Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám
Egyszer csak ott állott előtte vénasszonya, aki szokott nesztelen
járásával úgy jött s ment, hogy észre sem lehetett venni.
- Nagyságos asszonyom, egy instanciás nagyasszony van kível az küs házban, - mondta.
- Ki volna? - kérdezte a fejedelemasszony.
- Kendy asszony, özvegy üdös úrasszony.
- Hozd bé.
- Ide?
- Csak.
A vénasszony elment s ő maga darabig úgy állott. Hogy neki is fejedelmi dolgokat kell végezni, nagy családok büszke asszonyai jöttek hozzá s kérték segítségét s neki instáltak. Hogy ő külföldi volt, Magyarországról való, nem volt benne az erdélyi atyafiságokban s ez még idegenebbé tette.
Különös egy öreg nő lépett be. Magas hajlott agg volt, apró fekete szemei fürgén néztek s fogatlan szája úgy beesve, hogy az álla hegyesen állott ki s fényes volt. Az arcéle mint egy karvalyé- s piros volt a csípős hidegtől, s mély bókkal közeledett a fejedelemasszonyhoz.
- Nagyságos fejedelemasszony, - mondta rebegve s úgy elfogódott, hogy könny öntötte el az arcát.
- Üljön le, üljön le, néném s asszonyom, - szólt a fejedelemasszony s csodára nézte az öregasszony különös ruháját.
Hosszú, sleppes, dohányszínű volt ez a ruha, valami olyan, amit már ember nem viselt, talán a János fejedelem idejében. Oly keskeny kötényke volt előtte, amely arasz szélességű volt s egész a földig ért. Vállán pedig pici kerek gallér volt, mely könyökéig sem ért s oly fiatalosnak tünt fel, ahogy azt valaha ifjú asszonyok viselhették, de egy agg nőn csodajó volt, ha ki akarta magát nevettetni. S a fejdísze. A fejedelemasszony kettőbe osztott haja, egyszerű viselete mellett érthetetlen volt ez a sokágú fonadékból csinált hajviselet, amelyet alig lehetett a vénasszonyság gyér hajából egybeszerkeszteni s még annak a tetején egy ici-pici csipetke fejkötő, aranyszálakból s fekete bársonyból, csakhogy az arany fekete volt már az időtől s a bársony verhenyeges.
- Nagyságos fejedelemasszony, szolgálatomat adom kegyelmednek, - mondta sipegő hangon a nénő, - izenetét megkapám s hallám vala hozzámvaló nagy jóakaratát.
- Kendyné asszonyám? - kérdezte ösztönszerűen a fejedelemasszony s az öreg hölgy összecsuklott s újra sírva fakadt. A fejedelemné álmélkodva nézte őt; Kendy Istvánnak volt édesanyja, akit Báthory Gábor száműzött a fejedelemgyilkosság próbája miatt.
- Mindent asszonyám, mindent, ami csekély tehetségünkből telik, - mondta a fejedelemasszony s az ő szeme is könnybe lábadt... Mégis, anya, s neki már nincs reménye rá, hogy gyermekeit újra lássa. - Méltóságodnak fiat adott az isten s én értem az édesanyát, hogy soha nem láthatja szerelmes gyerekét.
Az öregasszony szipogott és sírt és szaporán beszélt.
- Nem mondhatok mást kelmednek, mint szerető anyámnak, mert a fejedelemné az anyja minden alattvalójának nagyságos asszonyom, megértettem akaratjából, hogy mikor az Úristen te kegyelmedet ez itt való hazába hoznája, és meglátná kegyelmedet, nagyobb szeretettel nem várhatná avagy nem láthatná kegyelmed szülője édesanyja sem, mint én akarnám kegyelmedet látnom. Azért lássa kegyelmed szerelmes anyám, mit kelljen kegyelmednek ez dologban mívelned. Viseljen gondot kegyelmed reám, ha az felséges Úristennek kellemetes, hogy valami szerencsével szeressen, olyat adhat, vagy olyat szerethet, aki soha nem volt, avagy viszont, ha őfelségének nem kellemetes, azért semmi kárt nem vallunk benne...
A fejedelemasszony hallgatta, csak hallgatta a vénasszony kifogyhatatlan szaporaságú beszédét s arra gondolt, hogy most már megérti, hogy történhetett, hogy ennek az úriasszonynak néhai férje fejedelemgyilkosság bűnében volt vétkes s így fejét veszté s fia szintén ugyanabba keveredett. Valami oly elviselhetetlen méltóság keresés volt minden mozdulatában, minden arcvonásában s minden szavában, hogy érezni kellett a kimondhatatlan nagyravágyást, amely ma sem adott alább benne.
- Mivel lehetek méltóságodnak szolgálatjára, nagyságos asszonyom, - mondta neki.
Az öreg hölgy összecsapta a kezét és soká
- Kérlek én szerető anyám, hogy szólnál fejedelem urunk őnagyságával ez dologról, az én dolgomról. Továbbá kérem kegyelmedet, viseljen gondot az Daru agárra és az Szuka ebemre is, kit hoztam nagyságodnak örömére, szerelmes ajándokon... És a Vass Emericus-féle dolgot is végezze el kegyelmed, mert naponként károsok vagyunk az ő birodalma miatt. Továbbá az Istvánndy pap úr dolgát is végezze el kegyelmed, az Ártándi Pál is mostan odafel vagyon Viennában, Farkas öcsém is semmiképpen be nem jöhet az országba...
A fejedelemasszony kábultan hallgatta a kizuhogó panaszokat, amelyeket alig ismert, csak inkább a neveket.
Az öreg dáma szelesen folytatta:
- Mojzes uramnénak is van elég baja, kiért kért, hogy szóljak nagyságodnak; miolta ura férje elesett, azolta bizony csak szegénységben él, holott mondják vala, hogy Nagyságodnak férje amaz nagytekintetű Betlehem Gábor kezét is kérte vóna, s most ilyen szegénységben hagyja...
- Nem tudom, mit mond asszonyám, - szólt elfehéredve a fejedelemasszony.
