Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám
- Most leülök ide ni, a küszöbre, - mondja az öreg József, mert ő mindent mond is, amit csinál. Különösen olyankor, ha nyugtalanítja valami, mint most is.
Nagykeservesen leül, aztán térdére veti a könyökét, hatalmas, szőrös kezeit lelógatja s nagyot, keserveset ásít.
- Hej, de más velág is ez, akit mast értünk, mint a régi vót, - mondja olyan hangosan, hogy a gémeskútnál vizet húzó kocsis is meghallja, sőt távolabb Örzse néni is a mosóházban, ahol terebélyes hasával fürgén hurcolja ki-be a ruhákat, vödröket, fazekakat.
A kocsis - egyébként fia Örzse néninek, jóvágású csizmás ember s - nem is ereszti el szó nélkül ezt a sóhajtást.
- Régön lehetött az má, öreg. Megvan má ked vagy nyócvan, de ha nem, hát nincs sok híja.
- Meg, meg, fiam. De még valamivel több is. Ámbátor magam se tom bizonyosan. - Gondolkodón megsímogatja hosszú deres szakállát s felnéz az őszi égre, mintha óriási kalendáriumot bámulna, - Tik mamá sömmit se tudtok belé. Mikor én annyi üdős vótam, mint mast te, hát nem vót olyan könnyüd a zélet. Meg kellött fogni a dolog végit. Jó oskola vót az a férfiembörnek. Akkor csak az boldogút, aki értötte a dógát. De mamá mindönki beleárti magát mindönbe, noha sömmi tudalma nincsen. Akkor kocsis se lehetött mindenki, pláne nem parédés.
- Szóval, éröttségi diplóma kellött a parádéskocsissághon, mi?
- Hát éröttségnek biza kellött lenni. Azér vittem én mindig a legtöbbre, mer én mindönhön értöttem, mindönhön vót tudalmam, Jába röhögsz, te gyerök, mer az úgy vót. Én már arrul nem tehetök, hogy úgy értöttem mindönhön, de még mamá is értök. Csakhogy mamá... - ismét irtózatosat sóhajt, legyint. - Mamá az értelmes embörnek nincsen érvényesülete. Csak annak, akinek a pofája jár.
A mosóház ajtajába kiállt Örzse néni, onnét hallgatja ezt a haszontalan szószátyárkodást. Csak hallgatja és rázza a fejét. Végre megharagszik:
- Gyuri, má megen a szádat táttod ott a kútnál, a nehézség gyüjjön rád. Hozd azt a vizet, egy hétig se leszök meg a mosással!
- Viszöm, na!
- Nagyon nehéz a kezednek a vízhúzás!
- Nehéz ám,
- Állétottam vóna én má régön másik gémöt, - dörmögi végtelen leereszkedéssel s jóindulattal Jóska bácsi, - ha szótak vóna. A kálomista torony tetőzettyét is én állétottam. Mikor a nagy tűz után reneválták.
- Hát szóljon ked a tekéntetösnek, hogy fönálléttaná, - tanácsolja Gyurka.
- Nem szólok én. Mer soha, soha, pedig hosszú életöt éltem, én nem ajálkoztam sönkinek. Énhozzám még mindég elgyütt, aki valamit álléttatni akart velem.
- Még az öreg pápista kananok is, mi, Jóska bácsi, mikor nem tudott mán mit kezdeni a szógálójával, - röhög a kocsis.
- Ne éretlenködj má, hanem hozd azt a vizet! - kiabál Örzse néni.
- Viszöm, na!
A kocsis elcipeli a vizet, aztán beténfereg az istállóba. Örzse némi nagy gőzfelhők között meg-megjelenik a mosóház ajtajában, mint valami angyal, oly pufókan, kövéren s földöntúli emelkedettségben. Jóska bácsi azonban tovább motyog. El tud ülni így a küszöbön órákig és csak beszél, beszél önmagához, a tyúkokhoz és kacsákhoz, a fecskékhez és diófákhoz, esetleg a csizmájához is.
- Még hogy én emlétsem a tekéntetösnek, - mondja vitázó hangon s legyint. - Nagytudalmú embör vagyok a mestörségömbe, képzött ácsmestör, az csak nem men ám úgy. Maj szól a tekéntetös, ha gémöt akar. Van magáhon való eszi. Képzetös embör ű is. Egy lépésibe kerül csak. Lelép szépön az irodalépcsőn, osztán edeballag, osztán csak edeáll, osztán csak aszondi: kedves Jóska bácsi, új gémöt akarok álléttatni, tudom, hogy maga képzetös embör, mint ács, nagytudalmú ácsmestör, mer a kálomista torony tetejét is magával álléttatták a nagy tűz után, de még a Benyócki grófnak is dógozott, mer maga mindönhön ért. Hát én elhozatom azt a fát, akit maga kiválaszt, osztán a többit magára bízom. Akkor osztán a többi má az én dógom. Béfogatok ezzel a Gyurka gyerökkel ett ni, kimék az erdőre, kinézöm az alkalmatos fát, osztán kinagyolom szépön, meg is rajzolom, értöm én azt, jobban, mint ezök a mái gazembörök, akiknek csak a pofájik jár... Na, megnízöm, mire mentek mamá a kontárok.
Feltápászkodik ültéből s elindul, át a nagy udvaron. Lassan, méltóságosan lépeget, két kezét összeteszi hátul, fejét gőgösen megemeli, óriási csizmákba bujtatott lábai tempósan, előkelően kerülgetik a sarat. Az udvar másik részében nagy kopácsolás, csattogás, fűrészelés folyik. Két ács dolgozik ott az alapítványi épület fedélszékén, amelyet most alakíttat át az állam. A falubeli ácsmester, a német Till, meg a segédje csinálja. Till füle mögött lapos ceruza látható, nagy, bozontos bajusza lekonyul, amint komolyan hajladoz a gerendák fölött és vonalakat húz itt-ott. A segéd szélespengéjű szekercével dolgozik, lovaglómódra ülvén egy gerendán, a kajlanyelű szekerce éles, mint a beretva és pörge forgácsokat freccsent szanaszét. Amodább, a fal mellett, széles deszkák hevernek, meg gerendák is, keresztben egymáson, ahogy a tetőn kell feküdniök. Till büszke ember. Fel sem pillant, amikor Jóska bácsi odaérkezik és megáll a háta mögött. Csak előkapja és nyálazza a lapos ceruzát s közben dünnyögve számol, a tekintély okából németül:
- Ánc, cvá, finvi... szekszi... cén... ánunddrászig...
Jóska bácsi fülét bántja ez a tudományoskodás. de úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak áll ott rongyos kék ingében, sakktáblaszerűen összefoldozott nadrágjában, éktelen csizmáiban és a rezgő szakállával, végtelen magasban, no de azért igen jóságos és megértő, sőt elnéző indulattal. Aki már több mint nyolcvan esztendőt megélt, nagy földet bejárt (még Somogyban is volt), sokat látott, sok emberen segített, az már elnéző lehet a hibákkal szemben. Ő például, meg a magafajta régi ácsmesterek, nem így rótták össze a gerendát, s ami igaz, igaz: erősebb alapgerendát is választottak. Ő még nem tanult bele ebbe a látszatmunkába. Amit ő megcsinált egyszer, az hatszáz esztendeig is megmarad, azt dinamittal sem lehet többé szétrobbantani. Igaz, hogy máma már nincsenek is olyan fák, végig az egész Ormánságban, mint amilyenek még abban az időben termettek.
