Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám
Csak ülve lehet őt elképzelni, mint ama testes Buddha-szobrokat, amelyeknek attitudejét ázsiai ösztönnel sajátította el. A kávéházi kerekasztalnál karosszéke volt, amely mellé kétoldalt támlájával egy-egy széket állítottak oda. Itt kerekedett ki a satrapai trón. Ide szokott beülni fejét előre szegve, vállát a nyakába húzva, két tömzsi karját a támlányokon szétterpesztve, szájából a hosszú virzsinia-szivar zavartalanul hullatta rá hamvát, mint a számum a gránit-bálványokra a Szahara homokját. Pedig mindig fekete vagy sötétszürke ruhát hordott, keskeny, elől zárt, papos inggallérral, széles, lapos fekete nyakkendővel. Csak hajnalban, amikor fölállott helyéből, rázta le magáról a sok hamut olyan mozdulattal, amilyennel a bivaly szokta megrázni magát, ha kitápászkodik az ingoványból.
Széles testéhez mérten kicsi, gömbölyű feje volt, csak a két arccsontja szögellett ki mongolosan. Apró, ferde kínai szeme gúnyosan hunyorgott, fehér bajusza rendetlen csimbókokban hullott a szájra, amelyben foghíjak feketéllettek. Korán őszült, úgyhogy a maga nemzedékének emlékezetébe is fehér hajjal préselődött. Tokás, gömbölyű állán ott volt az a gőgös gödröcske, amely régi vitézlő magyar urak arcképének oly gyakori dísze volt. Így ült akár a kávéházban, akár tárgyalóteremben, képviselőházban, akár a konflisban, melynek rozoga bárkájában hanyagul elomolva rengett. Azon a pár lépésen, amit olykor gyalog kellett megtennie, nehézkesen, idétlenül kacsázott, mint Baudelaire albatrosz-madara.
Ez az elterebélyesedett lomhaság nem gyöngeség volt nála, hanem hitvallás. Kedvenc szava volt:
Bárha politikai pártállásában, sőt meggyőződésében hajthatatlan liberális volt is, érzésvilágában mint a nemzet fentartó pillére trónolt a magyar úr képzete, amelyet a Vas Gerebenek rajongásával glorifikált. Egy Eszterházy herceg, aki az ánglius lorddal fogadott, hogy több a juhászkutyája, mint annak a juha, a főszolgabíró, aki az odavetődött német botanikusnak lehúzatta a nadrágját és huszonötöt veretett rá, - legendakörének tündöklő hősei voltak. A jó főszolgabíró istenáldás, a rossz főszolgabíró istenátok. A nép zamatos, dolgos, istenfélő, tekintélytisztelő, urát
Egyszer - maga mesélte -, amint Kossuth Lajost látogatta volt meg három napra Turinban, Kossuth Lajos elküldte déltájt a korzóra sétálni; hadd nézzen ott szét egy kicsit, mert ilyenkor Turin leggazdagabb urai szoktak ott kocsikázni. Elment, visszajött és ebédnél Kossuth Lajos megkérdezte tőle, hogy látott-e sok szépet? Azt felelte, hogy szépet látott, de urat egyet se, mert mind egy-, legföljebb ha kétlovas hintóban ült, már pedig az igazi úr négy lovon jár.
Ez volt az egyetlen külföldi útja, egy bécsi utat nem számítva, amelyet «nikszdájcs»-os daccal éppen csak hivatalos teendőinek idejére szorított össze. Lehet, hogy ezt az annekdótát csak kacérkodásból mesélte el, de állítólag ez útján látott először izzólámpát. Hotelszobájában volt az éjjeliszekrényen; próbálta elfújni és amikor nem ment, hogy aludni tudjon a fényétől, eldugta az ágy alá, a porcellánedénybe. Irtózott a külföldi utazásoktól, nem akart ablakot nyitni azon a zárt gömbön, amelybe a maga összehasonlíthatatlan, utolérhetetlen Magyarországát beépítette. Ebbe az országba belefért a világ legszebb erdeje, a Bakony, a világ legszebb vize, a Balaton, a világ legjobb bora, a magyar bor, a világ legszebb lova, a magyar ló, sőt a világ legnagyobb zeneszerzője: Káldy Gyula. Mikor Káldy Gyula föltámasztotta a régi tárogatót és összegyüjtötte a kuruc-dalokat, ezt a zenetörténelem legnagyobb eseményének tartotta. Elhatározta, hogy egy nagy könyvet fog írni róla és úgy tudom, hogy ez egyetlenegyszer szánta rá magát, hogy elment az Operába. Wagner valamelyik darabját hallgatta meg és véleményében megerősödött tőle. Jókedvűen mondta:
- Nem zene ez! Három óráig hallgattam, de egy kurta nótát se bírnék elfütyülni belőle, pedig én Lavotta, Csermák minden dalát tudom. Erőszakos trombitálás az egész!
