Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Csupa zilált, félig-meddig tönkrement alak találkozik a könyvben. A háború nincs hangsúlyozva s mégis mögöttük érezni sűrű iszapját. A hős: Kristóf, aktuális érzelmi termés. Ismerős problémákat mozgat és beteg gőzzel fújja a háború utáni idők lélekzeteit.
A regény legelején ezt olvassuk: «Mily kár, hogy az öngyilkosságot erőszakos ténnyel kell elkövetni, amire sok erő szükséges; úgy volna jó, ha az elhatározás és belső beleegyezés után a halál önként beállana a teljes nyugalom formájában.»
Ilyes gondolatokkal indul el Kristóf és végig passzív, félember figura marad. Töprengései elgátolják a cselekményt. Nem egyszer haragba hozza az olvasót, hogy ideje lenne már vaktában ugrani, mert így a története alig hogy novella, vagy, ahogyan az ujabb novellatermés egy részére mondani szokás: regényszilánk. S mégis érdekes, friss és izgatott. Az író problémái ezek, érezni, hogy előbb a párbeszédek lettek elképzelve csak aztán nőttek alakok melléjük. Ő mindig hősei között áll, mialatt azok kétségbeesetten riadnak fel. A régi valóság: isten, nő, vallás, munka agyrémnek tünik, a zűrzavarba csak az író hozhat magyarázatot, átveszi hát a mondanivalót és ezzel halványul alakjainál az arcél, de erősödik a lélektan. Problémáit többé-kevésbé ismerjük, de ily részletes világításban új arcot kapnak... Kristóf állandó hepe-hupán jár, mankót kellett a kezébe adni; rátámaszkodva aztán szabadon elmélkedhetik a legközelebbi göröngyről. Mintha film peregne gondolatképekből, de csak vibrálnak, egymáshoz ütődnek s már el is temetik egymást. Kristóf a mankóval nagyot akar, de suta ugrás lesz és eltévedt felkiáltás: «Óh eliramlott pillanatok fanyar intelme, ultraszínek bús kisugárzása.»
Az író őszinte lelkiismeretet hozott, de nem teljesen kiérett témát. Hangja sokszor patetikus, a profil kigondolt, a tendencia annyira vonalozott, hogy a regény végére szinte egyetlen mondattá zsugorodik: a háborúban megtört férfi nem állhat becsülettel talpra, mert partnere, a nő, aljas. Szinte kivétel nélkül lelketlen, ostoba bestiák ezek, de az író nőgyűlölete mégsem strindbergi nőgyűlölet. Strindberg gyűlöli a nőt, mert szereti, Kristóf gyűlöli, mert nem elég erős a szenvedélye hozzájuk. A lélek a testhez vándorol, a test vissza a lélekhez, de, mint pubertásos gyermeknél, egyik sem ütheti agyon a másikát. Ebből temérdek belsőkomplikáció szövődik s minthogy nincs menekvés, a buja kívánkozást gyűlölettel bástyázza. Ez az elfogultság jó alakokat ád a könyvnek, pl. Lenkét, ezt az uri Nanát, aki mellett Kristófban is megcsikland valami igaz szomorúság és kiáltani tud: «Istenem, engedj megöregedni! Kiszáradni! Engedj meghalni! Különben elkárhozom!»
A regény a lezárásnál mintha eltévedt volna. Azzal az érzéssel tesszük le, hogy sokkal jobb az író, mint műve s mégis műve a dokumentum.