- Jó munkát, - mondja végül, amikor látja, hogy ez a gőgös, tudatlan német, ez a Till, ügyet sem vet rá.
- Aggyon isten, - feleli Till foghegyről s nagyon elmerül a vonalazgatásba. Hajuldoz, hátralöki fején a kalapot, megvakargatja a homlokát, száját összecsücsöríti és töpreng, meg megint nekidől a dolgának. Látszik, hogy jött-ment, köszönni sem tud. Régen az ilyen köszöntést így viszonozták: része legyön benne. De hát ezek örülnek, ha nincs benne része, mert akkor egyszeriben kitűnik, hogy nem értenek a mesterségükhöz, a kontárok.
- Én még máskép csináltam az összeeresztést - jegyzi meg Jóska bácsi csöndesen, mert az igazi tapasztaltság és tudomány szerénységre tanítja az embert.
Till nem felel. Rászól a legényre, még pedig jó hangosan, nem a tekintélye miatt világért sem, csak azért, mert a szekercecsattogás elnyomja a hangot.
- Hát azt a szarufát kifaragtad má?
- Faragta a rosseb, - feleli a legény, hátra se néz, csak tovább dolgozik. - Nincs neköm hat kezem.
- Hát ha nincs, akkor pedig legyön! Úgyis ráfizetök. Csak munkással ne legyön az embörnek dóga.
Ezt már Jóska bácsi felé mondja Till. Jóska bácsi leereszkedik és felveszi a beszélgetés hozzáhajított szálát.
- Biza, Till, mamá mindön munkás frakkba akar járni. Mikor én még kezdő embör vótam, sohase ábrándoztam nyócórai munkárul, meg sztarájkrul. De az is igaz, hogy velem a mestöröm mindég úgy bánt, mint a hímös tojással, mert nem tehetök rúla no, de én má akkor mindönhön értöttem. Amikor a mestörnének gyeröke akart lenni, még ahhon is engöm hívott bé az asszony, mer a bábáhon nem bízott.
- Ne beszéljön má marhaságokat, - mondja Till morózusan. - A gyerökszülésnek sömmi köze az ácsmestörséghön!
- Nem ám ahhon csakugyan nincs, jól mondi, fene okos embör maga, - gúnyolódik Jóska bácsi s felfújja magát, mint a pulyka. - Fene okos gyerökök ezök a maiak. No, megadta neki. De lám, én még ahhon is értöttem, mer a régi üdőbe nem lehetött az embör kontár.
Till most vállat von és úgylátszik elhatározta, hogy nem vitázik többé, mert harapófogóval sem lehet belőle kihúzni egy szóforgácsot sem.
Jóska bácsi tehát odább megy mit is álljon szóba egy ilyen marha némettel? Látja, hogy az ácslegény röhög magában, hát ahhoz fordul:
- No, melyik keményebb, a fa-e, vagy a szekercéd?
- Hát a szekercém, - mondja.
- No, fenézzön meg, akkor nem jó. Akkor haggyátok az egészet, mer sömmi láttatja nem lösz. Keressetök más gerendát. Rossz fa az olyan, aki nem keményebb a vasnál. Én, öcsém, mindég olyan fával dógoztam, amékbe kicsorbult a szekercém éle. Mindön csapás után köszörülni kellött. Nem mondok sokat, de amikor úgy késő este dógoztunk többen egy helyön, hát csak úgy villogtak a szikrák, akiket a fa hányt a szekercétül. De osztán amit megcsináltunk, az állt is, mint a Siom hegye!
Most már látja, hogy a legény sem olyan, amilyennek hitte. Puhák ezek a mai emberek. Ő hamar kiismeri őket, egy szavukból. Mindig jó emberismerő volt. Most is az. Nem tehet róla.
Till rámordul a legényre, az beleköp a tenyerébe s munkához lát. Jóska bácsi kerülgeti a gerendákat. Átlépeget rajtuk. Majd elballag a kamrácskája felé s csakhamar öreg, zsíros, megfeketedett collstockkal tér vissza. Le-lehajol, méricskél. Hümmög. Csóválja a fejét. Hosszába mér. Keresztbe mér. Lapátszerű körmével rovátkákat húz a fába, símogatja a szakállát. Végre felegyenesedik
- Jába no, kezdök má öregönni. Nem is csoda, túl vagyok a nyócvanon... De hát nem látom má tisztán a dógot. El is mék a pápaszömömér...
Ismét elballag a kamarába, meg megint visszatér. Óriási drótkeretű pápaszemet ültet az orrára, hátul, a fejebúbján, ott, ahol a hosszú deres haj szinte csimbókokba vastagszik, összeköti madzaggal, hogy le ne essen.
- Még ezt a pápaszömöt is magam készétöttem, - mondja csak úgy egyszerűen, mert olyan embernek, mint amilyen ő, igazán nem nehéz egy pápaszemet nyélbeütni. - Kaptam két üegöt a patikárostul, mer a foglalatja eltört, osztán az üegöt neköm adta. Én meg csináltam hozzá rámát. Nem nehéz az, aki érti. Én nem tehetök róla, de ehhön is értök...
Most pápaszemmel vizsgálgat, nézeget, méreget. De csak annál jobban csóválja a fejét, annál erősebben simogatja a szakállát.
- Jába no, fenézzön meg, hát pápaszömmel se látom, hogy akari ezt a Till. Nemjába némöt. Nem értöm. Hogy akari ezt összepászétani? Kidobott péz. Hát ha má az az állam megreneváltati a födelet, mér nem bízza hozzáértő embörre? Akinek tudalma van hozzá. Ezér olyan szegény az állam.
Till végül is megsokallja ezt a dünnyögő kritikát, ezt a fejcsóváló fitymálást és gorombán rászól:
- Menjön maga ennen. Mit akar itt? Ilyen vén szamárnak ágyba a helye. Örüljön, hogy megtűrik ingyön, hát húzza meg magát.