Mint puskalövés, úgy ütötte szivét a szó, hogy a férjét más asszony is ismeri, hogy jussot tart rá, hogy nyilvánosan együtt említi valaki az ő emberét más nő nevével.
Az agg nő tovább siette:
- Velem baráti szomszéd, tudja kegyelmed, csak igen szűkösén s nehezen, mint magam; atyjaura, Farkas uram, nagy korhely s kemény ember lévén, semmit nem hagya rá, mikor ő amaz szegénybeli Székely Mózeshez ment s most alig van betevője, pedig szép volt valaha s meg kell becsülni, mert fejedelem árvája s özvegye! Nekünk erdélyieknek csak ez egy nagy sorunk van, a fejedelemség s vajdaság.
- Sosem találkoztam vele, - mondta a fejedelemasszony halkan.
- Nem igen lehet ez utóbbi időkben embernek emberrel találkozni, elmulának a régi szép idők, mikor szánon s havon farsangoltak az úrirendek. Szegény Anna, ki amaz székelybe beleháborodott s a fiatal Betlehem Gábor, ki csapta körötte a szelet s esküdött és fiatal fővel mindig körötte járt s ura helyett ura volt, míg a harcokon el nem esett a kocka...
A fejedelemasszony megiszonyodott. Etette magát a kínnal, tudta, hogy ez mind annak előtte volt, míg őt megismerte volna az ura s mégis fájt. Nem érzett gyűlöletet ez iránt a régimódi vénasszony iránt, aki egész idő alatt egy szónyit alig mondott arról, amért voltaképpen jött, hogy kegyelmet kér száműzőtt fiáért s íme azt nem bírta elviselni, hogy bele ne szúrjon valamikép az ő lelki békéjébe.
- Nem felejtem el szólani uramnak, - mondta csöndesen s érezte, hogy ez az erdélyi nagyúri asszony szegényen és eltiporva s testi-lelki bájait elvesztve, magát különbnek s valakibbnek érzi nála, de már megtanulta Erdélyben, hogy az embernek egyszerre két arcot kell mutatnia. Itt mindenki fejedelem s fejedelmi személy. Csak az nem, aki viseli a méltóságot:
Amint kikísérte a nagyasszonyt, a másik szobában már hárman voltak szomorú s tünődő s kétségeskedő teremtések. Nők, akiknek az arcára bánat volt írva. Az inasok a tüzet csinálták, fújták a kandalló elé térdelve ketten is, a harmadik most ment kifelé a fáskosárral, oly furcsa mozgás s nyüzsgés volt. Igazán harag volt benne, hogy e szűk s lehetetlen helyen annyi időt kellett eltölteni. Majd Szebenben máskép lesz. Ott van fejedelmi palota. Hely és mód. Ott lehet élni. Hogy is lehet e kis zugokban urat és jóltevőt játszani.
Az egyik dámát megismerte, Kornis Ádámné volt, maga is Kornis lány, ehhez sietett s legelsőnek őt tessékelte be a belső szobába.
- Hogy kerülsz ide, nagyságos asszonyom, - mondta neki - istenért, csak nincs neked is bajod, kinek legyen jó dolga, ha Ádámnénak nincs? Hozzá vagyok szokva, hogy csak a bajosok keresnek engem.
Kornis Ádámné magas, sápadt, májbeteg asszony volt, az arca egészen sárga s barna szemeiből könny kezdett folyni.
- Nagyságos asszonyom, - felelte - emlékszel reám?... milyen boldog vagyok.
A fejedelemasszony biztatóan nézett rá; lám, egyszerre csak ő lett egész világ gyóntatója s mentsvára, ő a szegény árva Károlyi Zsuzsanna, akinek sem égen, sem földön senkije és semmije, csak az egy ura s az is oly távol van, hogy néha úgy érzi, neki is instanciával kell hozzá folyamodni.
- Mindent mondj el szerelmesem, - szólott s lágy kezét rátette a szemben ülő síró asszony összekulcsolt kezeire, mire ez még hevesebb zokogásban tört ki.
A fejedelemasszony gyöngéden hallgatta, mennyi baj s baj s mindenkinek csak baja van. Mikor ő bejött ebbe az országba, itt csak uraságot látott és nagyúri életet és most csak bánatot s nyomort s istentelenséget.
Igyekezett megvigasztalni a szegény Kornisnét, s hogy ez elment, már a kisszobában a melegedő kandalló körül hatan vagy heten állottak s ültek s azt sem tudta, kit s melyiket fogadja először.
Egy Angyalossyné jött először be hozzá s elmondta, hogy leánya rossz hírbe keveredett, hogy bűbájban találták s nem igaz, holott csak az volt, hogy a gyermek szépecske s fiatalocska s a Báthory Gábor fejedelem erkölcse erősen elterjedt az urak közt s most minden leánynak s ifiasszonynak vagy rossznak kell lenni, vagy pusztulni mind családjával együtt.
- De most reménység vagyon, hogy Isten végét veti a latroknak, kancellár uram is mondta, mikor a nyolc hordó bort bevitték neki s mégis semmi sem történt, nincs más segítség, csak az egy fejedelem szíve és jósága.
- Miféle nyolc hordó bort, asszonyom?
- Legjava borok, mit töröktől-tatártól megmentettünk. Péchy uram jó borkedvelő, mindeneket igért érte és semmit se tőn.
A fejedelemasszony elkomorult.
Veres Péterné, Sarmasághy Ilona jött aztán nagy titkosan, s a fejebúbjáig s talpáig egyformán bebugyolált kis kövér asszony, arról beszélt, hogy most hajtották el minden marháját az adószedők, még olyan adókért, akiket Báthory fejedelem szedett be és suttogva, mint országos titokról beszélt egy ezüst poharáról, akit a portára küldött a volt fejedelem.
Aztán Dudith Pálné jött be, aki térdre vetette magát s ruhája s köténye szegélyét csókolta, édes testvéreire panaszkodott, akik minden rablóknál nagyobb zsiványok és őt vagyonából s erkölcséből kiforgatták és ő rossz ura miatt semmire sem mehet, már ott van, hogy poklostelki házát át kellett adni testvérbátyjának, aki őt kisemmizte szép ígéretekkel s most gyerekei szét vannak szórva, mint a cigányok, s neki nincs fejét hol lehajtani, vénasszonynak is elállana, csak volna aki gondot viselne rá...
