyszerű dolgokra fogadkozik és kiszerű dolgokat csinál, jót gondol és rosszat tesz, látja élete gyakorlati részének megoldását és az ellenkezőjét csinálja, amit akar, szándékaiban jó és tiszta, cselekedeteiben gonosz és idétlen, - egy nemes gondolatokkal gyötrődő felelőtlen állat. Mindez azért, mert az impulzus ragadja, a pillanatnyi fellobbanás, az érzékek vak kábulata, a diszpoziciójából származó ingerültség, az önmaga és mások előtt megalázott ember gőgje. Örökös nyugtalanságban él, felelősségérzése szigorúan ellenőrzi cselekedeteinek felelőtlenségét, gőgös létére minduntalan megalázó helyzetekbe juttatja magát s ingerült harag fűti jóformán mindenki ellen, akivel érintkezésbe jut. Ezért szüntelenül bajokba keveredik az emberekkel. Amíg vidéken él, mint hivatalnok, a feljebbvalóival, társaival és társaságbeli barátaival vannak folytonos surlódásai s szívében mérges keserűséggel hagyja ott a kisvárost, hogy Budapesten szabadon élhessen és kiépítse irodalmi terveit. Itt aztán különösen a nőkkel kerül bajokba: a lényéből kisugárzó féktelen érzékiség magához vonzza azokat a túlfejlett szexualitású nőket, akiket elébe vet a véletlen, egyik viszonyból a másikba szédül, mindet beszennyezi egy másikkal, mennél tisztább, annál jobban, és mindből önmaga iránti undorral kerül ki. Az anyagi és erkölcsi lezüllés mélypontján bűnbánóan a valláshoz fordul erőért egy új életre, egy időre meg is kapja, a munka sikere és egy hamvas tiszta leány szerelme fölemeli a pocsolyából, amelynek szélén szédelgett már - s egy felelőtlen órában, közvetlen a beteljesülés küszöbén elárulja szép szerelmét, nem marad más hátra, el kell pusztulnia. Látszólag egy véletlen autóbaleset öli meg, tényleg azonban a véletlen a dolgok kényszere. Az ilyen ember nem tud élni, mert nem érdemli meg az életet s mindegy akárhogyan pusztul is el. Elpusztulása az egyetlen; ami kibékithet vele s ez adja meg sorsának végső értelmét: bűnbánó vezeklését annak, aki jót akart és rosszat tett.
Nem rokonszenves ez a Honthy Imre, de érdekes. Lelki diszpoziciójából valami megvan majd minden modern emberben s ekkora, csaknem végletes kifejlettségében összefoglal egy bizonyos, elég gyakran előforduló tipust. Igen részletesen és lélektanilag helytállóan van ábrázolva Szitnyai regényében és mégis marad bennünk utána valami hiányérzés. Honthy Imre lényének minden töredékességével is művész, az élettel és emberekkel való súrlodásai jórészt a művész súrlodásai, abból származnak, hogy világosan látja a mindennapi életet, de nem tud beletörődni abba, hogy az élet olyan, amilyen, világosan látja önmagát, de nem tud beletörődni önmagába. Az író azt nem tudja egészen megmutatni, ami alakjában művészi diszpozició, nem tudja őt elég magasra felemelni cselekedeteinek alacsony színvonaláról. Ez tagadhatatlanul nehéz feladat s Szitnyainak nem volt elég ereje megoldásához. Érezte a feladat magvát és nem tudott felemelkedni hozzá. Így nem is tudta elérni alakjának saját cselekedeteivel szemben való igazolását. Az alak méretei tehát kisebbek annál a térnél, melyet befoglal s a regény kompoziciója belülről bomlik szét.
Világosan látható: ennek és általában a regény minden hibájának az az oka, hogy írója túlságos korán fogta meg a témát. Mindig azt érezzük; hogy még nagyon is közel áll ahhoz, amit elmond, az élménynek nemcsak a frissesége van még benne, hanem az ingerültsége is. Emiatt a közelség miatt nem tudja sem hősét, sem környezetét abból a távolabbi perspektívából látni, amely lehetővé teszi a szemlélet szükséges művészi tárgyilagosságát. Akármilyen pontosan és szemléletesen vetíti elénk a környezet alakjait, még sincs teljes hitelességük, nem tudunk teljesen meggyőződni arról, hogy az írónak igaza van, mert ábrázolásának módjából bizonyos animozitást érzünk ki. Az író értékes gyümölcsöt szakított le egy szembetűnő tehetség fájáról, de féléretten szakította le.
Azért kell ezt nyíltan és határozottan megmondani, mert irodalmunkban egyre jobban kezd elhomályosodni a művészi befejezettségre való törekvés kötelezettsége s erre éppen a tehetséges embereknél kell rámutatni. Szitnyai főalakja rajzának egyes részleteiben, mozgalmas és gazdag miliőrajzában, a színezés dús modulálásában s az elbeszélő készség szuggesztivitásában olyan tehetségről tett regényében tanúbizonyságot, amelyet a kritika egészen magas mértékeivel lehet és kell mérni, Szeretném hinni, hogy ez a regény tehetsége teljes tisztulásához vezető etapp. Néhány novellájával már elérte a saját színvonalát s csak a belső koncentrálódás hiányzik ahhoz, hogy a regény formájában is feljusson odáig.