József megsértődik. Elmegy az istálló környékére s elpanaszolja, hogy Till miképpen akar megszabadulni a szakszerű ellenőrzéstől. Beállít a mosóházba is és ott a gőzölgő ruhák, teknők, lúgos dézsák között, szappanos tócsákban állva bejelenti Örzse néninek, hogy ő ezt nem tűri, még ma szól a tekintetesnek, hogy nézzen Till körmére, ne engedje pocsékolni az állam pénzét. Ő már öreg ember, kenyere javát megette, de jobban megcsinálta volna azt a tetves kis fedélszéket, mint ez a képmutató német, aki csak hajtogatja a német számokat, hogy azt higyje mindenki, nagy a tudománya. Régen, az ő idejében, még hírmondónak sem akadt errefelé német ember, most meg majd minden mesterember az. Nem lehet Józseffel bírni. Jóslásokba bocsátkozik. Egész bizonyos, mondja, hogy az új fedélszék annyit sem fog érni, mint a régi. Jön az ősz, a cserepek, pláne ezek a mostani cserepek, teleszívják magukat vízzel s az egész alkotmány úgy összerogy a súly alatt, mint a kártya. Mert a szarufák rosszul vannak összeróva, ő figyeli már régen, mióta elkezdték. Levágatná a kezét, ha így végezné el a munkát. Ő már túl van a nyolcvanon, de ma is különb legény, mint ez a hitvány német. Ánc, cvá azt mondja, ez az egész tudomány. De még a szerszámot se fogja meg rendesen. Nagy baj lesz abból, hogy őt itten mellőzték. Neki nem szégyen. Szégyene az alapítványnak, meg az államnak, aki az ablakon dobálja ki a pénzét. Rablás máma a világ.
Este, etetéskor, kijön a tekintetes is az irodából és szokás szerint megáll az istállóajtóban, onnét nézi a lovait, amint gömbölyű farukon csillog a szőr. Gyurka kocsis szorgalmatoskodik és a lovakról beszél. A tekintetes ott áll és cigarettázik, dörzsölgeti a kezét, gyönyörködik a lovakban. Előkerül a tehenes is, Örzse néni férje, amolyan örökké mogorva, orrára lépő öregember, akiről azt szokták mondani, hogy «a padlásra jár nevetni». De azért rendesen be van rúgva. Miközben a tekintetes és a kocsis bizalmas beszélgetése folyik, Ferenc bácsi úgy tesz, mintha nagyon iparkodnék, nyög keservesen, cipeli a szénát, almol, a tehenek megérkeznek s miután ittak a vályuból, becammognak a helyükre. Érkezik már Kati is, a kocsis felesége a fejőkéjével, mert ő is tart itt egy tehenet. Kerekképű, kemény, melles-faras menyecske, szoknyái ütemesen hánykolódnak a lábszárán, ahogy lép. Együtt van az egész Örzse-dinasztia. Még Juli hiányzik csak, a belső cseléd, ez a cserfes, fehérlábú, eleven lány, de már készülődik ő is, hallatszik, hogy csörömpöl a fejőkével. Odamegy a kúthoz, nekifohászkodik a vízhúzásnak, erőlködik, nyög belé, kínlódik a rossz gémmel, mely éktelenül csikorogva, szívdermesztően imbolyogva korhadt és szúrágta tövén, agyonütéssel fenyeget egy elkésett kis csibét. József kint ül a kamrája küszöbén s a távolból nézi a társaságot. Ő maga nem vegyül a népség közé; sokkal büszkébb. Ha szól is valamit, inkább magának mondja. Krajcáros bicskával piszkálja a fogát, amivel jelezni kívánja, hogy már vacsorázott és meg van elégedve a vacsorájával. Nem is eszi ő senki főztjét, csak a magáét. Aminthogy mindent maga csinál, amire szüksége van. Ezért olyan igazi úr ő.
Az ácsok már félvállukra vetették a kabátjukat s most mennek haza. Odaköszönnek a társaságnak: «Jestét».
S közben Juli, szegény, kínlódik a kúttal.
- Ó, hogy a rosszak ennék el ezt a büdös kutat, - káromkodik keservesen. - Leakaszti az embör derekát. Osztán úgy inog, mint a részög embör. Ilyen kutat se láttam.
- Hogy lehet részög a kútgém, ha mindég csak vizet iszik, te Juli? - kiabál neki a kocsis.
- Maga is inkább öntene vizet a fejőkémbe, minthogy örökkön-örökké csak viccöl!
- Öntök én, ha tartod!
- Tartom na, csak öntsön má. Inkább magát üsse agyon az ágas, mint engöm, - nyelvel Juli és csiklandozva vihog hozzá.
A kocsis nagy léptekkel megy a kúthoz, felrántja a vödröt.
- Tartod-e hát, a kezed szentjét?! - kiált nagy hangon és derékig önti a lányt.
Az hozzávágja a fejőkét s a gazda előtt szégyenkezve fut az istállóba. Átkozódik és káromkodik veszettül.
- Most ett vannak az ácsok, - mondja aztán a kocsis, tisztelettel megállván a mosolygó tekintetes előtt. - Meg lehetne csináltatni a kútágast. Eccörcsak ránkdül.
- Majd megcsináltatom, - feleli a tekintetes erre, mit is felelhetne, hiszen erről jelentést kellene tenni a minsztériumba, onnét utasítást küldenének a megcsináltatásra, az is pénzbe kerülne, az állam pénzébe. Még ha az övé volna a kútgém, hát hagyján. Akkor benyúlna a zsebébe és kifizetné. De így? Hadd dőljön össze. Ne mondja senki, hogy ő most már mindent meg akar javíttatni, hogy pocsékolja az állam pénzét. Jó lesz egy darabig így is. Azzal megemelinti a kalapját s hosszú, lomha léptekkel elmegy.
Az istálló előtt tovább folyik az esti viháncolás, Örzse néni hazasiet vacsorát főzni, Ferenc elszökik a kocsmába. Gyurka, Kati meg Juli azonban leül egy-egy fejőszékre s ott kötekedik egymással. Borsos tréfák esnek. József a maga küszöbéről hallgatja őket s a szakállát birizgálja.
- Az én időmbe máskép vót, - mondja nagy hangon. - Akkoriba vót jókedv. Farsang estéjén fölcicomázkodott az egész falu, embörök, asszonyok, gyerökök, osztán úgy folyt a játék az uccán. Eccör a Czuni Dani fönőtözött szalmakazalnak, osztán úgy járt az uccán, de akkurát olyan vót, mint egy szalmakazal. Én mondtam neki, hogy szalmának őtözzön, én találtam ki mindönt, mert neköm ehhön is vót tudalmam. Hát gyütt-ment a szalmakazal az uccán, eccercsak valaki elkiáti magát: Gyerökök, gyútsuk meg a szalmát, hadd legyön jó farsangi világosság! Azzal má gyúttót is gyujtott. Hej, fenézzön meg, de vót ám rebellió! Futott szegény Czuni Dani, az egész ucca meg utána égő gyúttóval. Aligság-alig tudta megmönteni a bűrit a tűztől.
- Föngyútott engöm ez a büdös Juli, pedig nem is vagyok szalmábú, mi? - kiabál a kocsis már alig férve a bőrébe. - Közel ne gyertök, asszonyok, mer tik is is megégtök!
- Ó, te, te vén ló! - negédeskedik Kati. - Akkor gyúladná fön, mikor én vagyok közel hozzád.
De látszik, hogy nem komoly a szemrehányás.
- Mi a, tán te is égsz, asszony? - folytatja Gyurka, nem lehet birni vele, mindég mókázik, nem is csoda, akinek ilyen derék piros, faras menyecskéje van. - Akkor futok vizér, az istenit, a jó kútra! Vizet a Katinak! Tűz van, embörök!