És ez így ment végtelenül, egyik baj a másik után, egy nyomorúság nagyobb a másiknál.
Két órai sírások s panaszok után azt mondta a fejedelemasszony:
- Istennek kellene lennem, hogy ezt mind meggyógyítsam. Akkor jött egy asszony, akinek nevét sem hallotta, Szentpálynénak mondta magát s már annak beszédére sem bírt figyelmi s mikor a szokott áldásmondások s hálálkodásoknak vége volt, az asszony így szólt:
- Nagyságos asszony, ha nekem ezt megteszed, olyat mondok, hogy mind te, mind urad, a fejedelem őnagysága hálásan fogjátok megköszönni: mert tudjátok meg, most jött bé Magyarországról egy rokonom, Kassa mellől, Szikszóról, Abajiné asszony, Kamócsy lány, akit oda vittek férjhez s nem tudott kijönni a magyari rokonokkal ura halála után, s hazajött meghalni. Azt mondja, odaki azt beszélik, biztosan tudja, lelkére esküdi, olyantól, aki érti, hogy Homonnay az udvarral paktál.
A fejedelemasszony megremegett.
- Homonnay?
- Igen, nagyságos asszonyom.
- A bécsi udvarral?
- Bizony, s hogy már a megyékben dolgozik.
A fejedelemasszony lassan elsápadt.
Az asszony megijedt a sápadástól s megbánta, hogy szólt:
- No iszen, az nem sokat teszen, - mondta sebesen - egész világ tudja, hogy kicsodák a Homonnay-félék, szélfutó bestye csavargók, senki nem ád szavukra.
A fejedelemasszony csak hallgatott. Megfordult vele az egész ház, jaj, megremegett az egész lelke. Már megint háború.
- S aztán sokat beszélnek az emberek s talán nem is igaz, - hadarta az asszony s már nagyon bánta, amit tett, mert félt, hogy ahelyett, hogy haszna lenne a hírhozásból, még ő fogja megszenvedni a bosszú kezét.
El is búcsúzott hamarosan s tétován ment el.
Még volt valaki odakint, de a fejedelemasszony oly borzongást érzett, mint akit a hideg kilel s azt mondta az udvari asszonynak, vesse meg az ágyat, le kell feküdnie, azt az instanciást, aki vár, küldje el.
A fejedelemasszony halálos betegnek érezte magát.
S le is feküdt. Úgy feküdt ágyba, mint egy nagy beteg, befordult a falnak, vénasszonya gondosan betakargatta s ő csak didergett, foga is zörgött s érezte, hogy ajka lila s szeme beesett.
Talán egy kicsit el is szunnyadt, de hamar felserkent, s rémülten nézett a falra, mely már egészen sötét volt, jaj istenem, - mondta magában s nyögött, nyöszörgött.
Valami hideglelős borzongást érzett. Rettegett a fejedelemségért.
- Mit vállalt, mit vállalt - mondta magában s a foga összeverődött.
A teste vértelen volt s a lábai fagyottak. Keskeny lábai mindig olyanok voltak, mint a jég. Az ura gyakran órákig melengette, míg kissé engedett ez a félelmes hidegség. Vértelen volt, kezei, lábai érezték meg. Nagyon tudott fázni. De nem is a hidegtől, hanem az izgalomtól.
Most iszonyúan erőt vett rajta a rémség. Ez az elviselhetetlen sok panasz, borzalom, amivel telítve érezte az egész világot s erkölcsi felelősséget érzett miatta. Ezek a nagyúri nők, akik így voltak nevelve, büszkének s boldognak, akiknek tulajdona volt az ország, mert akkora hegyek és erdők voltak a birtokukban, s annyi nép, hogy számukat nem ismerték. Mi van ebben az országban, ha nagy asszonyságok itt tartanak s mi lehet akkor a kunyhókban és a nyomorgó tűzhelyek mellett.
És ezt mind egy ember veszi magára. Jaj minek az, minek az.
Jaj milyen szerencsétlen ő, hogy neki bele kellett kerülni ebbe a szörnyűséges életbe. Nem így gondolta ő azt annak idején.
Az ágy süllyedt vele s repült és hintázott s hányásingere volt s úgy érezte, rögtön vége.
Hirtelen kifordult az ágyból, vénasszonya ott ült, hűségesen az ágy lábánál, mozdult, ijedt.
- Edényt...
Vonaglott s öklendezett, de nem jött semmi, csak egy kevés zöldes nyálka, amely után keserű maradt a szája s hideg verejték lepte el a homlokát s az egész testét.
A vénasszony visszafektette, betakargatta újabb nagy puha párnákat rakott rá, de mit ér, ha minden olyan hideg, mint a jég. Nem bírt felmelegedni, érezte, ahogy mindenfelé besüvít a szél, mintha a dunnái alatt viharok futnának keresztül.
Végképpen szerencsétlennek érezte magát. Mért veri őt az Isten ilyen igen. Milyen boldog tudott volna lenni a legkisebb zugban is, ha azzal együtt búhat meg a szellő elől, akit szeret. S mért kellett neki megszeretni ezt a boldogtalan embert, aki oly vasegészséggel jő-megy s veszi magára a keresztet...
A pappal beszélt délelőtt. A pap beteg ember volt, sovány és csendes szavú s arról beszélt, hogy a Krisztus magára vette az emberiség bűneit. Szegény Krisztus. Egész életében üldözték és csúfolták ás vesztére voltak és ő tűrte, némán és boldogan, mert tudta, hogy ez az ő isteni rendeltetése s vitte a keresztet.
- Én nem bírom - mondta magában, összegubbaszkodva s betegen, - én nem bírom, én nem bírom már ezt a keresztet...
