Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám

LENGYEL MENYHÉRT: ÜZLET?

Hogy üzlet-e a színház? - arról naivitás volna vitatkozni. Persze, hogy az. Mint minden a kapitalisztikus világrendben. Az állam is üzlet. Üzlet még az állam által eltartott színház is (Nemzeti Színház, Opera), amelyeknek szintén ugyancsak fontos a kassza s eszük ágában sincs, hogy csak olyan darabokat játsszanak, melyek csupán a legmagasabb irodalmi követelményeket elégíthetnék ki. Ha pedig az állami színház is üzlet, hogyne lenne az a magánvállalkozás?

Hogy a kritika mégis miért törődik a színházzal fokozottabb mértékben, mint bármi más dologgal? Nem annyira a kritika törődik vele, mint az ujság. Ha csak a kritikán múlna, bizonyára nem foglalkozna vele többet, mint a könyvkiadással, vagy képzőművészettel, melyek szintén üzleti alapon állanak, de a kritikát azért érdeklik mégis, mert az emberi tehetség munkájáról van szó, amely valóban kritikát, méltánylást érdemel, mert bármi üzleti talajból nőtt, van benne valami égi, mint mindenben, ami tehetség - tehát színműírásban (ha valóban az) és színjátszásban is.

Ennélfogva nem is a kritika és a színház viszonyáról van itt szó, hanem az ujság és a színház viszonyáról, ami lényegesen más. Az ujság pedig nem azért foglalkozik a kelleténél többet a színházzal, mintha valami megtévesztés következtében közintézménynek tartaná, hanem egyszerűen azért mert a színház érdekes. Naponta többezer ember látogatja, kiváncsiak rá s az ujság kiszolgálja a közönség kiváncsiságát. Eléggé világos dolgok ezek s az inkább csak belemagyarázásnak tűnik fel előttem, hogy a színház, mint üzlet, ki akarja zárni a kritikát azzal, hogy nem ereszti a főpróbára. Nagyon helyesen teszi a színház, ha nem mutatja magát pongyolában s csak a premierre, a kész előadásra ereszti be a kritikát. Ez különben az egész világon így van, ebből következtetést levonni nem lehet.

Hanem más kérdések vannak itt, melyek tisztázásra várnak s más problémák, melyek izgalmasan érdekesek. Például: a színház kétségtelenül üzlet, de mi a jobb üzlet: jó, magasrendű színházat játszani-e (ami nem mindig jelent egyet az úgynevezett irodalmi színházzal, de mindig egyet jelent egy magasrendű művészettel), vagy pedig a közönség szórakozását s kegyét keresni-e minden áron, tehát a nívó feláldozása árán is. Ez itt a kérdés, mely méltán érdekelhet mindenkit, akinek a művészet lelki ügye.

Ha csak egyszerűen akarnék felelni rá, könnyű a felelet: persze, hogy magasrendű színházat kellene játszani. Amint magasrendű, emberhez méltó életet kellene élni. De lehet-e?... Lehet-e különösen egy magánvállalkozásnak, melyet a mai nehéz idők hullámverései épúgy dobálnak, mint minden más üzletét vagy intézményét az országnak? Én azt hiszem, hogy a színháznak csak háromféle típusa teljesítheti azt a kötelességét, melyet a művészet törvényei is előírnak neki. Az igazi avantgarde színház, mely eszközeiben, gazdasági felépítésében abszolúte egyszerű és igénytelen (csak tehetségeiben gazdag), tehát nem kell nagy üzleti kockázatot viselnie (ilyen igazi színház ma egy sincs Budapesten); a mecénás által támogatott színház, ahol egy gazdag ember vagy társaság támogatása (esetleg a megszervezett közönség pártolása) lehetővé teszi a kísérletezést (ilyen színház sincs Budapesten), vagy pedig az állami szubvencióval támogatott színházak, melyek mögött nem lovagol a holnap gondja (ilyenek az állami színházak). A többi színházak lehetnek szándékukban a legtisztességesebbek, olykor-olykor sikerülhet is nekik magasrendű művészettel is közönséget vonzani előadásaikhoz, de hogy bármily magasrendű programjukat következetesen végre tudják-e hajtani, az legalább is kétséges, különösen itt nálunk, ahol nincs még arra nevelt egységes közönség. Pedig lehetne. Meg lehetne szervezni a magasrendű színház számára való közönséget, amint megszervezte a Theatre Guild Newyorkban. A mi színházainkban mindig elsősorban szórakozást, igaz, hogy lehetőleg elsőrangú szórakozást keres a közönség.