Fel is ugrik, rohan a pitliért, szalad a kútra, nyomja a vödröt, rángatja felfelé, a nyomorult, korhadt kútágas úgy billeg, inog és csikorog, hogy a két nőben elhül a vér. Kizúdítja a vizet, de ezt már nem várja meg a menyecske, visítva indul futásnak, papucsait elveszti, kendője lebomlik, megkerüli a diófát, közben rimánkodik:
- Nyughass má, az istenödet, te nagy mafla, hallod-e, hogy a derekad törne le, te marha! Hi! Hi! le ne önts!
- Ég a feleségöm! Tüzbeborult a Kati! - üvölt a kocsis és rohan utána a pitlivel. Közben ő is visít, mint az asszony: Hiii! Hiii!
Végül beéri, az asszony szembeszáll vele, a hajába akaszkodik, feldől a pitli de ők csak cibálják egymást.
- Elfoly a víz! Nem baj, ne félj, Kati, van jó kútunk, jó ágasunk, majd húzok másikat, de eloltalak!
Végül befutnak az istállóba, onnét hangzik még a birkózás, nevetgélés, visítozás, aztán csapzottan kiülnek megint a székekre.
Jóska bácsi pedig tovább beszél:
- A Lúzsoki Peti meg egy éktelen nagy piros paprikát kötözött a nadrágjáhon, osztán azt kiabálta, hogy ű most megherkéli a lányokat. De lefőzték, mer az asszonyok nagy késökkel mentek neki, hogy levágik. Így vót az régön. Én nem tehetök róla, én mindönhön értök, hát a tréfacsinyálásba is első vótam. De nincsen az mamá. Nem olyan velág ez.
Most már mindenki tudja, mi következik. Jóska bácsi rátér a híres esetre, a nagy történelmi esetre, amely az egész falut az érdeklődés középpontjába sodorta akkoriban: a nagy vihar, a villámcsapás és a tűzvész esetére. Amikor a mennykő bevágott a református templom tornyába, a harangok leolvadtak, a templom leégett.
- Nízze meg bárakárki a tornyot. - mondja József egészen átszellemülten és kimutat öreg, bütykös ujjával az esti félhomályban fehérlő toronyra, - hutyan van annak a toronynak megcsinálva a teteje. Akárki fönmehet megnízheti a födélszéköt, a szarúfákat, az eresztést, összerovást. Asztunnám, ha mégegyszer belésujtana az istennyila, meg se látszana rajta.
Mind nézegetik a tornyot. Ravaszul kitervelt cikornyás formája van. Alul egy nagyobb, sokszögletű hasa, rajta egy nyolcszögletű hasáb, zsalugáteres ablakokkal, melyek közül egy, isten tudja, miért, állandóan nyitva van, fölötte megint egy kisebbforma sokszögletű has, tetejében egyre vékonyodó nyúlvány, mely gömbben végződik, a gömbön lándsa, a lándsán csillagos buzogány. Igaz, való igaz, a torony nagyon szép.
- Hát jól megcsinyálta ked, szó se érte, - mondja a kocsis.
- No, csak annyit mondhatok, - fejezi be Jóska bácsi nyomatékosan s felkecmereg a küszöbről, - hogy a Till némöt födélszéke nem birna meg nemcsak egy harangot, de még egy kis bárány nyakába való csöngőt se. Nagy meggondolatlanságot csinyát a tekéntetös, hogy rábízta a munkát.
Azzal beballag a kamrába és meggyujtja a lenolaj-mécset. Ilyenkor ő még olvasni szokott a pápaszemén keresztül, van két könyve:
*
No, a tető elkészült, a cserepeket felrakták, most szépen virítana, ha sütne a nap. De már ősz van és ideje is, hogy Till végre befejezte ezt a lucaszéket, ezt a kis fedélszéket, amelyen olyan sokáig nyámmogott. Rendes ács összeütötte volna két nap alatt. De kész, meg lehet nézni. Meg is kell.
Alig húzza ki a lábát a cserepesmester a kiskapun, Jóska bácsi már térül a kamrájába. Kis szoba ez, nem lehetne benne táncolni. Két lépés hosszú, egy lépés széles, valamikor szerszámokat, meg mindenféle limlomot tartottak benne. Most, hogy József, az ács lakozik itt, szívességből, (a mostani erdőgondnok az elődjétől vette át), egészen lakályos. Még le is van padlózva. Hátul a sarokban kis vaskályha áll, akkora, mint egy cilinderkalap. Mellette lóg a ruhásszekrény: egy öreg tarisznya. Az egyik fal hosszában áll az ágy, alacsony, kényelmes, az öreg maga csinálta. Pokróccal van leterítve. A másik falnál áll a kis asztal, előtte egy szék. Mind, az egész bútorzat az öreg kezeműve. Nincs bepolitúrozva, sem furnér nincsen rajta, de így szép a fa a maga természetes valóságában.
Jóska bácsi behúzza az ajtót. Fekete csöcsöskorsóból vizet önt egy kis fateknőbe. Fölgyűri inas, feketedett karjain a kék ingujjat. Mosakszik. Csak úgy lassacskán meregeti a vizet, nem szükséges az a fene nagy mosdás, azért van az embernek bőre, hogy megóvja a tisztátalanságtól. Mikor elkészült, a tarisznyából fafésűt vesz elő, rendbehozza hosszú ősz haját, meg a szakállát. Azután leporolja a nadrágját csak a tenyerével, felrántja a fóthátánfót kabátját, megrángatja kétfelől s elindul az irodába. Lépései lassúk, ünnepélyesek, egész testtartása méltóságos és önbizalommal teli.
Hármat koppant kimérten a vastag tölgyfaajtón. Belép.
- Jónapot aggyon isten, tekéntetös uram, kévánom, hogy a legjobb egésségbe találjam, - köszön illendőképen.
A tekintetes éppen az ajtónál áll és hosszúszárú tajtékpipából bodor füstöket ereget
- Jónapot, öreg. Na, mi szél hozza?
- Csak az, kedves tekéntetös uram, engenné meg, hogy megnízzem azt a födelet, akit az a búbafogant némöt összenyomorétott.
A tekintetes nevet.
- Hát csak nézze. Majd a lány fölereszti a padlásra.
- Köszönöm alázattal. Mer, mondok, én má mégiscsak vótam valaki meg vagyok is, tudok valamit a mesterségömhön. Maj neköm megmutaszti magát az a födél. Akit én megnízök, az meg van nízve. Bennem megbízhat a tekintetös úr, mer én csak a javát akarom, meg az álamét is. Fáj neköm az a mélység sok péz.
- Hát csak menjen.
Jóska bácsi meg van elégedve. Lám, csak megbecsülik őt még vénségére is. Végigballag a hosszú, homályos folyosón. A konyha felől Juli harsogó lelkes danolása hallik. Éppen a konyha felmosásával van elfoglalva, háttal az ajtónak hajladoz, kerek micsodája kidagad, szoknyája fel van tűrve, kilátszanak szép fehér, kerek lábikrái, meg a térdhajlásai is a halványkék erekkel.