Annak, aki vállalta, talán más: de ő nem vállalta. Ő nem akart soha keresztet viselni: ő boldog akart lenni. Asszony. Nem érzett magában semmi hivatást, őt összetöri ez a kereszt és szerencsétlenné teszi. És nem lát szabadulást, mert nem tudja, hogy lehet ez alól kivonni magát...
S az a kedves, vidám fiú, avval a csontos soványságával, amilyen volt, mikor megismerte, a komoly vidámságával az örökké tréfára álló szavával, a szorgalmas udvarlósággal, a figyelmes szivességével, mert nincs olyan ember több, mint ez. De mért megy tovább egy olyan úton, amelynek nem lehet vége s jó vége soha. Szerelmes isten, mi lesz ebből. S nem tud egy megkönnyebbítő gondolatot. Úgy
Egyszerre megriadt. Még egy háború, még egy dévai ostrom, magyarok s németek s még egy olyan borzasztóság, mint a gyulafejérvári fogság s a Báthory Gábor éjjeli jötte.
Nem, nem, ez nem mehet...
Az ura hangját hallotta s erre még jobban belebújt a takarókba s száját összeszorította.
- Kincsem? - mondta felette csöndes dörmögő hangján a fejedelem. - Mi baja kedvesem?...
Soká nem szólt.
Az ember ráhajolt s csókolni kezdte a haját. Simogatta a vékonyszálú barna hajat s homlokát s megijedt, mikor megérezte a nedvességet a bőrén.
- Beteg-é, angyalom? Ilyen hirtelen, szívem?
- Jaj, - mondta üresen a fejedelemasszony, s újra felnyöszörgött: - jajaj...
Az ura hallgatott.
- Jaj nekem, jaj, - mondta újra.
- Mije fáj? Mije fáj?... úristen, isten...
- Jaj, - mondta az asszony s egyebet nem tudott, csak azt mondani, hogy: - jaj.
- Gyomra?... Itt?... - s próbált a paplan alá nyúlni és kitapintani, de újjait hidegeknek érezte s csak a meleg takarón át fogta.
- Nem... itt, - szólt az asszony s a szívére tette ura kezét.
- Szíved?
- Az.
- Mért?... Történt valami?...
- Nem tudom, Gábor, én nem bírom, én nem bírom ezt az életet.
Bethlen hallgatott s várt.
- Oly sokan voltak megint itt, annyi baj s panasz, istennek kellene lennem, azon segíteni.
- Mért adja oda magát a mások bajának?...
Elhatározta, hogy többet instanciásokat be nem bocsát feleségéhez... Azon gondolkozott, kit állítson őrül felesége ajtaja elé, aki el tudja szépszerével zavarni a búsúltakat és panaszkodókat...
Leült a felesége ágya szélére. Jól beült az ágyba s az asszony beljebb vonult, be a fal felé. Karját a felesége karján fektette a dunyhán keresztül s az asszony nyakán maradtak erős ujjai. Úgy nézett rá, gyöngédem és szeretettel, de mintha az asszony elmult volna, semmi lett volna hatalmas egészsége alatt...
- Babám, kis babám, - duruzsolta neki.
A szoba egész sötét volt már, csak a tűz fénye világított a nagy kandallóból. Nedves volt a fa s csöndesen sirdogáltak a lángok s nagyokat lobbantak, meg újra elszelídültek.
Csönd volt, hallgattak. Mikor megismerte ezt a nőt, ez volt a nagyúri kisasszony, szinte ideálja annak a nagyúri lénynek, aki után egész szívvel, lélekkel s minden erővel vágyott. Milyen fölényes volt, milyen okos, milyen szellemes. Gyermeknek érezte mellette magát. Valóban akkor még nem volt fejedelem, akkor még csak egy suhanc volt, akinek semmije az egy szál kardján kivül, de nyitva érezte maga előtt az egész világot. Nem tudta, hogy fordul s mi lesz, csak azt tudta, hogy ő bizony senki volt a Báthory Zsigmond fejedelem udvarában, aki a pecérekre ügyelt s az a reménye volt, hogy ha csapatkapitány lesz, ott majd kiverekedheti a maga jövendőjét. Ennek a lánynak, bár maga is árva volt, hatalmas bátyjai voltak s roppant uradalmú apai, anyai rokonsága, ha azokkal egyes tud lenni, mindjárt helyet foglalhat a nagyúri világban.
Nem, fejedelemségről nem álmodott, de tudta, hogy helye lesz az emberek közt. Gondolta, hogy várat nyer, mert nem félt az élettől, gondolta, hogy valaha szava lesz a nagyok közt, akik az ország dolgát viszik, de sohase ment túl vágyaiban az elérhetőn. Majd ha oldala mellett lesz valaki, aki erőt ad neki, akkor útja lesz az életének.
S most terhes és sok lett neki egy gyönge asszony, aki így leköti s megbilincseli az erőit.
Nézte az asszonyt soká és kitartóan s látta annak a kora hervadtságát. Nézte a sápadt arcot, az apró ráncokat s mély árnyékokat. A keskeny homlok fehéren világított, de a szemek gödrei sötétek voltak s a lehúnyt pillák, máris mintha egy halottat ölelne.
Hirtelen intett a vénasszonynak s az macskajárással elkotródott.
- Fázol kicsim? - cirókázott s belefúrta szakállas arcát az asszony nyakába.
Meleg volt az asszony s ő eldőlt mellette a fekvőhelyen. Ahogy kinyujtotta tagjait, ő is fáradtságot érzett. Egy pillanatig szédült is, amint elnyult, egész hosszában ráborult a fáradtság.
Hirtelen hevesen s keményen szorította magához az asszonyi testet úgy mindenestől.
- Kedvesem, édesem - csak ezt suttogta a fülébe, - te édesem, te édes kicsi kedves.
Az asszony testét hirtelen tűz futotta el. Kiszabadította karjait a takaró alól s megölelte az ura fejét.
Ez jó volt, ez a férfi. Hogy ez van és hogy ez ilyen férfi neki. Görcsösen szorította a fejét és újjaival fésülte hosszú haját.
A férfi felhasználta az asszonyi gyenge percet s végighaladtak újjai e légiesen vékony s karcsú tetemen.