Ha valaki a társaságában, utazásából visszatérve, a külföldi tapasztalatairól kezdett beszélni, elkomorodott és parancsoló legyintéssel intette meg, hogy hagyja abba. Kedvetlenül dörmögte:
- Mesebeszéd! Tudom én, mi az a külföld! Magam is láttam!
A turini útjára gondolt. A vonat végigvitte Lombardián és ő a kupé ablakából mohó szemével látta a kampanilés szép olasz falvakat, az Alpesekből lezuhanó folyókat, amelyeket a mérnöki művészet már akkor betonágyakba fegyelmezett, a törpe eperfákat és szőlővel körülkeretezett parcellákat, Milánót, Turint, amely egymás közelében, egymást nem fojtogatva gyarapodott. Mindezt látta, de visszaérve hazája küszöbére, lerázta útibundájáról, mint az esőt. Egyszer beszélgetés közben véletlenül azt mondtam, hogy valami statisztikát olvastam, amely szerint Lombardiában a föld kétszerannyit terem, mint nálunk. Gyilkos gúnnyal nézett rám:
- Statisztika! Magam is megnéztem azt a híres Lombardiát! Júniusban alig hathónapos borjú állott a rozsban és kilátszott belőle! Bezzeg a magyar rozsba akár egy tinó beállhatna!
Csodálatos, hogy ő, akit az ujságok már állva hagyott szedéssel neveztek ragyogó elmének és aki a
- Honnan érti a haditengerészetet ilyen jól a nagyságos úr?
Könnyed természetességgel válaszolta:
- Hát hogyne érteném! Magam is vízi-ember volnék! A Balaton partján nőttem föl!
Nem tudom, mikor, honnan eredt a megállapodás környezetében, hogy mindnyájan «nagyságos úr»-nak címeztük őt. Az erdélyi fejedelmeknek ezt az azóta lezüllött titulusát szívesen fogadta és az osztrák császár se volt elég hatalmas hozzá, hogy akármilyen kinevezési okmánnyal is ebből a címéből kiforgassa. Egyszer a kabinetiroda, mint az ellenzék egyik vezérét, Bécsbe invitálta audienciára, de amikor megtudta, hogy a király előtt okvetlenül frakkban kell megjelennie, gőgösen fakadt ki:
- Nem megyek! Hozasson helyettem egy frakkot!
A kávéházi kerekasztal volt az ő Burgja, amelyben époly szent rendszabályok őrködtek a tekintélyre, mint abban a másikban - oda át Bécsben. Ha valamely tisztelője kedveskedett neki néhány üveg magatermelte borral, a pincér megtöltötte mindenki poharát, de hozzányúlnia senkinek se volt szabad. Előbb a nagyságos úr kortyintott belőle, néhányszor megforgatta szájában a kortyot, lenyelte, behúnyt szemmel csettintett utána néhányat és lassú megfontoltsággal kimondta az ítéletet:
- Iható.
Sokszor ült karosszékében messze maga elé merengve, ilyenkor a környezet tiszteletteljes, suttogó hangon diskurálgatott és ő megközelíthetetlen magasságban trónolt a locsogó hullámok fölött. De ha megszólalt, egyszerre megszakadt a társalgás, elült a suttogó zsivaj és még a szomszédos asztalok mellől is tágranyilt lelkek itták a szavait. Beszéde mindig a Mester megnyilatkozása volt tanitványai körében. Ellenmondás, vagy akár valamely kis adatot helyreigazító észrevétel elképzelhetetlen volt itt. Mikor még újonc voltam e körben és nem ismertem a szokásokat, egyszer arra vetemedtem, hogy közbeszóljak. Arról volt szó, hogy mennyi bor terem Ugocsában és én az ő adatát túlzottnak találtam. Féloldalvást nézett le rám és gőgösen mondta:
- Jegyezd meg, öcsém, hogy nekem nem szokás ellentmondani!