- Te Juli, gyere csak édös lányom, eressz fön a pallásra, megbízott a tekéntetös, hogy nízzem meg annak a kontár némötnek a munkáját.
Juli a vödörbe dobja a rongyot s felegyenesedik. Formás kis személy, csupa gömbölyűség s duzzad mindenütt, ahol az ember nézi.
- Maj hozom a kúcsot.
Szalad is meztelen lábaival s kinyitja a vasajtót. Ő maga elől megy fel a lépcsőn, az öreg nagydobogva követi. Így alulról különösen csinos ez a Juli. Jóska bácsi egy kissé kimelegszik a lépcsőjárásban, de nem az öregség miatt, dehogy, csak ez az átkozott csizma olyan nehéz. Akinek a csontja, ina jó, az nem öreg, ha nyolcvan éves is. Vén ormánsági tölgyfa ő...
- Osztán te lány, - pedzi bohókásan, - nem félsz te ilyen helyön az egerektül!
- Fél a rosseb, - nyelvel hetykén s csintalanul a cseléd, - arravaló a macska, hogy megfogja űket.
- Hát egérfogót szoktál-e állétani?
- Szoktam ugyan. Csak vigyázzon, belé ne lépjön egybe.
- De fönvágták a nyelvedet, hallod-e...
- Arravaló az, hogy fönvágják.
Ott állanak a homályos padláson. Jó is, hogy felértek, már nagyon melege volt az imént. No, most körüljár, megvizsgál mindent. Hümget. Úgy látszik, meg van elégedve mindennel. Lassan leballag megint s nehéz csizmái pengve ütődnek a lépcsődeszkákhoz.
- Ó, a vén bolond, - mondja magában Juli, mikor elmegy. - Micsoda legén lehetött ez húsz éves korába!
Aznap éjjel József, az ács, igen furcsát álmodik festetlen, gyalulatlan ágyán, pedig a vacsora nem nyomhatta meg a gyomrát: hagymát sütött zsírban, megsózta, megpaprikázta, azt ette puha fehér kenyérrel, jót ivott rá a korsóból. Mégis, úgy hajnal felé, mintha végtelen hosszú lépcsősoron futna felfelé, ölében lovaglóhelyzetben olyanforma lányt tartva a kezén, mint a Juli. Az is egészen könnyű, meg ő maga is, mert lám, a futás nemcsak nehezére nem esik de még gyönyörűséges is. Emeli a gyönyörűséget, hogy Juli a legédesebb módon lovagol rajta, szinte olyan íze van az álomnak, mint a méznek. Mikor felébred, még sokáig hever félig mámorosan, aztán szakállához kap és felül. Csóválja a fejét, egész testében furcsa zsongást érez, majd hangosan szól:
- Még ejen bolondot sem értem mostanába... Ez vagy jót jelönt, vagy rosszat...
Reggelre pedig ott hevert a kútágas a diófa mellett - összerogyva.
Gyurka vette észre. Ahogy kilép hajnali öt órakor az istállóból, hát csak elhül. Tövestől szakadt ki a kútágas. De meg is rohadt már alaposan. Jóska bácsival nézegetik elül, hátul piszkálják rúgják csoda hogy eddig is állott, annyira pudvás. Jó, hogy éjjel dőlt ki, legalább nem vert agyon egy fia baromfit sem.
- Hallottam valami nagy roppanást, zuhanást, - mondja a kocsis, szégyenkezve, amért semmit sem hallott, - de azt tuttam: álmodok.
- Én is hallottam, amint szinte megdöndűt alatta a főd, - bizonygatja Jóska bácsi, mert mégis csak nagy szégyen lenne, ha ő sem ébredt volna fel a robajra. - Tuttam is azomba, hogy a kútágas dűt el.
Így most már valóban másik ágast kell állítani. A tekintetes nem bújhat ki a dolog alól. Jóska bácsi mellében csiklandozgat valami. Hátha őt bízzák meg a munkával? Nagy dicsőség lenne. De kit is bíznának meg mást? Tillben már csak nem bíznak. Még egy hitvány fedélszék csak megjárja, azt még egy szabó is össze tud szabdalni, de a kútágas, az egészen más. Legyünk is igazságosak...
- Mer az ágasnak jádzani kell, - magyarázza Jóska bácsi az ócska ágas tetemei mellett a szürke őszi hajnalon s egészen kimelegszik, észre sem veszi, hogy hűvös a reggeli szél. Öreg kék szeme csillog, mintha pálinkát inna (de iszik is erre egyet!). - Az ágasnak olyannak kell lenni, hogy a kisgyerök is húzhasson rajta vizet. Ha száz vödörrel fönhúz is az embör, azt se szabad megérözni. Hátul kell lenni a súlynak, de ha nagyon hátul van, akkor meg letóni nehéz. Értöm én, nem tehetök róla, de én mindönhön értök. Ahány kútgémöt én megcsinyátam, az mind áll mamá is, de olyan könnyűdjárású, mint a mérleg.
Kilenc óra felé a tekintetesnek is jelenti a cseléd a nagy esetet. Kijön, cigarettával sovány ujjai között és hosszan nézi a porladt tetemeket. Mérgelődik. Muszáj lesz befogni, aztán ki az erdőre, kiválasztani valami alkalmas rönköt, hazahozni s megfaragni...
Most dől el a dolog! Jóska bácsi behúzódik a kamrájába, nehogy azt higgyék, éhes a munkára, pedig bizony éhes. Nem azért, megcsinálja ő ingyen, neki pénzre szüksége nincs, régen megokosodott ő már. De a munka, az nagy dolog. Hogy ő még egyszer szerszámot vehessen a kezébe, kiterveljen egy kútgémet, megfaragja, isten tudja, tán élete utolsó műve lesz. Hát ha meghal, hadd mondják el utána, hogy ezt a kútágast még ő állította, nyolcvanegy éves korában, még akkor is mester volt! Ingyen csinálta, tiszteletből. Derék ember volt, nagy munkás, értette a dolgát, hej, ha manapság ilyen ácsok lennének!...
Úgy látszik, a hajnali álom jót jelentett. Mert jön Gyurka s vigyorogva mondja a kis szoba küszöbén:
- Na, remökőhet ked. Aszonta a gazda, hogy mongyam meg kednek, gyűjjön ki velem az erdőre, a többit meg maj meglássuk!
József, az ács, mély lélekzetet vesz. Úgy bizsereg egész testében a vér, mint hajnalban, az álom után. De méltóságos ember ő. Nem mutatja. Köhint, aztán feláll a székéről s meghúzza a nadrágszíját. Leakasztja fóthátánfót kabátját s belebújik. Porolja a nadrágját.
- Ha csak az kell, hát mehetök. Csak fogj bé.
A kocsis hamarosan befog. A két sötétpej kanca odagömbölyödik az erdei kocsi rúdjához s felröhög az őszi égre. Egymás sörényét harapdálja. Felkapálja a homokot. Gyurka beszél velük, miközben a kabátja szárnyát cibálják gumiszerű ajkaikkal. Majd feldobja a pokrócokat az ülésre:
- Na, üljön ked fön. Mehessünk.