Mikor emberi dolgok jönnek, elül az ész és a gondolat s csak akkor jön az újra meg, ha a vér duzzadtsága megcsillapul.
Akkor az asszony fonódik szederindásan az ura törzsére, hálásan s kis boldogsággal.
- Hiszen csak bírnék a félelemmel, Gábor - s halk csókkal lepte el ura arcát...
A fejedelem nem akart újra belemenni a vitába, amely minden szó után óhatatlan volt. Derűsen mondta:
- Lássa pedig lelkem, oly szép ajándékot hoztam magának, öröme lenne benne. Örmény kalmárok jöttek s szép mindeneket találtam holmijaik közt.
- Nem, nem nem kell.
- Nem választottam ki semmit, nem akarom a te szemedet bántani, magad választol majd, ami jól esik.
Az asszony hallgatott.
- Szebenbe bevonulásunkra mit csináltatsz ruhát, szerelmes feleségem? Bársonyt vagy atlacot? Mit kívánsz, mit kívánsz?
Az asszony igen halkan suttogta:
- Szemfedelet.
A fejedelem megdöbbent. Kezét otthagyta az asszony szívén s hirtelen rászakadó némaság után mondta:
- Az is megjön, szívem.
Az asszony nyögő, nyöszörgő hangot adott, mint a beteg gyermek, akit a láz elkap.
Soká hallgattak.
- Lássa, Gábor, - mondta aztán az asszony, aki megbánta, hogy most, mikor olyan jó volt hozzá az ura, kimondta azt a szót, amelyet azelőtt gondolt el; de ki kellett mondania, mert az volt életének egyetlen vígasztalása, hogy a halált áhította, a szép békés, boldog halált. Mert mindig erre várt. Már ifjú lány korában a legkisebb fájdalomnál a halálra gondolt. Hiszen ha meg lehetne halni egy akarattal, régen-régen elment volna a siralom völgyéből, de arra nem volt ereje, s nem is gondolt rá, hogy maga akaratából... Vallásos volt, s nem mert volna istene előtt megállani, hogy elvetette magától azt a valamit, amit Tőle kapott: az életet... - Lássa, Gábor, kedvesem, hallgasson meg egyszer, most meg kell hallania, amit mondok. Most itt van mellettem, most lássa, átölelem s nem eresztem el, míg ki nem beszélem minden bánatomat, most pórul járt, kedves, itt van nekem egyszer s nem szökhet el, míg én el nem bocsátom...
Görcsösen szorította magához az ura fejét, olyan görcsösen, mint a vízbefuló. Jaj, nagyon kell már neki, hogy kiöntse a szívét. Még mióta itt van, soha nem volt rá mód s lehetőség.
- Pórul járt maga velem mindenestől, - mondta aztán. - Minek választott egy ilyen semmi asszonyt. Én csak teher vagyok magának, nyüg, békó. Az én szegény kis lelkem nem tud beletörődni abba, hogy ilyen életet kell élnie...
A fejedelem fáradtan hallgatta. Dehogy nem mondta, százszor, ezerszer elmondta ezt már neki az ő asszonya. Minden szavát ismeri, minden gondolatát, ahogy szavakba fordul, mintha visszacsengene s eszébe jut egyszer Déva, egyszer Fejérvár, egyszer itt, máskor ott. Eszébe jut ifjúkoruk sok ellentéte, hiszen már lánykorában ezt mondta s ezt sírta. Mikor ő az egekig magasztalta, akkor az mindig levonta magát a porba s mikor ő magasztosnak és rendkívülinek festette magában s fennhangon is asszonypárja nagyszerű lelkét, az mindig kicsivé zsugorította magát önemésztő tépelődéssel s viaskodással.
- Ha legkisebb gyermekkoromra gondolok is vissza, akkor is csak annak ismerem magamat, aki ma vagyok. Igaz, van bennem valami kötelességtudás, van bennem a kicsiknek az az önmagát feláldozó gyengesége... Én soha, soha nem tudtam mást kihasználni a magam javára, csak én akartam mindig másoknak segítségére lenni... Mikor kicsi lány voltam, Annával, unokanővéremmel együtt tanultuk a betűvetést a mesternél, aki hozzánk járt és igen szigorú volt. Engem mindig dícsért, mert én szorgalmas voltam, mert szorgalmas, aki fél. S én nem bírtam elviselni, hogy megfenyítsen a mogyoróvesszővel, mint a fiúkat, akikről levonta a ruhát s meztelen testüket véresre verte s Annát is nem egyszer bottal igazítatta az útra... Történt egyszer, hogy másodnapra igen nagy leckét adott... Írásban kellett sokat, sokat írni. Én egész délután míveltem s Anna játszott a kertben a galambokkal és a csikókkal és én folyton érte rettegtem, hogy mi lesz, ha nem készíti el a penzumot... S nem csinálta... Elmult a nap, s jött a sötét este és le kellett feküdni s az ő papirosa üres volt... Akkor én első álomból felserkentem s nem bírtam megnyugodni, folyton csak Annáért rettegtem és a másnapi verést éreztem kicsiny testemben, amit ő fog kapni... És felkeltem s meggyujtottam az olajmécsest a parázson s leültem egy ingben, a hideg télben az asztal mellé és hozzáfogtam megcsinálni minden írást, amit neki kellett... Soká, soká dolgoztam, mert nagyon nehéz volt. Már majdnem reggel volt, mikor elkészültem. Akkor lefeküdtem vacogó foggal, átfagyva és megdermedve, de míg dolgoztam, nem is vettem észre a fagyot és hideget... S jött másnap az oskolamester s nem is kérte a papírt. Meg se nézte, hogy mit csináltunk... Én boldogan vártam, hogy Anna dícséretet kap, hogy szokatlan módon minden készen van, amit kellett csinálni... Elő se vette, meg se nézte, másról beszélt s egyebet csinált... Hiábavaló volt az én nagy törekedésem... S Anna ki is nevetett, eldobta a papírt s azt mondta, csacsi voltam, hogy én ezt csináltam. Azt mondta: inkább egy kis verés, az hamarébb elmúlik, mint a nagy töredelem... Ezt nem felejthetem soha.