Egyszer jelen voltam a világtörténelmi kataklizmák egyikén, amelyekben istenek trónjai szoktak meginogni.
A nyári éjszaka már hajnalra hajlott, ő ott ült a hamuba temetkezve, mint egy ásatag bálvány, a környezet már kimerülten bóbiskolva lóbálta fejét. A kávéház előtt gummikerekű fiákker állott meg, Pichler Győző szállott ki belőle és ittasan, kissé bizonytalanul kecskebokázott az asztal felé. Ez a Pichler Győző korának legcsúnyább embere volt. Annyira csúnya, hogy a nők elszörnyedt borzalommal rajongtak érte. Hosszú, nyakigláb sváb legény volt, lobogó vörös hajjal, apró vörös szemmel, rettentő hosszú, görbe orral és förtelmesen kiugró; nagy alsóajakkal, amelyet Sipulusz ama porcelláncsészékről nevezett el, amelyek a falhoz erősítve töltik be közhasznú rendeltetésüket. Akkor már képviselő volt, valamelyik budai vedéglőből jött, ahol szépasszonyok társaságában szedte magába a barack-bólét. Egyenest az asztalhoz ment, megfogózott egy székben, végignézett a nagyságos úron és megszólalt:
- No, vén locsogó! Még nem fáradtál bele?
A társaság megdermedt, mintha az Antikrisztus lehelt volna rá kénköves lehelletével. Vagy talán azt hitték, hogy gonosz álom az egész, szundikálásuk mérges kivirágzása. De ő tovább folytatta:
- Már régen lestem, hogy be legyek rúgva és meg merjem mondani neked... Hát most részeg vagyok, mint egy disznó... Igen, igen!... Vén hiú vagy, aki gyáva hízelgőkkel veszed körül magad, hogy annál jobban tündökölhess a locsogásoddal... Szégyeld meg!... Vén locsogó!
Óh, az rettenetes volt! A nagyságos úr dereka kiegyenesedett, roppant melle fölfúvódott fejét hátraszegte, két kurta karját kinyújtva belemarkolt a karosszékbe. Előbb csak a szeme villámlott némán, aztán kitört belőle valami sohasem hallott, ősi bömbölés:
- Steuer! Steuer!... Dobja ki ezt az egyént!
Úgy éreztem, mintha a zord várnagy ugrott volna elő és mögötte alabárdos testőrök sorakoztak volna. Pedig csak Steuer volt, az öreg kávés és mögötte a feltűrtujjú kávéfőző-legény...
De kávéházi élete erősen megszűkült; amikor először kóstolt az írásba. Valami új, mámoros csuda volt az a számára, hogy diktálását a gyorsíró az elhangzott szóval egyidőben vetítette papírra és másnap reggel már ott gőzölgött előtte a friss nyomtatvány. Valami érthetetlen csoda is a nyomtatott betű! Szakavatottsággal zománcozza be a pongyolaságot, elsímítja a töréseket, betölti a hézagokat és ünnepélyes kongással visszhangozza a könnyedén kimondott szavakat. És marad! És gyűl! Lehet lapozgatni, markolászni, rakosgatni egymás mellé a polcra és hízlaló szemmel nézni a gyarapodását. Gát, de még csak szűrő sem állta útját ennek a zuhatagnak, amely olyan szenvedélyességgel eredt meg, ahogy öreg emberek késő szerelme szokott elindulni.
Tajték, iszap, nemesérc korlátlan egyenjogusággal rakodott le e könyvekben, így vált belőlük gazdag bánya, amelyben a magyar élet halhatatlan emlékei rejtőznek. Műfaj nyűgét nem vállalta, írókkal nem érintkezett, az irodalom elért eredményei elől elzárkózott, az írás annyi volt csak nála, hogy megnyitotta a csapot és gyönyörködött a bőségében, az akadálytalan zuhogásban. Megesett, hogy belékezdett valami annekdótaszerű visszaemlékezésbe, úgy tervezte, hogy egy-két tárcában végez vele és vaskos kötetté dagadt széles áramlásában. Gáncs sohasem ért hozzá, kétségei nem voltak, - zavartalanul boldog teremtés volt a munkája.