Az öreg lassan felcihelődik. Egész testében remeg a boldogságtól. Hátra ül, a hátsó ülésre, mint valami kasznár, vagy főbíró. Kihúzza magát. Gyurka összekapkodja a gyeplőt s a két friss lipicai nagyot ránt a kis kocsin, akkorát, hogy Jóska bácsi majd kibukfencezik az ülésből.
Ez aztán az út. Olyan robogással mennek végig a falun, hogy a kocsi minden ize táncol és ropog. A parasztok bámulnak, olyik köszön is. Jóska bácsi kevélyen visszabólint. Ismerik ezek őt mindnyájan, a híres ácsot. A bolondos Hosszú Pallag, egy égimeszelőszerű fekete paraszt, akkorát köszön, hogy szinte háromrét hajlik belé. Szerbusz, gyerök, dünnyögi a foga között József, az ácsmester. Megyök az erdőre, megbíztak, hogy válasszak alkalmas rönköt ágasnak. No lám, már a patika előtt robognak, már a malom előtt, már kiértek a faluból, ott jön a siklósi tojásos zsidó, éktelen ládákkal a kocsiján, keshedt szürke gebéje alig bírja a kocsit. Lám, ez a szamár egyszer feltette az egész tojáskészletét ferblire a kocsmában s mikor elnyerték tőle a parasztok, hát az összes tojást falhozvagdosták s bemeszelték vele a szürkét. Olyan sárga lett, mint a sárgarigó, he-he...
Vidáman nézdegél. Borús az ég, szakadozott rongyokban lohol a felleg hiába, ősz van, a kukoricatáblák zörögnek. Varjak lendülnek fel a földekről, mikor hallják a kocsilármát. Ferdén kanyarodnak a levegőbe, fordulnak egyet, aztán lehullanak megint. Köd ül a mezőkön. A szép sudár jegenyefák olyanok, mint a boszorkányok óriási söprűi. Ismer ő itt minden fát, minden gyalogutat, ismeri akár az egész megyét, hunyt szemmel is eltalálna benne.
Borostyánpusztán szántanak. Elég jók a fogatok. Köménymagot kéne itt termelni, de hát ostoba az emberiség, pedig lám, egy csipetnyi köménymag is milyen drága.
Az erdőőr házánál megállnak. Ideje is már, mert Jóska bácsit alaposan megrázta a robogás. Rossz az út tudniillik, errefelé mindig rossz, de hát hová teszik azt a sok követ, akit az államtól ellopnak? Isten tudja. No, ügyesek. Gyurka beordít az erdőőr udvarába:
- Barna úr! Hej, Barna úr!
A lármára előfut egy csapat lány, kicsik, nagyok és szaporán jelentik, hogy az apuka kint van a besencei vágásban már reggel óta. A sorompó nyitva van, be lehet menni. No, akkor gyű. Megint kezdődik az álomszerű robogás, elől a két szapora ló ütemesen kapkodja vékony lábait, mintha dróton rángatnák őket, kerek farukat illegetik, mint a kisasszonyok. Páprád alatt letérnek az országútról, puha úton haladnak, mint a féderes hintó Hamarosan beérnek az erdőbe. Szomorú az erdő nagyon, a fák lehullatták levelüket s a fonnyadás keserű, erős illata terjeng mindenfelé. Itt-ott ágak csapódnak az öreg arcába, amint nagysebesen elsuhannak alattuk. Rövid idő mulva fejszecsattogás hallatszik a távolból és csengő emberi hang. Egy kocsi rönköt cipel szemben velük. A Lehőcz-gyerek vékony husánggal veri a lovait. Mikor meglátja az ismert úri fogatot, abbahagyja a verést és a kalapjához nyúl, aztán tátva marad a szája.
- Mit bámulsz, te mamlasz, - gondolja Jóska bácsi. - Nem láttál még?
Éppen azért bámul, mert látta.
Bent a vágásban előkerül az erdőőr. Nagyszerű vadászruhában, vállán fegyverrel, ácsorog a farakások körül és páprádi, meg besencei parasztokkal tárgyal. Nagy úr, toll van a kalapjában és tölgylevél a gallérján. Lábán erős csizma. A parasztok alázatosan állják körül.
Ha diadal volt a kocsizás, hát a rönkválasztás még inkább az. Jóska bácsi méltóságosan ereszkedik le a kocsiról és biccent. A jáger alig köszönti. Nem baj.
- Kigyüttünk, hogy maj valami rönköt vigyünk kútágasnak, - mondja a kocsis, lefelé a bakról. De azért tiszteli a jágert, csak nem mutatja.
- Hát az öreg Joskó mit akar? - kérdi a jáger mellékesen.
- Engöm megbíztak, hogy válasszak megfelelőt, mer hogy az ágast is én állétom, osztán jobban tudom, milyen kell má neköm, - feleli közömbösen az öreg s majdnem megpattan a melle.
- Jó. Arra beljebb lesz.
Jóska bácsi beballag a rönkökhöz. Hej, micsoda fák. Azért el kell ismernie, hogy manapság is akad szemrevaló fa. Például ez itten, még háztalpnak is megtenné. Az meg ott olyan jó mestergerendát adna, hogy szinte muzsikál. Lám, emitt is van egy derék, szép törzs, nem túl vastag, de még templomhoz is megtenné tetőgerendának. Aztán a jobbnál-jobb deszkamatériák. Egyiktől a másikhoz megy, előveszi feketedett collstokját, orrára biggyeszti az óriási pápaszemet és méricskél, hosszában, széltében, keresztben, mindenképpen. Nem szól, nem is hall. Arca átszelemül, szeme csillog, öreg térde keményen megfeszül hajoltában.
Végre minden megvan. Megjelöli a rönköket: krétával ráírja a neve kezdőbetűit, nagy, görbe vonásokkal. Most derül ki, hogy még krétája is van. Mindene van.
Aztán felmászik a kocsira, zsebreteszi a pápaszemet, a collstokkot összehajtogatja és röviden szól:
- Mehessünk, fiam.
A parasztok utánabámulnak, nézik a felejthetetlen képet. Köszönnek is. Sőt a jáger is kalapjához emeli az újját...
Míg a rönkök megérkeznek, egész nap a szerszámokkal bajlódik. Maga hordja elő a kamarából, megreszeli, megfeni a fejszét, szekercét, vésőket. Nekiesik a köszörűkőnek és hajtja órákig. Körmével próbálgatja a szerszámok élét. Órákig fűrészt élesít ráspollyal, már a baromfiak is félőrülten szaladoznak a visításra, amit a fűrészreszelő okoz. Minden rendben van. Lapos ceruzája is kifaragva.
A munka megkezdése előtt való éjszakán alig alszik. Olyan izgatott, mint hajdan, nagyon régen, vőlegénykorában. Vagy még régebben, amikor felszabadult.