A fejedelem megilletődve hallgatta a történetet s megenyhült a szegény asszonnyal szemben. Hozzá fordult s magához ölelte áldott szent fejét.
Az asszony lehunyta a szemét s a szeme sarkában könnycsepp rezgett, mint egy halottnak.
Nézte, nézte a sötétben, a különös kandallóvilág mellett ezt a viaszsárga arcot.
Valóban mire ez, mire így az élet.
Ő maga is belátta, hogy ez az asszony máskép nem tehet. Ez az ő sorsa és élete. Ez az ő isteni rendeltetése. De akkor kimondhatatlan nagy az a súly, amit ez az élet az övén jelent. Életének mennyi munkáját indította el, s minden dolgában mennyire fokozta az a gondolat, hogy a feleségét megkímélje bajtól, gondtól, tünődéstől és szenvedéstől. Neki gyorsan kellett dolgoznia s jól, hogy a felesége ne mondhassa azt, hogy: ugy-e, ez sem sikerült, ugy-e, azt is kár volt kezdeni. Neki mindig biztosra kellett venni dolgát, mindig sikerének kellett lenni, mert nem viselhette el a könyörtelen fájdalmat, ami a sikertelenségével járt volna. Nem vonhatta bele feleségét a veszélyekbe: neki azt rögtön vállalnia kellett s csak az eredménnyel számolhatott be. Ha kétes volt valami. Mert az asszony a legcsekélyebb bizonytalanságnál már elcsüggedt és minden kezdeményezésről lebeszélte, krisztusi mártiromsággal. S ez ő benne még csak jobban szította a tüzet. Már arra gondolt, hogyha az asszony ugyanolyan bátor volna, mint ő, talán ő nem is merne annyira. De neki mernie kellett, hogy megmutassa asszonypárjának, hogy az jól van s az a jó, amit ő akar... Óh, ha arra került volna a sor, hogy tőle kérjen tanácsot, hogy vállalja-e a török behozását Erdélybe. Báthory leverését. S azt a roppant harcot, amit indított, mikor a félvilág pogányságát felzúdította, el Konstantinápolytól, hogy még a Márvány-tenger habjai is csodálkoztak rajta, milyen szörnyű had indult el az ő akaratából... S aztán, mikor a török őt úrrá tette ebben a kis országban, Mert azt csak ő tudja, hogy itt senki sem választotta fejedelemmé, csak ő maga. Mert vállalnia kellett, mert nem tudott senkit, aki ezt a megbomlott világot visszaigazíthatja az egyenes útra. Hogyan tudott volna neki segítségére lenni ez az asszony, aki a fuvó széltől már megijed.
Nem, ennek így kellett történnie, mert ez máskép nem történhetett.
Most már jó, most már semmi baj s most kezdjen új s új magyarázatokba.
Magában volt, magában érezte magát, mert ki az, aki neki tanácsot ad. Neki is jó lett volna valami lelki segítség, hogy valakire bízhatta volna legalább gondolatait, de olyan nem volt soha és sehol?... Ilyen emberek, mint Péchy, aki olyan, mint egy nagy gyermek, csak annyit tehet, amit kézből reá bíznak, s ilyenek, mint Toldalagi, aki csak kezelába s még arra is csak akkor szer, ha kellőképpen kioktatja, mit s hogy kell tennie. Szóról-szóra le kell neki írni utasításba mindent, amit el kell mondania s meg kell vele taníttatni, mint iskolással a leckét, hogy el tudja beszélni, mert magától csak áll s néz s nincs mondani valója. S a többi mind, egész Erdélyben senki sincs, aki helyette valamit megtehessen. Még sógora, Rédey
Nem szólott hát, csak nézte ezt a szegény beteg asszonyt, akihez hozzá volt nőve minden szívérzése.
- Mi az, amitől fél, angyalom, - dörmögte. - Kell valaminek lenni, hogy így elrémült az élettől. Történt-e valami? Hiszen még délben, mikor elmentem, semmi baj nem volt. Igaz? Zsuzsóm, vallja ki, mi van a szívében.
Az asszony hirtelen felcsattant, iszonyúan s dühödött kétségbeeséssel.
- Jaj, nem bírom s nem bírom, hogy kegyelmednek újra fel kellene ülni s külországra hadra menni, talán megbolondulnék búmban... Mire fordul ez a háború, s talán visszajöhetnek onnan, vagy nem....
Bethlen hallgatott
- Miféle háború? - kérdezte sokára szárazon.
- Az isten verje meg, az isten verje meg, - kiáltott fel a nő. - Hogy mindig vannak, akikben van gazság és kegyetlen szív, hogy háborút csináljon.
- Milyen háborúról beszélsz? - kérdezte Bethlen elkomorulva.
- Homonnay...
Bethlen hallgatott, nagy szemet meresztett.
- Homonnay!... Hát ezt hol vette kegyelmed?
- Felzúdította már a világot s most újra próbál... Jaj, sajnálom, hogy nyughatatlanságot okozok kegyelmednek, édes uram, de ez rettenetes... Valaki volt itt, nem tudom ki, mert csak meghalt bennem a lélek, mikor elmondta, hogy Homonnay az Udvarral paktál s konspirál a megyékkel... Hogy már az egész világ csak azt zúgja s mondja, hogy bejön...
- Pletyka nyelvek; csak olyan szélfúvás.
- Nem, uram, nem, s ma volt itt éppen Kendy István anyja és merészelt fia után kérni, mikor tudom, hogy ez az oka mindennek, már megint a pápisták, Kendy István s Kornis Zsigmond verik az üszköt, azok vetik a csóvát hazánkra...
Bethlen felállott és a sötét szobában nagy léptekkel kezdett sétálni le és fel.
Zsuzsanna lassan feléje fordult s beszélni kezdett:
- Hallgattam a sok bajt s szenvedést, ebben az országban talán egy boldog ember nincs.
- Boldog ember nem jön a boldogságával dicsekedni, de a bajosok bezzeg nem teszik véka alá bajaikat, hanem még meg is növelik, hogy jobban hasson...
