Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers
Az ó-héber nemcsak a rímet nem ismeri, hasonlóan a göröghöz és a latinhoz, de még a ritmusnak is csak egy egészen különös, az ütemző ritmustól merőben elütő fajtája van meg benne. Nehéz feladatot vállal tehát magára, aki ezt az alapjában más lelkületű, viziójú, indulatú költészetet akarja megszólaltatni valami ilyen ritmus nélkül elképzelhetetlen európai nyelven. A héber költészet ritmusát egyesek a magyar gondolat-ritmussal próbálták összehasonlítani (Bánóczi), de ez a hasonlat sem világítja meg a héber gondolat-ritmus lényegét, mivel azt - ellentétben minden európai gondolatritmussal - nem a logikai következőség, hanem, miként az áriát, az érzelmek patakzása, a közvetlen indulat irányítja. Szenczi Molnár kikerekített, magyar nyelven fenségesen hangzó zsoltárainak vajmi kevés közük van Dávid király énekeihez. Az ő verseiből méltóságos nyugalom és bizodalom árad, nyoma sincs bennük annak az exaltált; hol követelődző, hol szinte mániákusan lelkendező hévnek, ami az egész zsidó lithurgia jellege. Az ő zsoltárai olyanok, mintha egy keresztény, sőt mintha egy magyar keresztény király énekelte volna őket.
Telekes Béla fordításában föl-fölcsap a zsidó vallás fékezhetetlen, önbódító lángolása. A visszaadhatatlan ritmikájú strófákat ő is magyaros és nyugateurópai ütemű sorokba töri. Az így megrendszabályzott énekek elveszítik szabad iramukat, darabosan és idegenül sorakoznak egymás után, de itt-ott megvonaglik bennük az a rajongó hevület, vagy az a már szinte mániákusan gőgös hit, eszelős jajongás és panasz, ami a régi zsidó dallamokból árad.
Telekes Béla Dávid királya felismerhetően, örvendetesen zsidó s még csak nem is zsidó király, nem a mult ködeibe és ködös poézisába burkolódzó fönségesség, hanem eleven lelkület, aki a mi korunkban is egész otthonosan mozogna. Ez a hús-vérszerűség nem a fordító «érdeme». Összehasonlítván Telekes átültetéseit a Károli-féle nyers fordításokkal, az az érzésem támadt, hogy ez, ez a tele torokkal lamentáló és tele torokkal ömlengő Dávid az igazibb s nem Szenczi különben elragadó magyarsujtásosa. Erről elhihető, hogy jókedvében mezétláb táncra kerekedett a frigyszekrény előtt. Ez a költő nem a jóság és elnézés istenéhez, hanem egy szigorú, megtorló, sok elfogultságra képes istenhez énekelt.
Meglátnom még a rámleselkedőket!
Én Istenem, ne tüstént öld meg őket!
Népem mindezt még soká ne feledje!
Hatalmad verje őket bujdosókká,
Alázd meg őket, Istenem, Te pajzsunk!
Majd saját gőgjük ejtse tőrbe őket
Mindazért a sok átkozó beszédért
S hazudozásért, amik szájuk ontott
S úgy büntesd majd meg őket haragodban,
Hogy soha többé ne árthassanak már,
Mint éhinségben vonitó kutyák majd
Koldulják végig a várost hiába!
Csatangolnak majd eledelt keresni
S mert nem találnak, virraszthatnak éhen!
Én pedig zengek dalt a Te erődről...
Hasonlítsuk össze ezt a hangot, a «Perelj, Uram, perlőimmel» hangjának magyaros, egyenesállású panaszkodásával és meglátjuk, hogy bármily nagyértékűek, megrendítőek is Szenczi zsoltárai (inkább nyelvezetük és ősi ritmusuknál fogva), érdemes volt Telekes Bélának, hogy nagy elődje után mégegyszer lefordítsa őket.