Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: TALPIG URIEMBER
Hasenclever vígjátéka a Magyar Szinházban

Tartozom a vallomással, hogy nagyon untatott a Talpig úriember. Untatott: nem úgy, ahogy bátor formai képzeletű vagy gyötrő világnézeti tépelődésű kávéházi forradalmárok suta hangjai szoktak untatni; olyankor mély és fájdalmas rokonszenvet érzek az író iránt, együtt izgulok nem a darabjával, hanem vele, s vele együtt szenvedek, amiért nem sikerült kifejeznie mondanivalóját vagy, még gyakrabban, összetévesztette a mondanivalót a beszélés vágyával. Hasanclever, ismétlem nem hangolt le így, hanem csak tűrhető és könnyen felejthető szórakozás formájában; untatott, ahogy a francia bohózatok szoktak untatni, amelyektől néha kinevetem a lelkemet s közben unom a magam elgépiesedett nevetését, a szerelmes kokott elgépiesedett báját, a felszarvazott barát elgépiesedett elképedéseit, s unom általában az unaloműzésnek ezt az egész, szimpla kelléktárát. A Talpig úriember az amerikaiasság karikatúrája, a kapitalista rendben elgépiesedett társadalomé, s eszközei maguk is a technikai csodák ütemét és önkényét vannak hivatva megérzékíteni. A forgószinpad együtt kering, a gázlámpa együtt csóválja a fejét a szerzővel vagy a szereplőkkel, a házasságszédelgés nem bűn és nem csíny, hanem grandiózus kartotékrendszerrel megalapozott kereskedelmi vállalkozás, a vezérigazgató lánya apróhirdetés útján ismerkedik meg a női szívek ez angrosszistájával - time is money, sein Sie mein, ahogy a Kék madár szatirájában dalolták. De amit ebben a darabban igazán gépiesnek éreztem, az mégsem a felrajzolt társadalom volt, s még csak nem is a kifejezés eszközei hanem az írói képzelet, melynek pedig, hitem szerint, annál több módja és alkalma lehet az eredetiségre, mennél inkább veszik át, a technika fejlődésének rendjén, az ember lélektelen feladatainak elvégzését a mechanizmusok... És mégis úgy éreztem, örülni kell e darab pesti bemutatójának, s hálával kell gondolnunk a szinházra, mely megpróbálkozott vele és - legalább amikor én láttam, a premieren, - sikerrel próbálkozott. Bizonyára szegénységi bizonyítványa a szokványos expresszionizmusnak hogy néhány esztendő alatt eljutott a sematizáltságnak arra a fokára, amelyen a polgári bohózat évtizedek óta lebeg; de kicsit életrevalóságának és hivatottságának jele is, hogy nem pusztult el a megható és tehetetlen kísérletezések stádiumában, hanem elérkezett a könnyenérthetőségig, mely többnyire a könnyű fajsúllyal azonos. Ha úgy érezzük, hogy túl vagyunk rajta, az annak jele, hogy volt idő, amikor nem lettünk volna túl. A magyar közönséget az utóbbi évek szellemi lustasága s az irodalom és szinház cenzurás lelkiismerete nagyrészt megóvta az avantgardeizmusnak azoktól a szertelen megnyilvánulásaitól, melyek a háború után bezengték Nyugat- és kivált Középeurópát. És amelyek ma már csak mint tömegmulattatási sablónok érdekesek, vagy mint kortörténeti dokumentumok és mint kitermelői olyan írói szempontoknak és trükköknek, melyek bizonyára még sokáig fognak élni, érett és mély munkákban is. A Talpig úriember-t mindenesetre érdemes megnézni. Ha problémája unalmas is, de előadása elég mulatságos; Karinthy, a fordító, zamatos pesti viccekkel üdítette a magyar szöveget, a rendező és díszletező tehetségesen és bátran dolgozott, s a szinészek közt feltünt egy új komikus, Szigeti Jenő, kiről bizonyára sokat fogunk még hallani. Mint kordokumentum pedig, mint irodalmi iránykivonat s egyúttal mint közönségnevelő eszköz, kiváltképen dícséretet érdemel a Hasenclever-darab. A magyar színpadon azoknak is örömmel és érdeklődéssel kell fogadniok, akik elhasznált patronnak érzik. Legalább másféle patron, mint az eddigiek, s talán hozzászoktat néhány fogékonyabb agyvelőt a gondolathoz, hogy ha a patronok változnak, akkor képzelhető az írásban és a szinpadon olyasvalami, ami még náluk is változatosabb.