Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások
Ez a Goncourt-díjas regény amely egy «kanadai hőseposznak» hatodik, de nem utolsó, bár mindenképp önálló kötete, új hangjánál, vonzó témájánál és sajátos filozófiájánál fogva nálunk is számot tarthat az érdeklődésre, s a Genius bizonnyal legjobb multjára emlékezett, amikor ezt a szép könyvet karácsonyi kiadványai közé iktatta. Hőse, egy francia kivándorló, aki maga meséli el, mint válik, részben kalandvágyból, részben Kanada fejlődése révén, részben egy csalfa ír nő miatt, cowboy-ból farmerré, prémvadásszá, halásszá s végül vállalkozóvá, - különös és rokonszenves keveréke a vadnak és a jónak, a művelt európainak és a félbarbár conquistadore-nak, aki farkasvért is iszik; de rajong Shakespeare-ért és Shelley-ért, aki «hódít», öl, zúz és perzsel, viszont, mint a régi gallusok és frankok, leborul egy jámbor pap és egy fakereszt hatalma előtt, egyszóval, első tekintetre, a féktelen, de jószívű óriás, a mesék, az ifjúsági művek és bizonyos kalandregények hőseinek rokona. Csakhogy Constantin-Weyer hőse - s talán itt rejlik regényének ujsága és érdeke - nem puszta ösztönből, se öntudatlan, hanem magát figyelve és fegyelmezve, akarattal, tudatosan s egy bizonyos, ha még oly csökevényes, de rendszeres filozófia szerint cselekszik. Oly férfi küzd itt a természettel, a földdel, az éhséggel, a faggyal s ha kell, az emberekkel, aki, mint honfitársai közül jónéhányan, megveti Rousseau tanait az ember és a természet jóságáról, utálja, Pascalt és Descartes-ot kivéve, a francia irodalom szerinte kispolgári romantikáját, gyűlöli az izgalmat, amely egy az önpusztítással, s nem ösmer erősebb parancsot, mint az életakaratét, sem teljesebb boldogságot, mint a testi-lelki egyensúlyét, aminek himnikus magasztalását minden egyes alkalommal, a természeten vagy természetén aratott minden egy diadalánál újrazengi. Igaz, hogy Rousseau és a romantika alattomos bosszút állnak bántójukon, aki szerelmi csalódását, bosszúvágyát és multbamerülését itt-ott igen is romantikus, sőt «kispolgárin» romantikus színben festi. De mikor ez a nagyon is merev, nagyon is egy darabból való s vérfagyasztón tudatos «Frenchy» - akiben nem nehéz felismerni bizonyos neo-konzervatív eszmény Kanadában is kísértő árnyát - olyan hatalmakkal áll szemben, amelyek, mint a szerelem vagy a halál, a puszta «életigenléssel» le nem győzhetők, egyszerre, s épp az ellentmondás révén, elevennek, vonzónak, rokonunknak érezzük, irigyeljük életét, szabadságát, kalandjait, kis híjja, hogy nem követnők a prairie-re vagy a sarkvidékre, s míg körötte sorra halnak, tünedeznek vagy vénülnek a többiek, ő, a hős és az elbeszélő, a perspektíva csalása és a mesehős varázsa révén, mintha mindvégig veretlen és fiatal maradna, - s kell-e ennél erősebb érv a regény első kelléke, a credibilitas mellett?...
Kállay Miklós fordítása kellemes, jólfolyó, sőt találékony; a magyar nyelv szempontjából szinte végig zökkenőtlen, viszont a francia szöveget, e szöveg értelmét és árnyalatait nem mindenütt respektálja kellőképpen. Egyes ritkább szavakat némileg önkényesen ültet át: crasse-t (szenny) agyagnak, indienne bleue-t (kék karton) indiánkéknek (?), osier-t (fűzfa) nyírfának, grouse-t (fajdkakas) darúnak, blaireau-t (borz) vakondnak, prolixe-ot (bőbeszédű) messze földet járt-nak, tenace-t (makacs) merésznek, settlement-et (telep) tarisznyának, camp-t (tábor) síkságnak, roseau-t (nád) rózsának, orniére-t (csapás, keréknyom) fűzfának, chignona (konty) nyaknak lotissemen-t (parcellázás) sorsolásnak, faconde-ot (ékesszólás) ügyességnek, craquelé-t (repedezett) zománcfényűnek sublime-et (fenséges) finomnak, timoré-t (félénk) istenfélőnek basochient (jogászember) a községtanács tagjának, solide-ot (szilárd) komolynak, boulimie-t (kínzó éhség) forró folyadéknak fordítja. Bizonyos francia fordulatokat mintha teljesen félreértene: tout au plus nem «még kevésbét» hanem legfeljebb-et, á la belle étoile nem «szép csillagos estét» hanem csak a szabad eget, de meilleure heure nem «a legjobb órát», hanem csak korábbi órát, un traineau de fortune nem «értékes holmival megrakott szánt», hanem csak hevenyészett szánt, le lait tari nem az «összement tejet», hanem az elapadt tejet, tournuré d'esprit nem «hangulatváltozást», hanem csak gondolkozásmódot, forgé de toute piéce nem «minden kő megmozdítását»; hanem egy légből kapott históriát, ce bas monde nem «lapos vidéket», hanem ezt a bús világot, tenir le bon bout nem «az igaz cél» követését, hanem a kötél jó végét jelenti. Néhol a mondat értelme nemcsak hogy megváltozik, de fel is borul: profiter de l'inattention général-t mért fordítja Kállay «mindnyájunk közös szándékának kitalálásával» mikor az általános figyelmetlenség felhasználását jelenti? plate-forme déserte-et mért nevezi «elhagyott fensíknak», mikor csak egy állomás üres perronjáról van szó? un luxe de détails qui sentait l'alibi semmiképp sem jelentheti «a messziről jött embernek», hanem a maga jelenlétét igazolni akaró embernek a beszédességét; vous étes un stupéfiant nem «félelmes embert», hanem kábítószert; une figure dégrossie á coups de hache nem «fejszecsapástól eléktelenített arcot», hanem csak egy durván metszett arcot; une lame satellite nem kormánylapátot, hanem kísérő hullámot jelent. A svájci hegyilakóknak hangulatos dallamát, a rantz de vachesa Kállay hol «rantzi állomásnak», hol meg «csordajárásnak» értelmezi, - talán nem kell mondani, hogy a szöveg világosságának rovására. A Shakespeare Nuit des Rois-ját mért kellett «Királyok Éjszakájával» és a Descartes Méthode-ját «Értekezésekkel a rendszerről» fordítani, mikor ezt a két remekművet mindannyian Vízkereszt és Módszer címen ismerjük? S mi értelme van az oly gallimatiasnak, mint «kiváncsi türelem», amikor a francia szöveg csak különös unszolásról (une curieuse insistance) tud, vagy egy bizonyos «erkölcsös és mocskos meztelenségnek», mikor a regény szókimondóbb hőse csak hektikás és szennyes meztelenségről (une nudité étique et sale) beszél?