Reggel jókor nekiül a szekercével a rönknek. Pompásan megy. Lovaglómód ül rajta s úgy halad lassacskán. Csak hát a karja bizony már nehezen mozog. Fárad is. Le kell tenni a szekercét. Lássuk csak: tán balkézzel is tud még, valamikor mindegy volt neki. De kinosan elveri a körmét s szemébe könny szökik, nem, ez már nem megy. Mindegy, nem is kell itt hepciáskodni, legyen csak úgy ahogy kell. S faragja megint a rönköt s belefárad, leteszi egy kicsit. Milyen is az idő? Megnézi az eget. Ő abban is járatos. Nem tehet róla.
Mikor Juli vízért jön, megáll egy kicsit a rönk mellett s leteszi a kannát, nézi őt.
- No, ked aztán a jó munkás. Csak a szép szakállára vigyázzon, le ne csapja a szekercével! - mondja komiszul s nevet. Sok foga van s mind olyan fehér, mint a mosott kavics.
- Eregy te meg dógodra, mit táttod ett a szád, - morog az öregember ridegen, mintha soha asszonyfélén meg nem akadt volna a szeme.
Aztán a kocsis érkezik. Egy darabig nézi, hej, a keserves istenit, de sokáig nézi, nem lehet letenni a szekercét, amíg látja.
- Csudálatos embör ked, öreg, - mondja végül elismerően, - Úgy forgati, akár valami fiatal.
- Olyiknál még jobban is, - veti oda igen magasról és dolgozik tovább. Végül a kocsis odábbmegy s le lehet tenni megint a szerszámot, csak egy kicsit: No, akinek jó a csontja, ina, az még nem öreg, de hát nyolcvan év... Mégis nagy idő.
Déli harangszókor irtózatos éhséget érez, nem is főz magának, csak fal egy kis szalonnát, hagymát, aztán az ágy alól előveszi a féltve őrzött orvosságot. Ráhúz egyet. A forróság kellemesen átjárja, szinte újjáéled tőle. Végigdől az ágyon, hiába no, a dereka már recseg egy kicsit...
Azonban délután újra munkához lát. Most jobban halad, belemelegszik, izmai hozzászoknak a mozgáshoz, szinte élvezet a munka, még fütyörészget is valami régen elfelejtett nótát.
Másnap estére nagyjából elkészül a faragással. De ez csak az eleje a dolognak, mert úgy a rostok mentén nem valami fogas dolog lehántani a fölösleget. Ám az ágasnak ága is van, hisz azért ágas. Az ág közén pedig bütyök van, derék tölgyfabütyök, az a rágós falat! No, mindegy. Azzal is megbirkózik majd. Ámde olyan kegyetlen izomlázat kap éjszaka, hogy másnap szinte ordít kínjában, mikor fel akar kelni. Csontigható tompa, buta fájás állja el minden tagját, de különösen a lágyékát, meg a vállpereceit. Állati rémület fogta el.
- Hej, én istenöm, hát csak nem veszöl még magadhon?! - mondja hangosan s csodálkozva.
De felcihedődik, várja a kútágas. Lehajt egy korty pálinkát s már jobban is van. S csodálatos, a mozgástól mintha mulnék a fájdalom. Amint munkához lát, a szekerce mázsányi súlya húzza, de egyre könnyebb lesz a szerszám, egyre jobban enged az akaratának. Már örvendezik. Nincs semmi baj. Elszokott a munkától. Felvidul, hegyeset köp, a munka egyre jobban halad. Persze lassacskán és öregesen, de célszerűen és annál biztosabban.
A tekintetes is megszemléli a művet. Nem szól, bizonyára meg van elégedve. Ad egy forintot is, - ő már így nevezi, - aztán elmegy. Hiába, legény ő a talpán.
Múlik néhány nap. Alakul az ágas. De most már nem lehet halogatni tovább: ki kell vésni a bütyköt is. Megállj, kutya bütyök, most ácsra akadtál. Emberedre, a híres Józsefre!
Feláll, megmarkolja a fejszét, céloz, nekihuzakodik. Lecsap. Egész testével beleveti magát a lecsapásba. Így kell odavágni. De a fejsze akkorát ugrik, mint a rossz puska agya s alaposan megrándítja a vállát. Mi a fene? Kemény gyerek ez a bütyök. Vannak még ma is fák. Csóválja a fejét, fúj, hümmög. Nagy lélekzetet vesz, újra odavág. De most aztán kicsi híja, hogy a kiugró fejsze a csizmának nem szabad. Ez kellene még csak! Forgatja, nézi a fejszét, nézi a bütyköt. A fejsze éle kicsorbult. Reszelni kell. Aztán újra hozzáfog. Egyik ütés a másik után, egyik hibásabb, mint a másik.
- Jóska, Jóska, - mondja hangosan s csóválja a fejét, - egy ilyen taknyos bütyök akar tégödet csúffá tenni? Ejnye, ejnye...
Beszélhet annak. Jön a kocsis, nézi a műveletet, aztán továbbmegy. Nem szól semmit. Jóska bácsit elönti a keserűség. Egy sukk nem valami nagy, de annyit sem haladt a bütyökben. Már kegyetlenül fáj a válla, a karja, dereka, de legjobban a csuklója. Izzad, hosszú hajáról csöpög a verejték, szakálla tele van felfreccsent apró forgáccsal. Nem lát és nem hall, füle zúg, szeme előtt vörös karikák táncolnak. Birkózik a bütyökkel, le-lecsap, a fejsze azonban mindig visszaugrik. Ütései egyre gyengébbek. Nincs mit tenni, mára abba kell hagyni a dolgot. Új erőt kell meríteni a bütyökhöz...
Mielőtt elhagyná munkája színhelyét, alaposan megfontol mindent. A bütyköt meg kéne puhítani. Lám, ha a tyúkszemét megpuhítja, akkor azzal is könnyen el tud bánni. Ez is ilyen, ez a bütyök, a fa tyúkszeme. Vízbe kell áztatni. Rongyokat hoz, ráborítja a bütyökre és jól megöntözi vízzel. Magában mosolyog. No, majd holnap. Már előre örül, hogy milyen szépen kifogott rajta. Ésszel él az ember. Ő mindig nagytudalmú ember volt, ravasz ember, híres ész. Most is az segít rajta.
Másnap alig várja, hogy kezében legyen a fejsze. Előbb csak egy kicsit üt. Mi a szösz? Ma még kutyább ez a bütyök. Nekihuzakodik, de a fejsze lepattan a nedves fáról, olyan ruganyosan, mintha az ördög lakozna benne, lepattan s egyenesen a csizmája orrának vágódik. Át is metszi a vastag bőrt, hiába, nincs mit tagadni, belement az éle, oda a jó csizma, de még a hüvelykújja is alighanem oda, már ha a hasogató fájdalomnak hinni lehet. Leteszi a fejszét, becammog a kamarába és lehúzza a csizmát. Leszedi a kapcarongyot. Csupa vér bizony. Ki kell mosni. Nézi a csizmát, mintha a szemével össze tudná varrni. Likas az, a régi megszokott likak mellett egy új lik, szépen metszett lik, a fene essék bele...