Egy este elmenőben odaszólt nekem:
- Gyere föl holnap délelőtt tíz órakor hozzám. Mutatok valamit.
Az asztaltársaság irigykedve nézett rám és magam is türelmetlen izgalommal vártam az audiencia idejét.
A csöndes Próféta-utcában volt kétemeletes háza. Az első emelet a magánlakása volt, a második emelet az irodája. Becsöngettem az első emeleten és vártam. A konyha felől a nyitott tornácon terebélyes szakácsné csoszogott végig és hangosan rámförmedt:
- Mit akar?
Csak úgy rengett rajta a fölháborodás, hogy szentségtörő csöngetyűszóval mertem belehasítani a magánlakás nyugalmába. Hebegve mentegetőztem, hogy engem maga a nagyságos úr rendelt ide. Dühösen acsarkodva felelte:
- Ha a nagyságos urat keresi, menjen a második emeletre! Itt semmi keresnivalója nincsen! Ez magánlakás!
Fölmenekültem a második emeletre. Az irodában egy keskenyarcú székely, az irodavezetője ült. Mikor megmondtam neki, hogy a nagyságos úr rendelt magához, gúnyosan elmosolyodott:
- Hát csak üljön le és várja be, ha van ideje hozzá!
- A nagyságos úr megmondta, hogy tíz órára jöjjek!
Vékony száját összeszorítva mormogta:
- Nem teremtett még az Atyaúristen olyan embert, akiért a nagyságos úr reggel tízkor fölkelne!
De ebben a pillanatban döbbenetesen kitágult a szeme és babonásan súgta:
- Ilyet se láttam még!
Kinyílt a belső szoba ajtaja és a nagyságos úr frissen, jókedvűen jelent meg benne. Türelmetlenül mondta:
- No gyere, gyere! Már vártalak!
Odabent egy nagy csomó kefelevonatot nyomott a kezembe:
- Tegnap hozták a nyomdából. A legújabb könyvem, amit Káldyról írtam. Olvasd!
Nagyon meg voltam illetődve. Sohse hittem volna, hogy engem fog megtenni bírálójának. Leültem és szolgálatkész buzgalommal belemerültem az olvasásba. De ingerülten rámkiáltott:
- Ne magadnak olvasd, hé! Hangosan! Hadd halljam!
Egyszerre lelohadt a kevélységem. Nem a véleményemet akarta hát, hanem a hangomat. Az én hangomon a maga művét akarta hallgatni. Elkezdtem olvasni, ő pedig egy bőrszékben hanyattdűlve, behúnyt szemmel hallgatta. Néha megvonaglott az arca, mintha a talpát csiklandozták volna és elragadtatva mondta:
- Az istenfáját de gyönyörű!... Olvasd csak még egyszer azt a mondatot!
Lassan fogytak az oldalak, de ha szaporázni próbáltam a fölolvasás ütemét, rögtön félbeszakított:
- Megállj csak! Olvasd csak még egyszer!... Nem jól hallottam! Három óra hosszáig olvastam szakadatlanul. A gyomrom már korgott, a tüdőm zihált, a gégém görcsbe rándult. De ő fáradhatatlanul gyönyörködött, a térdét csapkodta, hahotázott, sziszegett és önfeledten föl-fölkiáltott:
- Az istenfáját! Hogy hogy is tudtam ilyet kitalálni!
...Betegsége utolsó évében elzárkózott a világ elől. Úgy mondták, hogy roppant emlékezete, amely szinte végtelennek látszott, összekuszálódott. A Balaton partján, Szemesen látogattam meg egy nyáron. Rámnézett, de már nemigen ismert meg. Bizonytalanul kérdezte:
- Hogy kerültél ide Balatonfüredre?
Előzékenyen kijavítottam:
- Márhogy Szemcsre.
Egyszerre megjelent a szemében a régi gőg. Öklével az asztalra csapott és haragosan mennydörögte:
- Balatonfüredre, ha mondom!
Ijedten hebegtem:
- Hát persze hogy Balatonfüredre... Tévedtem.