- De nézze, kigyelmed, az a szegény Kornis Ádámné, jaj, csak ne volna ebből a boldogtalan familiából való, - magával kegyelmeddel íratta alá a gyámja, Kemény Boldi, az adományt Apahidára, az ő fiacskájára, Jancsikára, mint magvaszakadott birtokot.
- No és?
- Apahida az övé és ő hét gyermekkel kínlódik és szenved!
A fejedelem elgondolkodott.
- Apahida sohasem volt a Kornis Ádámé.
Most az asszony hallgatott el.
- Az nem lehet, hogy oly becsületes arccal ilyen szörnyűt, hazugsággal mondjon valaki.
- Hazugság, nem hazugság, a bajos embernek ilyen a szava.
A fejedelemasszony hallgatott. Az urának olyan jó komoly hangja volt, hogy ő attól mindig meggyógyult, ha hallotta.
- Nagyon sokat vállalt kegyelmed magára, uram, nagyon sokat.
- Isten mind e világot magára vállalta.
Az asszony hallgatott, a szíve végig reszketett. Nem lehetett látni, hogy szinte elmosolyodott, de Bethlen megérezte.
- Mindenkinek kötelessége annyit vállalni magára a világ dolgaiból, amire isten neki erőt adott. Nevetsz, édes egy rózsaszálom?... Én nem nevetek, én nem búsulok. Lásd csak, se kicsinyünk, se nagyunk, isten nekünk adta ezt a kis országot, ez a mi gyermekünk... Ilyen kevés idő alatt, nézd, milyen szépen kezd kisímulni a gombolyag. Most már Szeben is megadja magát, ládd-é, s ezzel az utolsó Báthory-fészek is kiürül.
- A szászok még nem feleltek.
- Majd megjön annak is az ideje; szegények annyit szenvedtek s akit a kígyó megharapott, a gyíktól is fél.
- Mennyi baj és szenvedés.
- Tavaszra ország gyűlését hivatom egybe Szebenbe s ott azt mind meggyógyítják. Már akkor könnyű az ország dolga, mikor csak az embereknek van bajuk. Az a borzasztó, mikor az országnak van betegsége. Hála istennek, ezen most túl vagyunk, nincs rajtunk sem török, sem német, üres a kert. Bent a palántáknak, igaz, rosz dolga van, mert a nagy viharok, zivatarok mindent összedobáltak, de csak a nap kisüssön, magától elmulik. Mert olyan az ember, mint a növevény, nem kell egyebet tenni, csak megvédeni a nagy ellenségtől, s akkor ő magának összekeresi a földből azt a táplálékot s nedvességet, amire szüksége van.
- Adja isten.
- Meglásd, gyönyörűm, két-három esztendő mulva milyen szép lesz itt élni.
- De kinek?
- Neked s nekem.
- Ah! Kivált ha új verekedések jönnek.
- Ezek csak olyan vénasszony-locsogások, - szólott Bethlen. - Emiatt ugyan nem kell neked ágyba feküdni, egyetlen tubám. Gondold meg csak, hogy mi itt vagyunk birtokban s mindennap erősebben, ellenben őkemek a kerítésen kívül vicsorítják a fogukat. Hát milyen munka s mennyi pénz kelletik ahhoz, hogy odakivel annyi embert szedjenek, akivel minket itt országunkból ki tudjanak verni. Vagy talán csak rongyot kell karóra tűzni s mi innen elrepülünk?... Inkább ők, gondolnám.
Az asszony kis bizalommal nézett az urára. Nem is a szavai, hanem a férfiből kisugárzó életkedv s erő nyugtatta meg.
- Ne törődjék azért kigyelmed nagyságos fejedelemasszony se az élőkkel, se a holtakkal, akik ellenségek, hanem törődjék a vendégeivel. Tudja-e, kit hoztam ide ma estére, egy kis kedves beszélgetésre? Nem csizmás nagy főispányokat, hanem Angyalossynét.
- Máriska! - kiáltott fel a fejedelemasszony. - Máriska?
Zsuzsanna hirtelen elfelejtette minden gondját, baját. Máriska, az ő leánykori barátnéja, az egyetlen a régiek közül, aki Erdélybe került, ide házasodott. Testi-lelki barátnők voltak, valami több mint baráti érzés volt köztük, több mint testvéri: szinte szerelem volt az, ami egymáshoz fűzte őket. Az egyik barna volt, vékony és komoly, a másik szőke és ragyogó és vidám. Mintha új levegő, új élet, új öröm fakadt volna ezen a világon, meggyógyulva és boldogan pattant fel és sietett öltözni.
- Hívjam a vént?
- Igen, igen.
Bethlen kiszólott az ajtón s nemsokára betipegett a vénasszony világító sokkarú gyertyatartóval és sietett némán segítségére lenni asszonyának.
- Itt van-e Máriska?
- Már régen, kegyelmes asszonyom.
- Istenem, Máriska itt, hiszen akkor jó. Óh, hála istennek.
Zsuzsanna átsietett a másik szobába, ahol az ő jöttére egész magasságban felállott egy úriasszony, nagy lebbenő felsőben:
- Máriska! - kiáltott a fejedelemné.
- Zsuzsannám, vagy hogy is híjjalak, te nagyságos asszony, - mondta Angyalossyné s régi lánykori nevetésével kacagott s ráborult Zsuzsannára. Sokkal magasabb volt, szinte beborította.
- Istenem, Istenem, - mondta folyton nevetve mind a két nő s mindeniknek tele volt a szeme könnyel.
Máriska szőke haja is még a régi módon volt fésülve, középen ketté választva s a füleire lehúzva. Míg a fejedelemasszony leszedte róla a felsőket, piros arca folyton ragyogott a kacagástól s egészséges szép fehér fogai villogtak.
- Le, le, minden ruhádat, nézd csak drágaságom, - mondta a fejedelemasszony, - úgy ül itt, mint valami instanciás.