- Hej, azt a pápista szűzmárjáját annak a rossebös bütyöknek, - sóhajtja keserűen és szájában összegyül a keserű nyál, kiköp maga elé, vakarja a fejét.
Nem tehet mást, odaül a küszöbre és szomorúan bámul. Nyög. Hadd lássák, hogy így csakugyan nem lehet csinálni semmit.
Legelébb a kocsis érdeklődik.
- Na, mi az Jóska bácsi? Kifogott rajtunk az ágas? Jába, nem kednek való az má.
- Mit tudsz te abba, - mondja mérgesen. - Csak várgy te egy kicsit, gyerök, nem fut el az a kis rönk onnét az udvarrul. Megvágtam a lábamat, de maj begyógyél, tudom én annak az orvosságát. Nem tehetök róla, de én mindönhön értök.
Aztán Juli:
- Jóska bácsi, meddig húzzuk-vonnyuk még kötélön a vizet?
- Maj meglesz az, csak várgy.
- Maj ha én megfaragom, meg is lesz, - nyelvel a lány s nevet.
- Vigyön az ördög! - ripakodik rá az öreg. - Ne avatkozz te a fölnőttek dógába!
Majd Örzse néni csóválja a fejét és sajnálkozik a hüvelykujján.
Ő is azt mondja, hogy nem öregembernek való már az ilyesmi. Orvosságot is ajánl: egy kis tehénganéjt, attól két nap alatt összeforr. Ferenc, a tehenes, dünnyögve és orrát lógatva baktat el a kamra előtt s csak annyit jegyez meg: bolond, aki nyócvan esztendős korába messzebb akar látani a törkölyösüvegnél. Azzal bosszúsan elkotródik a konyhakert felé. Kati pókhálót ajánl a sebre, az ágasra meg azt mondja, hogy nem lesz kész karácsonyra sem, rosszabb a lucaszékénél. Végül szegény József nem bírja tovább a kínokat, a szégyent, behuzódik az ágyára és ott hangosat sóhajtoz.
Legnagyobb megrőkönyödésére korán reggel beállít Till, meg a legénye. Megszemlélik a művet, nevetnek, aztán felakasztják a kabátjukat egy faágra és hozzáfognak a munkához. Jóska bácsiban megfagy a vér. Felkapja a kabátját s úgy ahogy van, féllábán csizmával, - mert azt azért hordja, - féllába meztelenül, sántikál az iroda felé nagysebesen. Közben vigyáz, hogy nagyujja bele ne érjen a sárba. Nem is kopogtat, csak bebukik az irodaajtón.
- Tekéntetös uram! Tekéntetös uram! - kezdi kétszer is, zavart, a szakállát rángatja, szeme szaporán pislog, - ki hítta ede azt a némötöt?
- Ki hítta volna? - ámul a tekintetes és kifújja a füstöt hosszúszárú tajtékpipájából. - Hát én hivattam.
- Azér, mer... mer az má más... - fejezi be a mondatot s lassan, lehajtott fejjel kilép az ajtón.
Hát ha már így történt, nem az ő hibájából történt, csak az a fő, hogy a német be ne csapja az államot. Mert az ágasnak olyannak kell lennie, mint amilyen a mérleg. Annak játszani kell. Hát majd elválik. Majd ha elkészül az a kis ágas, az a semmi ágas, akkor látszik meg, hagy elhamarkodott dolog volt elhivatni Till urat.
Már nyugodt. Már biztos magában. Már méltóságos. Kiül a küszöbre s gúnyosan nézi a munkát. Nem szól semmit, nem ő. Csak hadd csinálják...
Aznap estére ki van faragva a bütyök. Másnap felállítják kötelekkel az ágast. Harmadnap kész a gém. Koloncokat aggatnak rá, próbálgatják, ott van a kocsis, a tehenes, a cseléd, mind, mind próbálgatja. Leeresztik a vödröt, felhúzzák a vödröt. Bírálgatják, nézik.
Azt mondják, hogy jó.
Mikor este Till, meg a legénye, most már másodizben, szedi a cókmókját s kimegy a kiskapun, Jóska bácsi kaján mosollyal áll meg a kútgém előtt. A fa jó, ő választotta, magasság, vastagság, mind megfelelő, az ő érdeme. Eddig jó. Na de lássuk. Hogy jól játszik-e, azt majd csak ő állapítja meg, mert éppen erre kiváncsi.
Nincs az udvaron senki. Leereszkedett az őszi este, az istállóból csak a szénát ropogtató lovak egyhangú zaja és hortyogása hallatszik. Jóska bácsi megfogja a kútostort. Hm, egész jó. Tolja lefelé. Nagy erőt vetett belé, de meglepődik, olyan könnyen jár. Hm. Lássuk azonban felfelé! Húzza a vödröt. Mintha álmodnék, a vödör száll, játszva száll egyre följebb s még hozzá se fogott igazában, már megjelenik a kávánál. Hm. De a kiöntés! Kiemeli a vödröt. Olyan könnyű, mint a tollaspárna. Kiönti a vizet a vályúba, aztán újból lenyomja. Megy az, mint a zsírbanyomott kés. Akár száz vödörrel felhúzna is egyfolytában, meg se kottyan.
Otthagyja a kutat, messziről nézi. Felhőrongyok közt bujkáló hold halványan megvilágítja az udvart, a kopasz diófákat és az istállót. S mindebből kiválik a kútgém, amit őneki kellett volna fellállítania s ami... igen, valljuk meg, Tillnek, a nyavalyás németnek, kitünően sikerült.
- Jó mestör az a Till.... motyogja és sokáig bámul. Nagyon szomorú, nem tudja, mi leli, de úgy érzi, hogy innét mennie kell. Hová? Talán a lányához, Oszróba. Igen, oda. Vége a magányos életnek, itt az ideje, hogy valaki gondot viseljen rá, főzzön, mosson rá, nem jó ilyen egyedül lenni...
Keserveset sóhajt s visszamegy a kamarájába. Még késő éjjel is ég odabent a mécses, pedig most nem tud Petőfit, meg lakodalmi rigmust olvasni, egész teste fáj, csontjai sajognak, lábujja lüktet. Ha valaki megállana az ajtaja előtt, hallaná, amint fel-felfohászkodik és érthetetlen szavakat dörmög magában... S néha, mintha csendesen, vinnyogón sírna is.
*
Másnap reggel nincs sehol. Tarisznyája, botja vele tűnt el. Délután érkezik egy hosszúorrú, ötvenesztendős banya Oszróból, a lánya. Talicskára rakja az ágyat, az asztalt és a széket s hosszú, panaszos; keserves nyekergés közt kitolja a kapun. Elindul vele Oszró felé.
A kis kamrát Örzse néni kisöpri.
- No, - mondja az urának, a tehenesnek, - rá ne lépj az orrodra. Ez a Jóska mégis otthagyott nekünk valamit a vagyonábul.
S felemel a földről egy elnyűtt, megfeketedett collstokkot.