Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

ANDRÉ GIDE

A hatvanéves André Gide, akinek szűkebb hazája inkább új meg új vitákkal, mintsem langyos ceremóniákkal hódol, s akit a figyelmes Németország művei teljes kiadásával ünnepel, az olvasók részéről tulajdonképpeni körén, a Nouvelle Revue Française-en kívül ma is inkább csak félreértéssel, esetleg rosszkeletű tömjénezéssel s legtöbbször furcsa tájékozatlansággal találkozik. Oka ennek, mind nálunk, mind másutt, egyrészt a mai olvasó veszedelmes egyszerűsítő kedve, másrészt az írók nagyrészének megdöbbentő egyoldalúsága, amely készen és gyárjeggyel kínálkozik a fáradság nélkül való bekebelezésre. Míg más írók, Gide korában, a népszerűség vagy az irodalomtörténet révében szenderegnek s bölccsé-fagyott mosollyal tűrik, hogy mint télre a befőttet, az ő érett ízüket is cukorral és címkével ellátva konzerválják, - Gide, az Ecole des Femmes-nak, vagy a Faux-Monnayeurs-nek Gide-je, ma épp olyan töretlen, mindenrekész és kitanulhatatlan, mint ezelőtt harminc évvel, a Nourritures Terrestres korában, ami, igaz, minden művét a fiatalság megfoghatlan fényébe vonja, viszont folyvást veszélyezteti az olvasó kényelmét biztonságát és rendszerezőkedvét. Aki csak a Porte Etroite, vagy a Symphonie Pastorale jeges és mintegy jansenista szépségeit ismeri, az, mint egykor Ady is, Gide-ben szinte kizárólag a protestáns misztikust véli látni. Aki csak a Paludes-nek, vagy a Caves du Vatican-nak csalfa bakugrásain mulat bizonyosan esküt tenne a gide-i lélek csúfolódó nihilizmusára. míg a Numquid et tu olvasója a hivő moralistát értékelné. A németek főképpen «európaiságát» kedvelik; kritikus elmék lírájában is csak a Prétextes szerzőjét szimatolják; gáncsolói úgynevezett «démonizmusát» üldözik; a snobok, Gide emlékiratai nyomán, a tilosat, a botrányosat, a be nem vallhatót keresik nála; s utánzói, a «gideizmus nem éppen szemérmes hirdetői, valami roppant bálvánnyá, a rombolás, az anarchia öntetszelgő képévé merevítnék. Így történik, hogy a naiv olvasó megzavarodik vagy kedvét veszti s hogy olykor még hívei is csak messziről követik Gide-et, mint nemrég a legteljesebb Gide-könyv írója, Charles Du Bos is, aki némely gide-i problémához itt-ott csak kesztyűs kézzel mer hozzányúlni. Pedig Gide jobbat érdemelne, s épp a mai literátoroktól. Ne életét, amely csak az övé s amelyet senki sem utánozhat büntetlenül; ne is egyes könyveit, amelyek csak pályájának elhagyott állomásait jelzik; s ne csupán klasszikusan tudatos művészete próbáit vagy teljesítményeit nézzük, hanem ami táplálja és egybe is fogja mindezt: élete és művészete tökéletes harmóniáját. Nem volt író, tán Goethe óta, aki leglényegesebb énjét, minden egyéni árnyával s minden életvágyával együtt, oly magától értetődőn mentette át művészetébe, a legkisebb hasadás, a legcsekélyebb bánkódás vagy «probléma» nélkül. Igaz, mint egykor Goethének, neki is mindene megvolt hozzá: franciának született, protestánsnak és kiváltságosnak s a lázadás szikrája amely, már a lét ellen is, mindnyájunkban ott pislákol, őnála a műveltség, a fegyelem és a jólét hármas ellenállásán nőtt lánggá. Ő a bátrak írója: azoké, akik nem a boldogságot, nem az olcsó egyensúlyt, vagy a kényelmes rendet; hanem a mind teljesebb megismerést; önmaguk állandó felülmúlását, a nagyságot keresik. Ő a kérdések költője: azoké a kérdéseké, amelyek olykor öntudatlan, mindnyájunkban felhangzanak, de amelyeket renyheségünk idejekorán elcsitít. (S a legszabadabb szellem: nem köti semmi látszat, se jelszó, gyűlöl minden földi béklyót s lényét az emberi képességek legvégső határáig feszíti. Ma, mikor mi sem ritkább látvány, mint egy szabad szellemnek magához való hűsége, André Gide puszta neve is tiltakozás a tunyaság, a gépiesség és a megalkuvás ellen; s akik csak távolról, de bízva nézik mind feljebb ívelő pályáján, elsősorban egy új hősiség serkentő példáját látják benne...