- Hát lehetne is, - kacagott minden szóra boldogságában s idegességében Máriska s nem akarta kibontani felső nagy köpenyét, de mikor a fejedelemasszony erőltette, gyászos kacagással mutatta meg magát... Arca, feje a régi volt, így első pillantásra a hajdani karcsú szőke, üde lány feje, de a termete valami kétségbeejtően hatalmas formát vett fel.
Oly kedvesen komikus volt ezzel az aránytalansággal, hogy mind a ketten hatalmas kacagásban törtek ki, s ez a kacagás bizony könnyezésbe fúlt.
- Látod, mi lett belőlem? - mondta Máriska.
- Mért? Egy hatalmas nő vagy!
- Hatalmas, bécsi fontokban hat mázsa...
- Megérdemelnél minden hatalmat.
- A tyúkok és a malacok felett? - kiáltott kacagva a szép asszony, mert még mindig szép és feltűnő volt.
Mikor kinevették magukat, együtt ültek egy dívánra, s Angyalossyné karjai közé szorította a fejedelemasszonyt. Jól megnézték egymás arcát. Zsuzsanna fájva nézte régi leánykori barátnéja arcán a szélkifútta apró ereket s piros redőket, az a hamvas arc, hogy tudott ilyen durva lenni s Máriska a finom elefántcsontszínű lány arcának halottas sápadtságát, beesett szemeinek karikáit nézte ijedten s fájó szívvel.
Akkor mindketten behúnyták a szemüket s egymás keblére hajtatták a fejüket s úgy sírtak, mint a záporeső.
- De te legalább boldog vagy, - mondta Máriska - ugy-e boldog, ugy-e boldog... Na... Gábriel, mondja már, ugy-e Zsuzsanna boldog...
- Remélem, - mondta gyöngéden Bethlen.
De Bethlenné egyre hevesebben sírt.
- No, picikém, picirinyókám, - zsizsegett neki Máriska, mint régen, régen, mikor együtt voltak nevelőben a szatmári öreg nénéknél. - Hát nem emlékszel már, hogy neked csak boldognak szabad lenni?
S mindketten nevettek. Régi iskolai emlékre vonatkozott a célzás, Zsuzsanna már akkor is hajlamos volt a bánatra, önmagával való elégedetlenségre s az életfélelemre s egyszer fogadtak, hogy szerepet cserélnek s Zsuzsanna a boldogot játssza: Mariska, aki csak víg s nevető tudott lenni, a boldogtalant.
- Ugy-e, Gábriel, na jöjjön már, ne hagyja, mondjon már neki valamit, hogy nevessen.
Bethlen velük nevetett és velük érezte a könnyet, fájt neki, hogy felesége nem képes a boldogságával dicsekedni, mert ő úgy érezte, hogy van neki dicsekedni valója.
- Zsuzsám, hogy híjják keresztnevén azt az embert, - akit - te mondtál?
Zsuzsanna felnézett az urára, rögtön megértette, hogy a Homonnay-támadásra gondol...
- Hogy híjnák... Bálint, Homonnay Bálint.
Bethlen nevetett.
- Látod, milyenek ezek a pletykaverő, szélkergető némberek... Régen meghalt.
- Meghalt?
- Persze, hogy meg. Hirtelen halt meg, azt aztán nem tudom, hogy a fejedelemség utáni bánatában vagy hideglelésben. Bizony más dolgom is volt, mint az odakint való urak medikusa legyek.
- Maguk most is politizálnak? - mondta Máriska.
De a fejedelemasszony hallgatott.
- Látod, milyen boldog vagy, - mondta Máriska, - neked az urad mindent megmond s veled mindent megbeszél.
- S neked?
- Nekem az én uram?... óh...
- Mit csinál Angyalossy uram? - kérdezte Bethlen.
- Óh! Épitkezik, kastélyt épít, - s az asszony elkezdett nevetni, - a maga módján! Lesz is abból valaha kastély!... Semmiféle olyan embere nincs, aki már valaha épített volna házat, van neki egy kedves jobbágya, csak annak a szavára hallgat s ahhoz nem is szabad szólani, mert Péter a szentség a házban... ő úrkodik mindnyájunkon... Csupa parasztokkal s erdei mócokkal építtet, mindig sírok, mert az egész életünk arra megy s nincs pénze, már eladósodik az egész világnak, már minden birtokát zálogba adja az atyafiaknak, csak meszet s hozzájavalókat vegyen.
- Épít? - szólt a fejedelem. - Szeretem az építő embereket.
- Én nem, - mondta nevetve Máriska s soká kacagott utána.
- És ott Csikban kell is valamit csinálni, mert semmi sincs.
- No, ő csinál valamit, de én nem megyek bele lakni, mert mind rám szakad a tető. De hogy ő oly jól tud olájul, törökül, elmegy egész világ végre azért, amit keres. Sosincs otthon.
- No, ha szeret világot járni, én adhatok neki utaznivalót, - mondta a fejedelem s elhatározta, hogy postán hivatja fel, hogy megismerje.
Elhallgattak.
- Te boldog vagy, - szólt Zsuzsanna, - mert te megőrizted azt a te drága szép kedvességedet s mi elsavanyodtunk.
Bethlen mosolygott, de azon gondolkozott, hogy a hírben, amit a felesége hallott, mégis lehet valami. Homonnay Bálint valóban meghalt, de van egy másik, egy fiatalabb Homannay; Gyurkó, erre emlékszik, még a Bocskay-udvarából, ahol apród volt, ez egy szeles, bolond, elbizakodott úrfi, s már ez heccelte bátyját abban az időben, erről nagyon fel lehet tenni, hogy egy ilyen kalandba belekavarodik. Gazdag s könnyelmű s összeköttetései vannak a bécsi udvarnál s kint van Kendy István és Kornis Boldizsár, s ezek, el lehet képzelni, hogy verik a vasat, s ott van Raduly vajda, a száműzött moldvai, aki két kézzel kap mindenen... Szóval bajkeverő van elég...
Szerencsére a két asszony úgy egymásba gombolyodott, hogy elfelejtették őt. Még Zsuzsanna is fel-felkacagott s oly édesen s üdén, hogy a fejedelem szíve megelégedett, azt hitte, visszatértek a régi boldog napok.
(Folyt. köv.)